A tudósok szerint létezik egy módszer, amivel az állatokat megmenthetjük a kihalástól

2022. június 12. |

Eljutottunk arra a pontra, hogy a természetvédők is azt javasolták, hogy nekünk, embereknek kellene kereszteznünk az állatokat a túlélés érdekében, hogy evolúciós előnyhöz juttassuk a veszélyeztetett fajokat a globális felmelegedéshez való genetikai alkalmazkodás tekintetében. De vajon jól tesszük, hogy belenyúlunk a természet rendjébe?

A keresztezés, vagyis hibridizáció fogalma nemcsak azt takarja, hogy az emberek mesterségesen beleszólnak a természet működésébe: valójában persze nem tudatosan, de sokkal gyakoribb az állatvilágban, mint gondolnánk. Mivel a globális felmelegedés hatására az állatok számukra sokkal kellemesebb, alacsonyabb hőmérsékletű területekre költöznek, akár több faj is összekeveredhet egymással. Alaszkában és Kanadában például a helyiek már felfedeztek egy új medvefajt, a pizzly-ket, vagyis a jegesmedvék és a grizzlyk hibridjeit, ugyanis utóbbiak egyre feljebb költöznek a sarkok felé, hogy el tudják viselni a hőséget.

allat-kihalas-allatvedelem-globalis-felmelegedes

Nyilvánvalóan ez eddig egészen jól hangzik, de a történet ennél sokkal árnyaltabb. Két faj keresztezése ellenállóbbá teheti az állatokat a globális felmelegedéssel szemben, ugyanakkor teljes fajok elvesztéséhez vezethet. Persze ez nem mindenki szerint járható út: vannak olyan szakemberek is, akik szerint nem szabadna hagynunk, hogy a keveredés miatt egyes fajok kihaljanak. Ez a vita mindenképpen szakadékot generál a környezetvédők között, és elénk tárja a (teljesen jogos) kérdést, megvédhetjük-e úgy az állatokat, hogy közben mi magunk kényszerítjük őket változásra?

Michelle Marvier, a kaliforniai Santa Clara Egyetem természetvédelmi biológusa szerint a fajok keveredése folyamatos, növényekkel, halakkal, kétéltűekkel és még egyes emlősökkel is előfordul. Valójában sokunk DNS-ében fellelhetőek a neandervölgyiek és a gyenyiszovai ősemberek nyomai, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy mi is találkoztunk (és mást is csináltunk) más fajokkal. Azoknál a fajoknál, amelyeknél hosszabb idő telik el két generáció között, kevesebb lehetőséggel alakulnak ki potenciálisan hasznos mutációk, így, ha a környezet gyorsan változik, az alkalmazkodás valószínűleg túl lassú lesz ahhoz, hogy ezek az állatok túléljenek.

Madeleine van Oppen, a Melbourne-i Egyetem ökológiai genetikusa korallokkal foglalkozik, amelyek egyedszáma konkrétan a felére csökkent az elmúlt 30 évben, nagyrészt a globális felmelegedés miatt. A kutató a laboratóriumban korallok keresztezésével új hibrid utódokat hoz létre, majd teszteli őket, hogy lássa, hogyan viselik a melegebb körülményeket. Kollégáival a közelmúltban sikeresen kimutatták, hogy egyes hibridek akár 34%-kal is nagyobb eséllyel élték túl a magasabb hőmérsékleten és szén-dioxid-nyomáson, mint „szüleik”.

A sikeres kísérletek ellenére viszont nem minden faj tenyészthető és tesztelhető laboratóriumban. Ezeket a természetvédők úgy védhetnék meg, hogy áthelyezik őket egy másik faj élőhelyére és reménykednek, hogy maguktól fognak majd szaporodni. A floridai pumából például az 1990-es évek közepére mindössze körülbelül 25 egyed maradt, és a tudósok az jósolták, hogy két évtizeden belül akár teljesen ki is halhat a faj. A megmentésükre tett utolsó kísérletként a természetvédők nyolc texasi egyedet telepítettek az élőhelyükre, hogy növeljék a genetikai sokféleséget – persze felmerül a kérdés, hogy az utódaikat még mindig nevezhetjük-e floridai pumának.

floridai-puma

A hibridizációnak természetesen nemcsak előnyei vannak. Kimondottan aggasztó, hogy a keresztezés kényszerítésével ahelyett, hogy megmentenénk bizonyos fajokat, éppen az ellenkezőjét tesszük: engedjük, hogy kihaljanak. A genom eredeti formája elvész, az új jövevények génjei pedig végül győzedelmeskednek az ősök nyomai fölött. Ezzel a veszéllyel néz szembe néhány európai vadmacskafaj is. Skóciában már csak néhány százan maradtak, a Természetvédelmi Világszövetség 2019-es jelentése szerint pedig a fő veszélyt a házimacskákkal való keresztezés jelenti számukra – a Skót-felföldön kóborló egyedek például főként már a házimacskák hibridjei.

A helyzet a svájci Jura-hegységben is hasonló. A helyi vadmacskákban is fellelhetőek a házicicák génjei, de ha képesek túlélni és betöltik ökológiai szerepüket, akkor ez nem jelenthet problémát. Csakhogy több kísérlet is kimutatta, hogy a helyi vadmacskák minden jel szerint egy évszázadon belül genetikailag megkülönböztethetetlenné válnak a házimacskáktól, a kiterjedt hibridizáció pedig rossz hatással lehet a környezethez való alkalmazkodásukra.

Az észak-amerikai Sziklás-hegységben hasonló dolog történik a pisztrángok esetében. Az őshonos pisztrángok alkalmazkodtak ahhoz, hogy ellenálljanak a természetes környezeti változásoknak, legyen szó áradásról, erdőtüzekről vagy lehűlésről. Ám ahogy párosodnak az invazív szivárványos pisztránggal, sérülnek azok a gének, amelyek az adaptációért és az erőnlétért felelősek, a hibridek pedig egyre kevesebb utódot hoznak létre. Érthető tehát, hogy nem minden természetvédő rajong az ember által előidézett hibridizáció ötletéért.

Michelle Marvier ennek ellenére azzal érvel, hogy a negatív kimenetelű forgatókönyvek ritkák. Ő és kollégái ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy bár számos tanulmány az őshonos fajokra való fenyegetésként hivatkozik a mesterséges hibridizációra, valójában kevés tényleges bizonyíték van a káros hatásokra. Cikkükben azzal érvelnek, hogy amennyiben egy őshonos faj megváltozik, de adaptív módon, azt nem feltétlenül kell veszteségnek tekinteni.

Ez azonban nem minden esetben van így. Az új-mexikói sivatagban élő egyik varangyfajta nőstényei szívesebben párosodnak egy más faj hím egyedeivel, mint saját fajtájukkal, ha kiszárad a tó, amiben élnek. A hibrid ebihalak gyorsabban fejlődnek, és nagyobb eséllyel érik el a felnőttkort, mielőtt a víz eltűnik – a probléma az, hogy csak a nőstény utódok termékenyek.

A fajok egyenkénti védelme lehetetlen, mondja Juan Montoya-Burgos, függetlenül attól, hogy milyen eszközöket használunk. Hatékonyabbnak bizonyulna, ha a probléma forrását próbálnánk kezelni, vagyis az éghajlatváltozást. Andrew Whitehead, a Kaliforniai Egyetem evolúcióbiológusa a legtöbb faj esetében nem tartja életképes megoldásnak a hibridizációt. Szerinte túl keveset tudunk arról, hogy a gének megváltoztatása milyen hatással lehet az állatokra a természetben. Ahogy Whitehead fogalmaz: „Azt hiszem, bolondok vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy genetikailag meg tudunk alkotni egy jövőbiztos lényt.”

Forrás: Guardian, Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter