Szégyenérzetet neveltek belénk. Ha egyenesen nem is mondták ki, éreztették: szégyelld, hogy magyar vagy! Szégyelld, hogy palócosan beszélsz! És ezzel a szégyenérzettel kevert megvetéssel élni olyan volt, mintha egy erős, masszív kéz egyenesen a tövednél fogva akarna kitépni a földből. Ez nem más, mint a saját létednek a gyökerektől való megfosztása. A nádpálca a sarokban „fenyegetett”, ha az iskolában a jött helyett, azt mondtam, hogy gyütt…
Így éltem hosszú éveken keresztül, pedig édesanyám elfogadóan szeretett. Nem mondta, hogy ilyennek vagy olyannak kellene lennem. Nem kényszerített bele tőlem idegen helyzetekbe. Felolvasott nekem, és valós történeteket mesélt a saját és a környezetünk életéről. Ebben a kis buborékban nem kellett versengenem a figyelemért, itt számított a véleményem, az érzelmeimet szabadon kifejezhettem. Ellentétben a társadalommal, amelyben éltünk. A nyolcvanas évek közepén születtem Csehszlovákiában, ami a születésem után hat évvel megszűnt létezni. 1993. január elején a két ország kettévált, és én innentől kezdve nem csehszlovák, hanem szlovák állampolgár voltam.
Ma mint pszichológus, traumakutató és kulturális antropológus hogy látod, milyen hatással volt a személyiségedre ez a változás?
Többgenerációs házban nőttem fel, így rengeteg történet vett körül. Nyaranként, búcsúkor Magyarországról és Csehországból is érkeztek hozzánk rokonok, akik által szó szerint betoppant a 20. századi történelem a nappalinkba. Az ő sorsukat a deportálás, a vagyonelkobzás és a lakosságcsere pecsételte meg. Ez a közeg egy olyan sűrűn szőtt hálót nyújt nekem a mai napig, amelyre bármikor támaszkodhatok, mert láttam bennük, általuk azt a sok és különböző megküzdési stratégiát, amihez talán egy élet is kevés volna. Láttam, mit jelent a siker, majd a minden elvesztésénék hanyatt vágó, embert próbáló érzése, az újrakezdés, a hajadnál fogva való talpra kényszerítés mintája. Csak akkor tudatosítottam, hogy mindez számomra mennyire fontos, amikor egyetemista lettem Hollandiában, és hirtelen csak a saját korosztályom vett körül az egyetemi campuson. Erős hiányérzet kínzott ott a messzi földön, mindent egysíkúnak éreztem magam körül, emiatt tudatosan kezdtem el keresni az újabb kapcsolatokat kisgyerekes családokkal és idősekkel.
Említetted a szégyenérzetet. Ezt a fojtogató érzést konkrétan hol élted át először?
A legkorábbi ilyen emlékem, amikor kakaós kalácsot kértem egy magyarországi élelmiszerboltban, és kioktattak, hogy ők nem árulnak kalácsot, náluk kakaós csiga van meg túrós batyu, tanuljak meg rendesen beszélni, ha valamit szeretnék. A mi környékünkön akkoriban túrós kalács és kakaós kalács volt mindkettő. Minden oldalról „furcsának” és kívülállónak éreztem magam – a megküzdési mintám pedig a kicsire összehúzódás, a csendbe burkolózás, a már-már láthatatlanná válás volt. Minden alkalommal, amikor ebből a szerepből ki kellett bújni, például egy szlovák ügyintézésnél, egy magyarországi kirándulás alkalmával egy étteremben vagy rövidáruboltban, előjött a szégyen érzése.
A perbetei nagycsalád
Többgenerációs családként éltetek együtt Perbetén… Téged otthon mikor és hogyan avattak be a történtekbe?
Igen, a magyar határtól körülbelül 30 km-re nőttem fel egy kertes házban. Az ablakomból csak a messzeség, a zölddel egybeolvadó kék horizont látszódott, amit távoli házak fénye tört meg, egy távolinak tűnő másik város kezdete. Ebben a meghitt közegben, ahol hatalmas virágos- és veteményeskert, háziállatok sokasága vett körül, gyakran úgy kezdődött a nap, hogy Annus néni átbotorkált hozzánk a két mankójával, és beült beszélgetni a dédnagymamámhoz, amíg én mellettük a körtefa árnyékában kifestőztem. Még a YouTube és a Netflix előtti világban az ő valós történeteik, régi korokról szóló pletykáik messzire kalauzoltak: a pipázó ükpapa vasutas kalandjai révén a felvidéki fürdővárosokba, a dödöllét főző öreg mamák konyhájába, a markot szedő lányok és arató legények világába. Máig vissza tudom idézni a pünkösdi rózsák színét, a muskátlis gangot, ahol együtt ücsörögtünk, és ahol egyik történet követte a másikat. Bár nem találkoztam a dédapámmal, mert születésem előtt meghalt, mégis élénk kép él bennem róla, amit a számtalan történet révén a képzeletem alkotott meg: egy bajuszát pödrő, magas, széles vállú juhász, aki reggelente befogja a két lovát a kocsiba, felülteti maga mellé a hűséges puliját, és egy héten hétszer, ünnep, nem ünnep, elindulnak ők ketten a birkeakolhoz a falu szélére (az e betű nem elírás, felénk birke a birka). A dédpapa, aki kisbárányoknak segített megszületni, számomra egy igazi mesehős volt.
Dédnagyapa és dédnagyanya a birkékkel
De nem volt minden ilyen szép és jó… A mélyben ott szunnyadt valami, ami meghatározta őket, a létezésüket. Mesélted, hogy már tízévesen ismerted azokat a szavakat, hogy front, deportálás és kitelepítés.
Tudtam, hogy nem is olyan rég a mi utcánkban is véres háború dúlt, és hogy a dédnagymamám két testvére is a háború áldozata lett, ő sejtette, hogy soha többé nem fogja viszontlátni a bátyjait, mégis egész életében hazavárta őket. A szavak jelentését akkor még nem értettem pontosan, de éreztem, hogy lidércnyomásként nehezednek ránk. A levegő is megváltozott, ha a háborúra terelődött a szó: könnyek, elcsukló hangok, tördelt kezek jelezték, fáj a múlt.
Az ő történeteikkel indultak útnak a perbetei életmesék… Hogyan és miről meséltek neked?
Már kislányként is gátlások nélkül, kritikus szemmel kérdeztem rá a miértekre, és ahogyan cseperedtem, egyre inkább érdekelni kezdett, hogyan élték meg az emberek a velük történt történelmet. Én két végletnek a következményeit láttam, és élhettem át. Ugyanis apai dédszüleim nem írták alá a reszlovakizációs nyilatkozatot, akiket emiatt kényszermunkára ítéltek Csehországba. Aláírod, hogy szlovák vagy, vagy sem? Ha nem, mindened a miénk! Tessék reszlovakizálni! Anyai dédnagymamám – épp amikor a katonák már pakolták volna fel a bútorokat, féltve őrzött tárgyaikat – azt mondta: „Magyar vagyok, de tudok szlovákul is. Hagyjanak minket békén, adják ide azt a papírt, aláírom, hogy szlovák vagyok.” Így történt, hogy a család egyik fele maradt, a másik fele deportált.
A legelső történet, amit leírtam, az öreg mama dödölléjéről szólt. Ezt a történetet számtalanszor hallottam kislányként:
„…Este, mikor a fáradt aratók hazatértek, a férfiak az asztal körül, az asszonyok sámlin a konyha sarkában, a gyerekek a kemence padkáján ücsörögve falatoztak. Azaz falatoztak volna, mert az egyik kislegény csak kevergette a tányérjába rakottakat, és először csendben, majd egyre hangosabban hajtogatta:
– Öreg mama, dödöllének szeme is van, feje is van, lába is van?
Az öregasszony az egész napos gyerekzsivaj után igencsak türelmetlen volt. Rá is mordult tüstént:
– Van, hogy a kórság törjön ki! Egyél már!
De a kislegény csak nem hagyta abba. Ismételgette folyamatosan, hogy
– … dödöllének szeme is van, lába is van, keze is van…”
Az egyik menyecske csak nem bírta hallgatni a keserves panaszokat. Belenézett a gyermek tányérjába, s mit ad Isten: a dödöllének keze is és lába is volt! Ott terpeszkedett furcsa színével az aranybarnára pirított csemege között. Mert az öreg mama a kútból felhúzott vízben bizony nem vette észre a méretes békát, s így esett, hogy dödöllét készített belőle!” *
Amikor úgy döntöttem, hogy elkezdem ezeket a meséket az interneten is közzé tenni, és az első posztoknak azonnal pozitív visszajelzései lettek, rengeteg más történettel is kiegészítettem az életmeséket. Többek között írok zsidó családokról, esküvőkről, amelyek a legnehezebb történelmi időszakokban köttettek, mint például az egykor Perbetén élő Arankáról, aki a második világháború előtti utolsó bál után ment férjhez. A jövőbe nagy reményekkel induló ifjú pár biztosan nem sejtette, hogy csak néhány hónap, és rengeteg társukkal együtt vonatba zsúfolják, és 24 évesen gázkamrába vezénylik őket Auschwitzban.
A te őseid sorsa hogyan jelent meg a mindennapi döntéseidben? Milyen mintákat kaptál tőlük örökül?
Az én családom, ahogy mindenkié a szülőföldemen a 20. században, temérdek megpróbáltatáson ment keresztül. Országhatárokat mozgattak a fejük fölött, a pénzük jó néhány alkalommal elértéktelenedett, és a nulláról kellett újrakezdeniük. Volt olyan családtagom, aki a hatalommal összekacsintva próbálta megtalálni a boldogulást, de olyan is, aki nagyon kicsire összehúzódva próbálta átvészelni a legkeményebb időket. Volt dédapám, aki a monarchia idején gimnáziumba járt és egyetemre készült, de volt olyan dédanyám is, aki 10 éves korában árvaságra jutott, majd cseléd lett. Mivel mindannyiuk történetét sikerült az elmúlt évek során felkutatni, azt mondhatom, hogy minták egész tárházát örököltem tőlük és tudhatom magaménak. Ez számomra szabadságot ad: tudom, hogy bármilyen nehézség, kihívás ér, nem vagyok egyedül. Sokszínű hagyaték él bennem tovább, és általuk hiszem, hogy ahogyan egykor ők, én is dönthetek szabadon, ahogyan egykor az őseim, én is képes vagyok küzdeni és túlélni, bármi is történjen. Nem érzem kötelezőnek, hogy örökre egy településen éljek, hiszen ők is mentek munka, karrier és tanulási lehetőségek után. Változtathatok szakmát, ahogy az ükapám is felhagyott a gazdálkodással és az ország másik felén, új nyelvet megtanulva kezdett új életet. Ha generációkra visszamenőleg mindenki orvos, zenész lett volna nálunk, valószínű rajtam is lenne egyfajta kényszer, hogy a hagyományt folytatni kell, és bűntudat is, ha elsőként rúgtam volna fel a „megszokott rendet”. Az engem körbeölelő családi életutak története szabadsággal ruház fel, vagy ahogy a családterapeuták fogalmaznak, a gyökerek által szárnyakat kapok.
Vibók Ildivel közösen írt könyvetek a beszÉLJ! című feldolgozásregény is arra hívja fel a figyelmet, hogy meséljünk a velünk történtekről, hogy merjünk kérdezni, mélyen, húsba vágóan, mert azzal nemcsak mi látunk tisztábban, hanem a válaszadó is… Milyen érzéseket, gondolatokat akartatok felébreszteni az olvasókban a könyvetekkel?
A deportálás emlékezetének témáját 2008 óta aktívan kutatom, de az első években a célom kizárólag a tudományos közlés volt. A saját gyerekeim megszületése, egy világjárvány, lezáródó határok és egy családtag elvesztése is hozzájárult ahhoz, hogy végre komolyabban is elkezdjek azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt a tudást, amelyet az idős emberek rám bíztak, visszajuttatni oda, ahonnan elhoztam. Adatközlőim jelentős része eddigre már sajnos nem élt, de nem tudtam kiverni a fejemből azt a mondatot, amelyet szinte mindegyikük elmondott: „a generációdból te vagy az első, akinek erről beszélünk”. Az unokák szinte semmit nem tudnak a nagymamájukkal, a dédijükkel történt eseményekről. Az 1947-ben kezdődő regény a csehszlovák–magyar lakosságcsere előtti deportació és a kényszermunka megéléséről szól egy gyerek szemszögén keresztül.
Célommá vált, hogy segítsek azoknak a családoknak feltárni a saját múltjukat, akiknek már nincs kit kérdezni, vagy akik nem tudják, hogyan közelítsenek ezekhez a nehéz témákhoz. A könyvben található kérdések – mint például, hogy „Van-e a családotokban olyan titok, amelyikről azt mondják, hogy legjobb volna, ha elfelejtenéd? És olyan, amit soha senkinek nem szabad elmondanod?” – által az olvasó meg tudja alkotni a saját családjának komplex meséjét, kacskaringós élettörténeteit, értékrendjét, de akár álmait és megbánásait is. Vibók Ildit konkrét elképzeléssel, és a csehszlovákiai magyarok deportálásával kapcsolatos adatok sokaságával kerestem fel, mert tudtam róla, hogy ő már igen komplex biológiai témákat ültetett át gyereknyelvre. Az ő nyelvi eszköztára, gyerekirodalomban való jártassága és az én gyerekkori örökségem és kutatásaim eredménye összegyúrva a beszÉLJ!.
Ti beszéltetek például a családban arról az üknagymamádról, akiről azt suttogták, hogy a második világháborúban megerőszakolták, majd önkezével véget vetett az életének? Hogyan hatott szerinted ez a tragédia a családra?
A családi ház, amelyben felnőttem, egy olyan telken áll, amelyet még az ükszüleim választottak maguknak, miután egy több mint tízéves városi lét után visszatértek a szülőfalujukba. Gazdálkodni kezdtek, s mire felnőttek a gyerekek, akik tovább tudták volna vinni a tudást és a vagyont, besorozták a család férfi tagjait katonának. Anyákat és lányaikat védtelenül érte a faluban rekedt front. A családban virágnyelven úgy fogalmaztak, hogy a nőket „elvitték krumplit pucolni az orosz katonák”. Ezekben az idegtépő, tragikus napokban érkezett a levél, hogy a család két fiatal férfi tagja a harcok áldozata lett. Ilyenkor felmerül a kérdés: mi az az utolsó hit, reményfoszlány, lélekjelenlét, ami megtart, hogy ne omolj össze? Milyen belső erőre van szükséged ahhoz, hogy tovább élj?
Hogy mi történt ekkor, senki nem tudja pontosan: a pap csak annyit jegyzett fel, ükanyám (a hírbe és az ott állomásozó katonák okozta események terhébe) belezavarodott, és önkezével vetett véget az életének.
Hogy a kéz kié volt akkor, amikor a falu tele volt a megszállókkal és a felszabadítókkal, senki nem tudja biztosan. Dédanyám erről csak annyit mondott, hogy amit neki ezekben a napokban ki kellett bírnia, azt egyikünk sem bírná ki. 1945 elején ő egy hónap alatt négy közeli családtagot vesztett el. A nemzetiségi megtorlások következtében pedig további hattól kellett búcsút vennie. A családtagokkal messzire induló vonatról senki nem tudta pontosan, hova megy, és visszajön-e egyáltalán. Élénken élt még az emberek emlékezetében 1944, amikor ugyanerről az állomásról indultak el a zsidó szomszédok. Őket soha többé nem látták viszont. Három évvel később, a csehszlovákiai magyarokkal telepakolt vonatokról sem tudhatták, pontosan milyen céllal és hova indítják a szerelvényeket. Ez a komplex trauma olyan erővel rengette meg a teljes család, de az egész közösség életét is, amely hatással volt a későbbi gyereknevelési módszerekre, a tulajdonhoz való viszonyra, de tetten érhető az élet szinte minden más területén még nyolc évtized múltán is.
A tankönyvekben leírt történelem és a nagyszüleink elmesélt történetei sok esetben köszönő viszonyban sincsenek egymással… Tudnál hozni konkrét példákat, hogy például milyen történések állnak éles ellentmondásban?
Tankönyveinkben a gyerekek ikonokról tanulnak, akik közül szinte mind férfi, olyan férfiak, akik trónon ülnek, hadvezérek vagy politikusok. A gyerekek megtanulják, amit kötelezően meg kell tanulniuk, hogy jó jegyet kapjanak, de az iskolában ritkán van arra idő, hogy a történelem nemcsak Kossuth Lajos, hanem az a kislány is, akinek az apukáját besorozták, és hirtelen az anyukájával kell befogni az ökröt és felszántania a földeket, hogy legyen mit enniük. Történelem az a tehetséges fiatal is, aki származása miatt nem járhatott iskolába, és akit mi szomszéd idős bácsiként ismerünk meg, akinek különös hóbortja van. Amíg a könyveink országgyűlési beszédek részleteit, festményeket tartalmaznak, addig a családjaink elbeszélt történelme ott lapul nagypapa fiókjában egy nagy barna albumban. A gyerekeknek, de sokszor a felnőtteknek is nehéz meglátni a párhuzamot a hivatalosan kommunikált 1956-os beszédek és a család megváltozott életének következményei között. Továbbmegyek: emlékeinkben élénken élhet, hogy a szomszédos területekért folyó harcot a történelmi atlaszban rózsaszínnel és kékkel jelölik, és a vaktérképen be kell jelölni, hogy meglegyen az év végi témazárónk. Ez a harc ma is ott van a híradóban: anyákkal és gyerekekkel tömött vonatok, önkéntes fiatal adománygyűjtők a Keletiben ugyanannak a témának, hogy kinek milyen területhez van joga… Fontos lenne megértenünk, hogy minden épületnek az utcánkban, minden tárgynak a lakásunkban saját története van, a történet pedig attól függően fog változni, ki, mikor, miért és hogyan meséli el. Ha a saját családjaink múltját is ilyen szemüvegen keresztül látnánk, ha nem egy igazságban hinnénk, hanem egy sokszínű és komplex múltképünk lenne, ha a görcsösen rögzített szemléletünket felváltaná egy rugalmas, növekedő szemlélet, mindannyian gazdagabbak és lelkileg ellenállóbbak lennénk. Ezt szeretnénk a beszÉLJ! – hogyan tárjuk fel a családi múltat könyvvel átadni, arra biztatni, hogy merjünk kérdezni, és merjünk válaszolni.
*Részlet a Perbetei életmesékből.
Fotó: Varga Nóra
Olvasd el ezt is!
