Anyává válni 46 évesen: „Lehet, hogy soha nem fogok találkozni az unokáimmal”

2022. szeptember 28. |

Mindig is szeretett volna gyereket, kései anyaságra viszont sosem vágyott. Az élet azonban kiszámíthatatlan, ezt bizonyítja Jessica, a 46 éves amerikai édesanya története is.

Rendkívül boldog voltam, amikor 40 évesen végre anyává válhattam. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt a babámat végre a kezemben tartani. Csodálatos érzés volt. Azt viszont már ekkor is  tudtam, hogy több szülést, több terhességet biztosan nem szeretnék. Megszületett a gyerekünk, úgy éreztem, ezzel új korszakba léphetünk.

Bár az első szülésem élménye bizonyos szempontból felemelő volt, jócskán voltak olyan mozzanatai, amelyekre nem feltétlenül mosolyogva emlékszem vissza. A váratlan sürgősségi császármetszésem miatt dühöt és zavarodottságot éreztem, és ott volt a szülés utáni depresszió is, ami rendkívül hosszú ideig megkeserítette az életem. Több mint egy évembe telt, mire kikászálódtam belőle.

2019-et írtunk, mikor a férjem és én is végre úgy éreztük, kihevertük az első terhességem okozta traumákat, túlléptünk a nehézségeken. Ekkor hasított belénk a gondolat: mégiscsak szeretnék még egy gyereket. Már volt egy fiunk, és bár akármilyen nemű babának örültem volna, nagyon szerettem volna, ha egy lánnyal bővülne a családunk. Belevágtunk hát a babaprojektbe. Teltek a hetek, a hónapok, a terhességi tesztek azonban csak nem akartak pozitívra változni.

anyasag

Mindez persze nem volt annyira meglepő. Lassan 43 éves lettem. Ott volt az a rengeteg újságcikk, ami mind azt harsogta, hogy 44 éves koromra nagyjából nullára fog csökkenni a spontán teherbeesésnek a lehetősége. Elrettentett a gondolat, hogy természetes úton talán már sose fogok teherbe esni. Felmérések szerint a nők átlagosan 26 és 32 év között válnak először anyává, de 1982 óta folyamatosan nő a 40-es éveikben gyereket vállaló nők száma. Évente mintegy 100 ezer 40 év feletti amerikai nő vállal gyermeket, ez a szám 1990 óta megduplázódott.

Az igazság az, hogy sosem vágytam kései anyaságra. Nem akartam 46 évesen gyereket szülni. A párommal azonban relatíve későn, 31 éves koromban találkoztam, ami után el kellett telnie néhány évnek, hogy úgy érezzük (főleg az anyagiak miatt), hogy készen állunk a közös családalapításra. Mire belevágtunk a babaprojektbe, már közelebb voltam a 40-hez, mint a 30-hoz. A 35 felett szülő nőkre a szakirodalom is úgy hivatkozik, mint akik már a – meglehetősen vészjóslóan hangzó – előrehaladott anyai korban vannak. Ez az a pont, ami után a terhességek – a baba és az anya egészségi állapotától függetlenül – automatikusan magas kockázatúvá vagy veszélyeztetetté válnak. Ennek eredményeképp 35 felett előszeretettel erőltetik rá a nőkre a különféle mesterséges megtermékenyítési módszereket. Persze az ég világon semmi rossz nincs abban, ha valaki ilyesmit vesz igénybe – én viszont nem akartam keresztülmenni az IVF-fel járó bonyodalmakon és kellemetlenségen. Na meg, a biztosításom sem fedezte volna a beavatkozást.

A nőgyógyászom kezdésnek azt javasolta, hogy vizsgáljuk meg a hormonszintemet. A vizsgálatok jó hírt hoztak, nem volt még minden veszve. A hormonszintem alapján a természetes teherbe esés lehetősége nem volt teljesen lehetetlen. Elkezdtem hát megfigyelni az ovulációmat, és a férjemmel ráálltunk az ütemtervhez kötött szexelésre. Nagyon biztosak voltunk a dolgunkban, mindketten éreztük, hogy ha igazán tudatosak vagyunk, végül össze fog jönni. Az évek azonban csak teltek, és a folyamatos sikertelenség miatt egyre csüggedtebbé váltunk. Egy ponton már az IVF-en is elgondolkoztunk, azt találgattuk, vajon hogy tudnánk összegyűjteni rá a szükséges pénzt. Eszembe jutott, hogy akár örökbe is fogadhatnánk. Felhívtam egy ügynökséget, letöltöttem a jelentkezési lapot, és napokat töprengtem az ötleten.

Három évnyi próbálkozás után a csoda megtörtént. Az éppen aktuális menstruációm két napot késett, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy terhes vagyok. Egy gyors orvosi vizsgálaton be is bizonyosodott a sejtésem.

Sírni tudtam volna az örömtől, az izgatottság lett rajtam úrrá. Mindeközben az agyam egy eldugott szegletéből egy vészjósló hang duruzsolt a fülembe: „45 évesen estem teherbe. Vajon sikerül kihordanom? Egészséges lesz a baba? Lesz-e egyáltalán iható víz öt év múlva?” Minden lehetséges forgatókönyv végigpörgött a fejemben, és csak akkor kezdtem kissé megnyugodni, amikor az egymást követő tesztek, genetikai vizsgálatok mind jó eredményt hoztak. Minden rendben volt. Minden arra utalt, hogy egészséges vagyok és egy egészséges kisbabát fogok a világra hozni.

Így jutottunk el júliushoz, a szülésem várható időpontjához. Egy éjszaka borzalmas fájdalmakra ébredtem – hát eljött a pillanat, gondoltam, megindultak az összehúzódások. Másnapra aztán minden abbamaradt. Majd újra kezdődtek. És abbamaradtak. Három kimerítő nap után bementünk a kórházba. Az orvosom megvizsgált, és a baba érdekében császármetszést ajánlott. Bár nagyon szerettem volna természetesen szülni, a baba miatt belementem. Izgatottam vártam, hogy találkozhassak a kisbabámmal – egy kislánnyal, akiről olyan régóta álmodtam. Teljes elragadtatást éreztem, ahogy a karomban tartottam. Három hosszú év után végre megérkezett.

Később kíváncsiságból megkérdeztem az egyik nővértől, hogy volt-e már dolga olyan idős anyukával, mint amilyen én vagyok. A nővérke csak nevetett. „Rendszeresen szülnek nálunk negyvenes nők – mondta. – Néhány napja egy 51 éves anyuka is szült nálunk!”

Az első szülésem után közel három évig tartott, mire teljesen felépültem – ezúttal a felépülés egy pillanat alatt lezajlott. Visszatekintve azt mondhatom, a második szülésem most, 46 évesen egy igazán élvezetes élmény volt. Sőt, baromira jó volt. Büszke vagyok magamra, a nőiségemre, hogy képes voltam a vaginám segítségével egy embert teremteni. (Bár azt hiszem, ebben a párom is segített egy kicsit.)

A második terhességemig hosszú volt az út. Egy ponton már én is elhittem, hogy valószínűleg sosem fog összejönni. De mivel egyébként is szexelni akartam a férjemmel, életben tartottam a remény halvány szikráját.

Az én kései terhességem végül boldog véget ért, de tudom, hogy nem mindenkinek van ilyen szerencséje. Hallottam az ismeretségi körömben történt vetélésekről, a sikertelen IVF miatt elvesztegetett időről és pénzről, azoknak a gyötrelméről és szívfájdalmáról, akik soha nem láthatják meg azt a bizonyos vonalat a terhességi teszten. Nem tudom, nekem miért jött össze, másoknak pedig miért nem. A szívem azokkal van, akik olvassák a történetemet, és dühöt, féltékenységet, félelmet és fájdalmat éreznek.

Az idősebb anyaságnak természetesen hátrányai is vannak. Amikor én 50 leszek, a lányom még csak 4 éves lesz. A barátnőim a gyerekeik esküvőjét fogják szervezni, miközben én még mindig pelenkát cserélek. Lehet, hogy soha nem fogok találkozni az unokáimmal. Lehet, hogy sosem leszek ott a gyerekeim diplomaosztóján. A jövő bizonytalan. De ez minden életkorban igaz.

A nehézségek ellenére, mégis őszintén mondhatom: megérte.

Forrás: HuffPost Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea