Mindig is színész akartál lenni? Hogyan alakult ki benned, hogy ez lesz a te utad?
Kiskoromban nagyon szerettem focizni, ügyes is voltam benne. Volt egy lebetonozott belső udvarunk, ott tartottuk édesapámmal meg tesóimmal a nagy meccseket. Mindig én voltam a kapus, vetődtem, elkaptam stb. Apám egyszer mondta, hogy tudok úgy esni és színészkedni, akár a focisták. Aztán alsósként bekerültem az iskolai színjátszó körbe. Az egyik évnyitón verset kellett mondanom. Borzalmasan zavarban voltam, izgultam, elfelejtettem a szöveget, hiába írtam előre a tenyerembe a sorokat – mondván, hogy úgyis el fogom felejteni –, a tinta teljesen elmosódott. Tehát megtörtént velem a tipikus helyzet, mikor 3 percig néma csöndben 8 osztály néz engem az iskola tornatermének közepén állva – nagyon ciki volt.
Aztán 15 éves koromban a Déryné Vándorszíntársulat vezetője, Török Tamás – édesanyám egyik barátja – megjegyezte, hogy milyen jó kiállású gyerek vagyok, és tudok-e énekelni. Elhívott egy próbájukra, éppen az egyik városházás rendezvényre készültek. Kórusban kellett énekelnem, és aztán valahogy ottmaradtam. 18 éves koromig nagyjából évi 200-250 fellépésem volt, a középiskola végére magántanuló is lettem. Majd jött az ötlet, hogy megpróbálom a színművészeti (Színház-és Filmművészeti Egyetem – a szerk.) felvételijét. Szerencsére elsőre fel is vettek. Mindig szerettem bohóckodni, majomkodni, másokat utánozni. Harmadik gyerek vagyok, valószínűleg, hogy a figyelmet kivívjam, a humorhoz és ezekhez az eszközökhöz kellett folyamodnom. És látod, ez aztán odajutott, hogy itt ülünk és beszélgetünk.
Pályafutásod során sok és sokféle filmben szerepeltél. De a Made in Hungária volt az első, amely országos ismertséget hozott számodra. Hogyan kerültél a filmbe? Milyen élmény volt számodra ez a szerep?
Kezdem a végéről, nagyon jó élmény volt számomra, életem egyik legemlékezetesebb forgatása volt. Iszonyatosan jó volt a csapat is. Az a film egy érának a vége volt (2009 – a szerk.), mikor még 250-300 ezer ember elment megnézni egy-egy magyar filmet. Ez ma már elképzelhetetlennek tűnik lassan. A Made in Hungária jó csillagzat alatt született. Szerintem Fenyő Ivánon kívül sok olyan ember szerepelt benne, akinek ott indult el a karrierje. A casting directorok ismerték az osztályunkat, ezért is hívtak be engem meghallgatásra. Az egyetemen nem igazán tanultunk filmszínészetet, ezért is vagyok arra a filmre rendkívül büszke, mert akkor még csak egy film volt mögöttem, a Megy a gőzös, de mégsem úgy játszottam, mint egy rossz magyar színész egy magyar filmben. Pont nemrég néztük meg a gyerekeimmel, és így 15 év után is úgy látom, hogy visszafogott voltam, nem csináltam a jelenetekben oda nem illő gesztusokat, megmozdulásokat, hanem természetes voltam. És az a durva, hogy a mai napig olyan generációk is ebből a filmből ismernek meg, akik például alattam vannak kettővel – mondhatni kultfilmmé vált.
Most milyen munkafolyamatokban vagy benne? Olvastam, hogy készül egy önálló ested, amelynek Petőfi lesz a középpontjában. Miért pont Petőfi?
Nem az emlékév miatt kerül most bemutatásra ez az előadás, már nagyjából 3 éve gondolkodunk egy ilyen koncepción Novák Eszter rendezővel. Találtunk egy csodálatos költő-műfordítót, Zsille Gábort, aki egyfajta belső késztetésből, kíváncsiságból kutatja Petőfit. Engem lenyűgözött az az információmennyiség, amit tud a költőről. Ezek az információk egyáltalán nem egy szobor képét festik le, amit az aktuálpolitika Petőfire rá akar húzni, hanem bemutatják szélsőségességét és szenvedélyességét. Lényegében korának az első, önmaga által létrehozott celebje. A fél ország utálta, a fél ország imádta. Például egyszer elment egy cseppkőbarlangba, és belekarcolta a falba a nevét. Várta, hogy az idegenvezető majd rajongva jön oda hozzá, hogy lám, itt a híres költő. Aztán kiderült, hogy a túravezető nem tudja, ki Petőfi. Borzasztóan kiakadt, hogy nem ismerik őt. A sztorik és az egész körülötte folyamatosan pezsgő atmoszféra engem nagyon meghatott, és elkezdett egyre jobban érdekelni. Úgy érzem, hogy most a társadalomban van egy elutasítás azok felé, akik ki merik mondani hangosan a gondolataikat és az érzéseiket. Az emberek megijednek attól, aki kicsit magasabb hőfokon ég, mint például Petőfi. Szeretném edukálni a társadalmat – mármint azt a pár száz embert, akik majd eljönnek az előadásra –, hogy azért, mert valaki kicsit máshogy működik, más a vérmérséklete, az nem azt jelenti, hogy ő veszélyes vagy ijesztő.
Márciusban jön ki a Lefkovicsék gyászolnak című film, amiben én játszom Ivánt, a főszereplőt. Ez egy csodálatos film lesz, mert bepillantást enged a zsidó vallásba és kultúrába egy nagyapa-apa-fiú hármason keresztül. Iván 17 év után jön haza a fiával Izraelből, mert meghalt az édesanyja, és sivát akar tartani, ami a zsidóknál az egyhetes gyászszertartás. A forgatás előtti nyáron végig héberül tanultam, hogy olyan akcentussal tudjak megszólalni a filmben, mint egy magyar, aki kiköltözött Izraelbe, és ott tanulta meg a héber nyelvet. Péntek reggelenként mentem a Kazinczy utcai zsinagógába imádkozni ortodox zsidókkal, este pedig egy neológ közösségben hallgattam a tanítást. Egy elképesztő utazás volt, és (szép szóval kifejezve) nagyon-nagyon büszke vagyok rá.
Szabadúszó színészként tevékenykedsz az utóbbi években. Mit gondolsz a színházak, színészek mai helyzetéről?
Hát nem sok jót. Elég régóta már magányos farkasként vagyok ebben jelen. Tudatos döntés volt, hogyha hívtak, akkor sem mentem társulathoz. Engem kiakaszt ez a belesüppedés. Erőm, tudásom, felkészültségem és időm adott, hogy nagy dolgokat hozzak létre. Volt idő, amikor szerettem volna csatlakozni egy csapathoz. Nyilván, ha valaki nem is hív, az az ő dolga. De ezt elfogadtam, azóta a magam útját járom. Nagyon tisztelem azokat, akik a pályán tudnak maradni, és sárból valamilyen várat tudnak építeni. A kereskedelmi tévék elárasztják az országot értéktelen celebekkel, és őket nézik az emberek esténként. Már nem az számít értékesnek, hogy valaki kiáll, és értelmes gondolatokat közöl vagy érzelmeket vált ki az őt nézőkből és hallgatókból.
Akkor ezek miatt távolodtál el egy kicsit a színházaktól.
A Covid nagyon megreccsentett mindenkit, aki ezen a pályán dolgozik. Én akkor mondtam fel a társulatban. Igazából akkor döntöttem el, hogy nem lehet úgy folytatni, ahogy eddig. Új utakat kezdtem el keresni. Aztán lett egy fantasztikus menedzserem, akivel közösen sikeresen meghoztunk olyan döntéseket, amelyek miatt most például itt ülök. Örkény Istvánnak van egy mondata, hogy „csak az rokonom, aki változik” – ezt a gondolatot nagyon magaménak érzem. Van két gyermekem, értük is felelek. Egyáltalán nem könnyű a helyzet.
A gyermekeid is érdeklődnek a színészet iránt?
Ők nem akarnak színészek lenni egyelőre. Sokáig távol is tartottam őket ettől a világtól, nem akartam, hogy hagyományos színészgyerekek legyenek. Szerintem egy kisgyerek nem való a színházba. Úgy értem, hogy nem viszem be őket a munkahelyemre csak azért, mert az egy színház. Majd, ha annyi idősek lesznek, hogy megértik, élvezik és gondolkodnak rajta. Színházban már látott a lányom egy olyan előadásban, amely a nagyszülő és az unoka közötti kapcsolatról szólt. Nagyon imádta, és borzasztó büszke voltam rá, mert az előadás végén maga ment hátra, és gratulált Lázár Katinak és Benedek Miklósnak. Nagyon vagány volt, és azt éreztem, hogy teljes mértékben tudja értékelni a teljesítményt.
Milyen Szabó Kimmel Tamás, amikor nem dolgozik? Hogyan kapcsolódsz ki?
A Lefkovicsék gyászolnak filmre meg kellett híznom, pedig akkor nagyon jó flow-ban és a versenysúlyomban voltam. És akkor szólt a rendező, hogy 1,5 hónap alatt fel kellene szednem 10 kilót. A forgatás után körülbelül egy évnek el kellett telnie, hogy visszataláljak a régi súlyomhoz. Sajnos a sportot még nem sikerült visszaiktatni úgy és olyan mennyiségben, ahogy volt. Ezért mindennap veszekszem magammal, hogy menjek futni vagy eddzek. A kick-boxot is tervezem újrakezdeni. Szerintem az élet minden területére egy jól kivetíthető sportág; megtanít, hogyan kell meccseket nyerni, egy ütést kivédeni vagy éppen bevinni, előre gondolkodni.
Mit/miket olvasol most?
Most elsősorban Petőfit, mert rengeteg szöveget, verset kell megtanulnom. Alapvetően gyerekkorom óta sajnos nem megy a magamtól olvasás. Előbb nézek meg egy filmet, és az nagyobb hatással is tud lenni rám. Van az olvasással kapcsolatban egy gátam, amit meg kellene ugranom. Vannak időszakok, amikor tudatosan olvasok. De mindig jön valami, ami elvisz. Nehéz összeegyeztetni a színházat, a háztartást és a gyerekeket azzal, hogy legyen kedvem leülni nyugodtan olvasni.
Nyáron találkoztál egy rendezvényen George Russell-lel. Milyen élmény volt vele találkozni? Amúgy szoktad nézni a Forma1-et?
Régen szinte mindig néztem a futamokat. Követtem a versenyek történéseit, meg hát jókat tudtam aludni rajtuk. Aztán elkezdték átalakítani a versenyeket, és azóta kevésbé érdekel. De mikor most nyáron szembejött velem a találkozás lehetősége, akkor gyorsan elkezdtem utána olvasni, hogy most kik is vannak a Forma 1-ben, megnéztem néhány futamot. Aztán a rendezvényen sikerült kezelnünk, beszéltünk is pár percet. Meglepett, hogy ilyen magas, nem is értem, hogy fér bele abba az autóba. Az mindig pozitív élmény, hogyha valaki minél feljebb van, annál jobb fej, és erre azért egyre kevesebb példát látni manapság. Jólesett, hogy ennyire emberi és kedves volt.
Milyen stílusú zenéket szoktál hallgatni?
Nagyon vegyes, a gyerekek most rápörögtek a 50 Centre, szóval reggelente azt üvöltetjük a kocsiban iskolába menet. Nemrég rátaláltam a Pogány Indulóra, szerintem ő egy fantasztikus srác. Beton.Hofit nagyon szeretem. Imádom a cigányzenét, a népzenét. Sosem voltak ideáljaim, sem nőkben, sem filmekben vagy zenékben. Szerintem az a lényeg, hogy mindenkiben van valami szerethető, minden produktumban van valami, ami ad valamit. Igyekszem olyan zenéket hallgatni, amelyektől jól érzem magam. De ha éppen rosszul vagyok vagy szomorú, akkor olyan zenét szeretek hallgatni, amitől még szomorúbb leszek. Elég impulzív vagyok, és ez mindenre igaz az életemben.
Szerző: Bognár Anna Fotó: Czvitkovits Judit
