Vallomás: „A legjobb újévi fogadalom volt, amit valaha tettem, hogy kevesebbet edzek!”

2022. január 19. |

„Van egy ötletem, mi lenne tökéletes újévi fogadalom neked – mondta az orvos férje a negyvenes éveiben járó nőnek. – Szerintem csak hetente négyszer kellene futnod."

„Féltékeny vagy, hogy többet bírok futni, mint te?” – válaszolta a feleség kacsintva, mire férje szemeit forgatva annyit mondott: „nem vagyok féltékeny rád. Te egy fogoly vagy. Én is szeretek futni, de nem akarom soha, hogy úgy legyek a futással, ahogy te.”

Már gyerekkoromban is étkezési zavarokkal küzdöttem, mire felnőttem egészségesebb kapcsolatot alakítottam ki az ételekkel. Ezt egy sor szabállyal értem el. Nem hagyok ki étkezést. Nem számolom a kalóriákat. Nem zárok ki egész tápanyagcsoportokat. Ezeket a szabályokat bármilyen külső ráhatás nélkül hoztam. Nem jártam terápiára, nem voltam orvosnál és nem konzultáltam dietetikussal. Gondoltam rá, hogy segítséget kérjek, de mindig meggyőztem magamat arról, hogy a problémám nem is igazi probléma. Hogy az étkezési rendellenességeimet én tudom legjobban kezelni és kordában tartani. Képes voltam átmenetileg megváltoztatni a viselkedésemet, ám a problémáim gyökerét soha nem értem el. A sport azonban az a terület volt az életemben, ahol nem ismertem a középutat. Hiszen a sport nagyon egészséges. Hogyan lehet valami, ami ennyire jó, mégis annyira rossz?

vallomas-futas-fuggoseg

Évek teltek úgy el, hogy simán kihagytam társas összejöveteleket, ha az a kilométereimmel ütközött volna. A főiskolán csak akkor hagytam ki órát, ha extraedzésre mentem. Gyakran futottam viharban vagy extrém hidegben-melegben, persze aggódtam, hogy belém csap a villám, hőgutát kapok vagy megfagyok. De ahhoz soha nem féltem eléggé, hogy kihagyjam az edzést. 

Amikor a férjem rezidens lett, és többször ügyelt a kórházban, elkezdtem esténként futni. Rengeteget dolgozott, egyedül voltam, a hosszú edzés pedig kitöltötte az időt. A futás lett a társaságom. 15, 25, majd 40 kilométert futottam egy nap. Bűntudatom volt, ha egynél több napot kihagytam egy héten. 

Nem tartottam magam sportolónak soha. Tudtam, hogy a futás számomra testemmel és az életemmel kapcsolatos szorongások oldását szolgálja. A kemény edzés nem csak egy dolog volt, amit rendszeresen végeztem. Muszáj volt csinálnom

A férjem előhúzott a zsebéből egy papírt és a kezembe adta. „Ezen rajta vannak egy futó életkilátásai –mondta. – A munkahelyemen nyomtattam. Aki nem fut, rövidebb ideig él. Aki mértékkel fut, nagyobb valószínűséggel él tovább. De nézd csak – mutatott rá egy pontra. – Azok, akik mértéktelenül sokat futnak, rövidebb ideig élhetnek, mint azok, akik egyáltalán nem futnak. Szerintem több pihenőnapot kellene tartanod. Ez túl kimerítő ahhoz, hogy együtt lehessen élni ennyi futással.”

„Tényleg az?” – kérdeztem vissza. „Nem vagy kimerült?” – dobta vissza a kérdést a férjem. „De, az vagyok” – vallottam be. „Csak próbáld meg. Egy hónapig. Még mindig visszatérhetsz, ha nem jó” – kérte a férjem. 

Nem akartam kipróbálni. A futás számomra terápia volt. Képtelen lettem volna belátni, hogy a futás miatt kellene terápiára járnom.

Azon a szilveszteren belázasodtam. Amikor feküdtem az ágyban, izzadva és vacogva egyszerre, az agyam egyre csak azon járt: hogyan fogok így edzeni? Majd egyből válaszoltam magamnak: lehet, hogy ezúttal sehogy.

Ekkor fogadtam meg, négy nap egy héten. Csak négyszer edzek egy héten. És ez volt a legjobb újévi fogadalom, amit valaha tettem. Azóta nem küzdök a krónikus sérüléseimmel, sípcsontfájdalommal, gyengeséggel a csípőmben és hátfájással. Először az életemben úgy érzem, fizikailag erős vagyok. 

Szigorúan tartom magam a szabályhoz, csak négyszer edzek egy héten. Sokkal könnyebbé vált az élet, minden téren. Jobb társ és barát vagyok. Könnyebben átvészelem a betegségeket, a hosszú munkanapokat és a családi vészhelyzeteket. 

Évekkel később, mikor gyermekem született, visszatért az étkezési rendellenességem és az edzéskényszer. Így küzdöttem meg a szülővé válással. Ezekkel vészeltem át nehéz napokat, ugyanakkor meggátolták, hogy jelen legyek a jó napokon. És nem akartam, hogy az étkezési zavar és túlzott sportolás legyen az a minta, amit átadok a gyerekeimnek. Ekkor döntöttem el, hogy terápiára megyek. 

Az első találkozón az ételhez és sporthoz fűződő viszonyomról kérdezett. „Egy ideig volt egy szabályom: nem edzek négynél többször egy héten. Ez nagyon jó volt, vissza akarok térni ehhez a szabályhoz: csak négyszer egy héten” – mondtam. „Volt olyan, hogy nem szabályok szerint élt?” – tette fel a kérdést a terapeuta. „Mire gondol?” – kérdeztem vissza. „Csinált valaha valamit csak azért, mert úgy érezte, kedve van hozzá? Mozgástól az evésig. Képes volt valaha ezek nélkül a szabályok nélkül élni?” Nevetni kezdtem az egész felvetés képtelenségén. Majd sírtam.

Megértettem, hogy amikor szomorúnak, magányosnak éreztem magam, vagy egyszerűen elegem volt, túledzéssel büntettem magam a rossz érzésekért. A terápia segített, hogy más megküzdési módszereket találjak, tudjak beszélni a rossz érzésekről azoknak, akikben megbízom, ahelyett, hogy fussak és bezárkózzak. 

A terápia után dolgozni mentem. Munka után haza. Ilyenkor következett a futás. Felhúztam a leggingst és a sportmelltartót, ahogy nyitottam az ajtót, éreztem, ahogy a lábam nehéz, minha ólomból lenne. Ismerős érzés, amiről megtanultam nem tudomást venni az évek alatt. „A testem azt akarja mondani, hogy nem? – tettem fel magamnak a kérdést ezúttal. – Vagy csak ilyen érzés egészségesnek lenni?”

Egészen eddig szigorú rutint követett az életem, így bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, mit jelenthetnek a testem jelzései, értem-e még a nyelvét. Gyakran azt javasolják a kényszeres edzéssel szenvedőknek, ne mozogjanak konkrét edzésterv szerint. Ez számomra teljesen lehetetlen volt, észrevettem, hogy az agyam keresi azokat a lehetőségeket, amikor csalhat: többet lépcsőzök, messzebb parkolok, gyalogolok telefonálás közben, könyörgök a gyerekeknek, hogy fogócskázzunk. 

A kevesebb edzés gondolatától is viszketek. Haragot és elszántságot érzek, ki akarok dobni valamit az ablakon, össze akarok törni egy tányért. Ezt függőségnek hívják. Függőség, amiről nagyon kevés ember gondolja azt, hogy probléma, hiszen a sport egészséges. 

A férjem szerint probléma. Ő nyaralni szeretne. Szeretne tovább aludni, az ágyban reggelizni kényelmesen, és a nap további részében csak járni a múzeumokat, játszani a strandon, körülnézni a boltokban, és nem a futópadon tölteni napi két-három órát, vagy folyamatosan keresni a futásra alkalmas terepet. 

Olyan társat szeretne, aki jelen van, akinek nincs bűntudata, ha jól érzi magát. Én is ezt akarom, neki és magamnak, a gyerekeinknek. Jó úton haladunk.

Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód