Bulyovszky Gabriella: „40 felett döntöttem el, hogy modell leszek”

2022. április 05. |

Mindig szép volt, de ő ezt sosem látta. Mindig is küzdött, de ő ezt sosem becsülte. 40 évesen békélt meg önmagával, túl egy rosszindulatú daganat gyanúján és egy megrázó hajtraumán. Bulyovszky Gabriella 40 felett döntött úgy, hogy belevág abba, amire mindig is vágyott: modell lesz.

A debreceni lakótelepről indultam útnak. Ahol a lakásunk előszobájában állt egy, az én szememben akkor hatalmasnak látszó, antik tükör. Nézegettem magam benne, és elégedett voltam a látvánnyal. Kislányként nem voltam szigorú magammal, már ami a külsőségeket illeti. Ha felvehettem a kedvenc sárga, pörgős szoknyám, anyukám egyetlen magas sarkú szandálját, hozzá egy klassz, kígyóbőr táskát és hosszú sállal hosszú hajat imitálhattam magamnak – jól éreztem magam a bőrömben. Így vonulgattam fel-le a lakásban, mint egy modell. Bár később háttérbe szorultak ezirányú vágyaim… azt hiszem, mindig is modell szerettem volna lenni.

Túléléssel és magánnyal kezdtem az életet. Ugyanis a születésem után néhány órával értesítették anyukámat, hogy az édesanyja a klinika másik épületében haldoklik. Ahogy csak tudott, rohant át a nagymamámhoz, és látta, hogyan élesztik újra sápadt, élettelen testét. Korán magamra lettem utalva. És erről senki sem tehetett. Sokáig kerestem a miérteket. Amikor anyukám mesélni kezdett, megértettem a válaszokat. 1,5 évesen agyhártyagyulladással kezeltek a kórházban. Bár kinőttem, mégis maradandó nyomot hagyott bennem, hogy épp, amikor csak elkezdtem volna felfedezni a mozgás és a látás örömét, akkor vesztettem el a belőlük fakadó lehetőségeket. Sokszor és sokat voltam a kórház jégfehér, rideg falai között. Azt beszélik, erős volt bennem az élni akarás. Hogy minden körülmény között akartam, és szerettem az életet.

Egy későbbi betegségem kapcsán az egyik orvos azt mondta: „Sportolj, edzd a tested, az majd mindenen átsegít!” – ez annyira belém ivódott, hogy ötéves koromtól kezdve rendszeresen sportolok, balettozom, szertornázom, atletizálok, futok, úszom, saját testsúlyos edzéseket végzek és jógázom – ezeket váltogatom, mikor, épp, melyikhez van kedvem.

Tizennyolc éves voltam, amikor apukám külföldön kapott állást, így több ezer kilométerrel messzebb költöztünk, egy másik országba, egy idegen kultúrába. De én két hét után nem bírtam tovább. Szó szerint hazasírtam magamat. Ők ott maradtak, én hazatértem, egyedül. Anyuék bíztak bennem, és anyagilag támogattak. Én pedig úgy éreztem, készen állok irányítani a saját életemet. Biztos voltam a döntésemben: itthon akarok élni. Egy év múlva, érettségi után ismerkedtem meg azzal az emberrel, aki a létező összes lehetséges módon szeretett, ahogyan ember embert szerethet. Ő az orvosin tanult, én a tanítóképzőn. Ő kiegyensúlyozott volt, én törékeny. Ő hitt magában, én nem. De ő adott az erejéből, és ma, huszonhat éve a férjem.

Gyermekkoromban otthon az étel volt a szeretetnyelv. Ha enni adsz, táplálsz, éltetsz. Sokáig hittem, nekem is követnem kell ezt a szokást. Ezért amikor már együtt éltünk a férjemmel, minden reggel előbb keltem fel, hogy mire ő felébred, elkészüljek a frissen készített szendvicsekkel. Majd egyszer csak szólt: „Gabriella, nekem ez egyáltalán nem fontos.” Akkor értettem meg, hogy mennyivel egyszerűbb, egyenesebb, hogy miért is ne mondanánk el egymásnak, hogy mi a fontos nekünk… Nekem például az, hogy reggel átöleljem, mielőtt útnak indul.

A szüleim generációját általánosságban jellemzi (természetesen kivétel mindig akad), hogy „a maguk módján szeretnek” és „tisztességgel felnevelnek”. A szükségleteinket kielégítik, de érzelmileg elzárva maradnak. Ennek én a gyökeres ellentéte vagyok. Nekem fontos az érintés, az ölelgetés, az összebújás, a bizalom meghitt melege. Szoktunk olyat játszani otthon a gyerekekkel, hogy „örülök neked ma, mert…”,büszke vagyok rád, mert…” – és ez van, hogy nagy nevetésekkel, vagy épp meghatottsággal zárul a részemről. Azt szeretném, hogy úgy feküdjenek le aludni, azzal a tudattal, hogy ők jók, jó és értékes emberek.

Az ember nyilván azt adja, amiről hiszi, hogy fontos. Ami neki fontos. Én is vágyom az elismerésre, a dicséretre, amiről sokáig hittem, csak akkor kaphatom meg, ha elvégzem a főiskolát, ha kiemelkedően teljesítek, ha sokra viszem, ha elérem, ha megszerzem és még sorolhatnám. Ez a szeretet és elismerés utáni sóvárgás ambiciózussá tesz. De nem tanít meg szeretni önmagad. A szereteted így mindig egy adott, következő célhoz kötöd, és végül sosem éred el.

Kamaszként, fiatal nőként a teljes valómmal elégedetlen voltam, ezzel gondolom, sokan vagyunk így… Talán azok is, akik olyanok voltak, mint én: átlagosan csinos, vagány lány, akit szerettek az emberek, az osztálytársak, aki bátran vett fel egy szál sortot toppal, mert szerette, ha a nap süti a bőrét. De akkor még nem értékeltem az adottságaimat. Negyvenévesen éreztem először: jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Emlékszem, egy reggel úgy ébredtem (majdnem 40 voltam), miután végignéztem Feldmár András Heti agymosó című pszichológiai sorozatának mind a száz részét, hogy a párom felé fordultam, és reggel hangosan kimondtam „Tökéletes vagyok! Így, ahogy vagyok!”, ő mosolyogva rám nézett, és annyit mondott: „Már így, korán reggel”? Nyilván mindig van min változtatni, van hova fejlődni, de ott belül béke van. Innentől kezdve kialakult bennem egy elv: elégedett vagyok azzal, amim van, de közben dolgozok azért, amire vágyom. Éreztem, és azóta is érzem a magamba vetett hitemet, az önbizalmat. Ekkor kezdtem készen állni a modellkedésre. Értékesnek kellett éreznem magam ahhoz, hogy megengedjem magamnak, belevágjak a régi, vágyott cél elérésébe. El kellett hinnem, hogy én ezt megérdemlem. Ha visszamehetnék, olyan szívesen elmondanám annak a kislánynak, aki voltam, hogy szerethető és szép, hogy minden jó úgy, ahogy van, és ne aggódjon, helyt fog állni az életben.

A negyvenedik születésnapomra nagyon szép szerettem volna lenni. De ehelyett egy „hajtrauma” ért. A hátközépig érő sötét, lágy hajamból, egycentis, rövid, tüskés haj lett. Már őszültem, a festék mégis nehezen fogta be a kávébarna hajamat, ezért a fodrász melírozást javasolt. De túlhidrogénezte. A hajam leégett. Én pedig nem ismertem magamra. Lehet gyermeteg, de én ragaszkodom a hajamhoz. Sőt, kötődöm hozzá. Emiatt mindig is óvatosan próbáltam ki bármit is, ha a hajamról volt szó. Így történt, hogy a negyvenedik születésnapomra nem maradt hajam. Sapkával vészeltem át 2-3 hónapot, mire annyira megnőtt, hogy póthajat tetethettem rá, és azzal növesztettem le a meggyötört hajszálakat. De abban a néhány hónapban kerültem a tükröket. Nem volt öröm belenézni. Sőt, a sírás kerülgetett, ha csak rá gondoltam. És végül így maradtam ősz. Búcsút mondtam a hajfestékeknek. Azóta nem is értem, miért nem szerettem az idő múlását a hajamon. Ma már különlegesnek érzem magam vele, és tovább fokozta az érzést: jól vagyok, ilyen vagyok és vállalom. Mára nagy divat lett az ősz haj, Maye Musknak, Pataki Áginak és Helen Mirrennek köszönhetően, ők bátran viselik hófehér tincseiket.

De nem az ősz haj volt, ami segített kimondani, hogy itt az idő. Sokkal inkább az, hogy két évvel ezelőtt, egy csütörtök esti fürdés után furcsa bőrelváltozást vettem észre magamon. Felmerült a lehetőség: rosszindulatú daganat. Hónapokig vártuk a szövettan eredményét. És ebben a várakozásban megígértem magamnak, ha van tovább, megszűnik számomra a „majd egyszer, majd akkor, majd ha így, vagy úgy lesz” időrabló emberi gyengeség. Elkezdtem a mostban élni, lelassulni, figyelni. Elnézni egy repedést a csésze szélén, a fák nyüzsgő, buja ágait, a gyerekeim nevetőgödrét, élvezni a kávé ízét. „Végső soron nem vállalsz felelősséget az életért, amíg nem vállalsz felelősséget ezért a pillanatért – a mostért. Ugyanis a most az egyetlen hely, ahol az élet föllelhető.” (Eckhart Tolle idézet)

Többé nem érdekelt, hogy alacsony vagyok, hogy nem tökéletes az alakom, vagy az arcom íve. Többé nem volt kérdés, hogy sikerülhet-e! Negyven pluszos modell leszek!

Én azt szeretném, hogy a reklámok, „ha nekem szólnak, rólam szóljanak!” Ez akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor rájöttem, hogy az anti-aging krém reklámja ugyan nekem szól, de a gyönyörű fiatal lány láttán nem érint meg, nem jut el hozzám az üzenet. Képes vagyok a fehérneműboltban is órákig bizonytalankodni, mert a katalógus- és plakátfotókat nézve, nem tudom elképzelni, hogyan állna az a melltartó, top, bugyi egy olyan 40 feletti nőn, mint amilyen én vagyok. Szeretnék ellenállhatatlan vágyat érezni, hogy megvegyem a látott fehérneműt, szeretném elhinni annak a modellnek, hogy az a bizonyos darab rajtam is éppen olyan érzéki lesz. De a racionális énem azonnal közbeszól. Nem azt a szépet kell keresni, amilyen húszévesen voltam, hanem abban a nőben kell a szépséget megtalálni, aki most vagyok. A testem változik, és ebből, a mostból, szeretném kihozni a legtöbbet egy jól megválasztott darabbal. A férjem figyelmét nem hívom fel a változásokra. Nem kérdezgetem arról, hogy szerinte van-e plusz itt vagy ott és, hogy ő látja e a narancsbőrömet, ehelyett finoman, odafigyelve, a csomagoláson változtatok. Egykor topokban és alig valamit takaró rövidnadrágokban szaladgáltam előtte, most, bár még mindig karcsú vagyok, az évek és a szülések miatt semmi sem csintalanul tökéletes. Ma már térdig érő selyeminget választok, télen hosszú, nyáron rövidebb ujjal, mert a karomat szépnek látom, és olyan fehérneműt, ami kiemeli az előnyeimet. A párom így azt látja, hogy csinos vagyok, csak éppen változtattam a szokásaimon.

Egy teljesen átlagos feleség, édesanya, dolgozó nő vagyok, aki reggel kócosan ébred, dupla kávét iszik, elindítja a gyerekeit az iskolába, egész nap lóg a fülén a telefon, hogy praxismanagerként a lehető legjobban végezze a munkáját, pöccre kiszámolja az idejét, hogy lehetőség szerint mindenre jusson, miközben nem felejti el élvezni a jelent és a szabadidejét, amiben modellkedik. De jó érzés kimondani. Kezdetben azt hittem, ez az egész úgy működik, hogy nekiállok jelentkezni különböző castingokra és egyszer csak megtalál a szerencse. Elmentem portfoliókat csináltatni, nagyvonalúan költekeztem, mondván, hogy először befektetek, majd megtérül. De a fotózások eredménye, az alig egy-két jól sikerült fotó láttán, rájöttem, ez nem ilyen egyszerű. Éreztem, fejlődnöm kell, hogy legalább arra a szintre eljussak, hogy ne befeszülve, remegve álljak a kamerák elé. Elkezdtem amatőr fotósokkal gyakorolni, autodidakta módon. És meglett az eredménye. Azóta jelent meg fotóm a Nők Lapjában és néhány cég megtisztelt azzal, hogy engem választott a termékeinek, szolgáltatásainak reklámozására. Ami elszomorító, hogy a reklámokban ma Magyarországon a negyven pluszos nőket elsősorban gyógyszerek, életbiztosítás és kizárólag idősebb karakterek megformálására kérik fel. Ha a média közelebb hozná a múlandóságot, a változókort, a ráncokat, talán kevésbé tűnne félelmetesnek megélni, ahogyan múlik az idő és, hogy egyikünk sem lesz fiatalabb. Mondogatjuk ezt egy ideje, évek óta, mégsem változtatunk (tisztelet az elenyésző kivételnek). Továbbra is agyonretusált, nem létezően tökéletes arcok mosolyognak ránk vissza, miközben mindannyian tudjuk, hogy ez egyikünknek sem használ, sokkal inkább árt.

Lassan közeledek az ötven felé, és egyre inkább hiszem, hogy egy érettebb női test, bőr is lehet vállalható, piacképes, sőt igéző. Egy arc szépsége nem a kortól függ, nem a ráncok mennyiségétől, mélységétől, hanem attól, hogy szereted-e magad, a múltad, az életet, amit éltél, amit élsz, mert végül is „nem az a fontos, hogy győzöl-e vagy veszítesz, hanem az, hogy közben szép vagy-e” – ott, belül.

Fotó: Emmer László, Megyesi Anita, Kovács Szilvia

A történetet Kosztin Emese foglalta írásba.

Olvass tovább!

A sorokon túl dr. Füredi Júliával: kiégtem, most hogyan tovább?

A sorokon túl dr. Füredi Júliával: kiégtem, most hogyan tovább?

Nem könyvajánló, sokkal inkább szól a szerzőről. Új sorozatunk első részében dr. Füredi Júliával beszélgettünk, aki egy multicég vezető beosztásában töltött 12 év után mondta ki: elég volt! Majd megírta első könyvét, amely rögtön a sikerlisták élére került. Témája a sokunk által ismert jelenség: a kiégés.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter