Ximena Arriagának, a Purdue Egyetem pszichológiaprofesszorának egyik óráján minden évben kisebb pánik tör ki a hallgatók között. Amikor Arriaga emberi kapcsolatokról szóló kurzusán elérnek a kötődéselmélet témájához, az osztályteremben feszültség támad. A hallgatók a különféle kötődési stílusok leírásait hallgatva azonnal saját magukat és kapcsolataikat kezdik elemezgetni, és az óra végére a teljes kétségbeesés lesz rajtuk úrrá.
„Látom az arcukon, hogy azt gondolják, teljesen el vannak cseszve. Volt, hogy néhányan az óra után odajöttek hozzám, hogy megkérdezzék, szerintem van-e még remény a számukra” – mesélte Ximena Arriaga a The Atlantic újságírójának. A szakértő azt mondja, ezek a diákok – hasonlóan az emberek egy jelentős részéhez – valószínűleg félreértelmezik a kötődéselméletet.
A kötődéselmélet szerint három elsődleges kötődési típus létezik: biztonságos, szorongó, illetve elkerülő. A biztonságosan kötődő emberek pozitívan állnak a többiekhez, és úgy gondolják, hogy azok általában megérdemlik a bizalmukat. A szorongóan kötődő emberek vágynak a közelségre, de szinte paranoiásan félnek attól, hogy meg fogják őket bántani, ezért folyamatos validálásra van szükségük a partnerük részéről. Az elkerülően kötődőket is az elhagyástól való félelem hajtja – ők azonban saját maguk védelme miatt inkább távolságot tartanak a kapcsolataikban.
Újabban egyes kutatók a bizonytalan kötődésnek egy negyedik típusát is el szokták különíteni: a dezorganizált kötődést, amely a szorongó és az elkerülő kombinációja. A kötődéselmélettel kapcsolatos egyik legáltalánosabb tévhit, hogy ha ezek a kötődési stílusok egyszer a gyerekkorunkban kialakulnak, onnantól kezdve életünk végéig meghatározzák az összes emberi kapcsolatunkat.
A kötődéselmélet valósága viszont ennél összetettebb. A kötődési stílusunk valójában nem egy fix és megmásíthatatlan kategória, mint például az asztrológiai jegyünk. Inkább egy tendencia, egy spektrum, amely az életünk folyamán és különböző kapcsolataink között is változhat, alakulhat. És ami talán a legfontosabb: mi magunk is tehetünk lépéseket a kötődési stílusunk megváltoztatás érdekében. Arriaga tehát jó hírekkel tudott szolgálni aggódó diákjainak:
a kötődési stílusuk nincs kőbe vésve.
A kötődéselmélet megalkotása
Senkit nem lehet hibáztatni a kötődéselmélet félreértéséért, tekintve, hogy milyen jelentős fejlődésen ment keresztül a megalkotása óta. Az 1950-es években John Bowlby pszichológus alkotta meg a kötődés kifejezést a csecsemők és az anyjuk közötti kapcsolat leírására (az apákat akkoriban nem tartották különösebben fontosnak).
Bowlby kötődéselmélete – miszerint az anyától kapott gondoskodás minősége előre jelzi a csecsemő jövőbeli jólétét – egy másik híres kutatásra épült, amely ugyanabban az évtizedben kezdődött: Harry Harlow majomkísérleteire.
Egy kísérletsorozatban Harry Harlow, a Wisconsini Egyetem pszichológusa rézuszmajomkölyköket szakított el az anyjuktól, és egyenként ketrecbe zárta őket. Az egyedül hagyott kismajmok mellé két „pótanyát” ültetett be: egy drótból készült majomutánzatot, amely tejet adott, és egy másik, frottírból készültet, ami viszont nem adott tejet. A kis majmok túlnyomórészt a tej nélküli, de puhább szövetből készült pótanyát részesítették előnyben – hozzá bújtak, és hozzá futottak, ha megijedtek.
Egy másik vizsgálatban a rézuszmajomkölykök mellett egyáltalán nem volt anya – sem valódi, sem hamis –, és úgy tűnt, hogy ezek az állatok teljesen elveszítik a szocializációs képességüket. Voltak közülük, akik enni sem voltak hajlandók, és végül meghaltak. Bár etikailag kifejezetten problémásak voltak Harlow állatkísérletei, az eredményeit akkoriban monumentálisnak tartották.
A korabeli kutatók megállapították, hogy a gyerekek nem csak a táplálék miatt függenek az anyjuktól: egy olyan érzelmi kötelék is kialakul anya és gyereke között, amely látszólag létfontosságú. Bowlby ezt a kapcsolatot kötődésnek nevezte, és úgy vélte, hogy ez képezi minden későbbi emberi kapcsolatunk alapját. Az anya gondoskodásának hatásai – vagy kudarcainak következménye – örökre megmarad.
Harlow későbbi kutatásai azonban bonyolították ezt az elképzelést. Amikor ugyanis a kismajmokat csoportosan kezdte tartani – még mindig pótanya vagy valódi anya nélkül –, az állatok sokkal jobban boldogultak, mint mikor teljesen el voltak szigetelve. Még azok is, akik életük első hat hónapjában teljesen elszigetelten éltek, „lényegében teljes szociális felépülést értek el”, amikor más majmokkal zárták őket össze.
Michael Lewis, aki Rutgers Egyetem orvosi karán a Gyermekfejlődést Tanulmányozó Intézetet vezeti, elmondta, hogy a kutatók később valami hasonlóra jöttek rá az emberi kötődéssel kapcsolatban is: nem kizárólag az anya és a csecsemő közötti kapcsolat, vagy annak hiánya határozza meg a gyerek későbbi kapcsolatainak a minőségét.
Magyarán a gyerekek fejlődésére nemcsak a szüleikhez való kötődésük van hatással, hanem minden más emberi kapcsolatuk is: a kortársaikkal, testvéreikkel, nagyszüleikkel, szomszédaikkal, vagy éppen tanáraikkal. És nem kizárólag a kora gyerekkori tapasztalatok fontosak. A kutatók valójában kevés összefüggést találtak a gyermekkori és a felnőttkori kötődési stílusok között.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kötődéselméletet ki kellene dobni a kukába.
A felnőttek valóban hajlamosak egy kötődési stílust kialakítani
Kötődési stílus helyett orientáció
A felnőttek valóban hajlamosak egy kötődési stílust kialakítani – ám ez a stílus többszörösen meghatározott, és nem kizárólag a szüleinkkel való kapcsolatunk befolyásolja. Ez tehát azt jelenti, hogy
még egy nehéz gyerekkor után sem leszünk örök életünkre bizonytalan kötődésre kárhoztatva.
Bár a korai elméletalkotók a kötődési stílusokat egymástól különálló csoportokba sorolták, a kutatók azóta rájöttek, hogy a kötődési stílusok nem ennyire elvágólagosak: mindannyian inkább egy kötődési spektrum mentén helyezkedünk el. A legtöbb ember nem áll túl messze egymástól ezen a skálán.
William Chopik, a Michigani Állami Egyetem pszichológusa így fogalmazott: „Lehet, hogy te egy kicsit elkerülőbb vagy, mint én, vagy biztonságosabb vagy, mint a többi barátod. Apró különbségekben térünk el egymástól.”
Éppen ezért egyes kutatók „stílus” helyett inkább „orientációnak” nevezik a kötődést, hogy még véletlenül se sugallják, hogy az valami statikus személyiségjegy lenne. Amir Levine, idegkutató, a Columbia Egyetem pszichiáterének elgondolása szerint a kötődési orientáció olyan hiedelmeinknek az összessége, amelyek az életünk folyamán folyamatosan próbára vannak téve.
Ezek a hiedelmek nagyrészt a már megtapasztalt emberi interakcióinkból származnak, de a későbbi interakciók is folyamatosan alakítani tudják az elvárásainkat, ami azt jelenti, hogy a kötődésünk folyamatosan fejlődhet.
És valószínűleg így is lesz. Az emberek ahogy öregszenek, általánosságban hajlamosak a biztonságos kötődés felé tendálni. Ez azért van, mert az életünk során szerzett tapasztalatoknak hála egyre biztosabbá válhatunk abban, hogy a szeretteink nem fognak elhagyni bennünket.
„Ha valakivel 40 évig házasok vagyunk” – mondta Chopik –, „remélhetőleg már nem azon rágódunk, hogy vajon másnap is mellettünk lesz-e vagy sem.” De az életkorral együtt jár egy „természetes enyhülés” is – az emberek egyre jobban elboldogulnak a társas érintkezésekben, és egyre jobban érzik magukat a saját bőrükben is.
A kötődési stílusunk megváltoztatható
A kötődési stílusunk ráadásul nem csak az életünk során változik. Pillanatról pillanatra is alakulhat (hajlamosak lehetünk például a bizonytalanságra, ha stresszesek vagyunk) és különböző kapcsolatainkban is különbözhet. Marisa Franco, a Marylandi Egyetem pszichológusa szerint nem ritka például, hogy a romantikus partnerünkhöz biztonságosabban kötődünk, mint a barátainkhoz.
A romantikus kapcsolatokkal ellentétben, amelyek egy kiszámíthatóbb struktúrát követhetnek – találkozás, összeköltözés, esetleg házasság –, és jellemzően formálisabb elköteleződéssel járnak, a barátságok tele lehetnek bizonytalansággal, ami arra késztethet bennünket, hogy régi sémáinkhoz nyúljunk vissza.
De a különböző baráti (vagy romantikus) kapcsolatainkban is kötődhetünk különféleképpen: lehet, hogy egy közeli, megbízható és megnyugtató barátunkkal biztonságos a kapcsolatunk, míg egy távoli, kiszámíthatatlan barátunkkal kevésbé biztonságos.
Ezért hát a szakértők általában azt szokták tanácsolni, hogy ha a biztonságos kötődés felé szeretnék elmozdulni, első lépésként jó ötlet lehet megválogatni, kivel töltjük az időnket. Ha a kötődési skála szorongó oldalán vagyunk, jól érezhetjük magunkat olyasvalakivel, aki képes jelen lenni és megnyugtatni bennünket. Míg az elkerülőbb embereknek olyan társara lehet szükségük, aki hajlandó nekik teret adni, miközben támogatni is tudja őket.
Arriaga azonban egy fontos dologra figyelmeztet: kutatásai kimutatták, hogy bár a környezetüktől kapott megnyugtatás rövid távon valóban segíthet a szorongó hajlamú embereknek, nem feltétlenül tesz nekik jót a másoktól való függés. A professzor szerint a szorongóknak arra kellene törekedniük, és azon kellene dolgozniuk, hogy önmagukban értékesebbnek érezzék magukat, és kevésbé függjenek mások visszajelzéseitől.
A kötődési orientáció összetett – felfoghatjuk úgy is, mint egy folyamatos kölcsönhatást a külső és a belső világunk között, a körülményeink és azok értelmezése között. E kettőt szétválasztani pedig egyáltalán nem könnyű. Amikor például az emberek szorongó kötődéssel küzdenek, hajlamosak lehetnek csak az elutasítás jeleire koncentrálni, és azokat észrevenni, miközben az elfogadás jeleit figyelmen kívül hagyják.
Ám ha tudatosítjuk magunkban, hogy a bennünk élő hiedelmek nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak, ha tudjuk, hogy a kötődési orientációnkon képesek lehetünk változtatni, és változtatni is akarunk rajta, az rendkívül sokat számít. Chopik az egyik kutatásában például azt találta, hogy már attól biztonságosabbá vált a résztvevők kötődése egy négy hónapos vizsgálati időszakban, hogy az alanyok kifejezték a változás iráni vágyukat.
Nem biztos, hogy egy rendkívül bizonytalan kötődésből el fogunk tudni jutni a legbiztonságosabb térfélre. Az átélt gyerekkori élményeinken sem fogunk tudni már változtatni. De életünk során újabb és újabb élményekben lesz részünk, új tapasztalatokat szerzünk, valószínűleg találkozni fogunk olyan emberekkel, akikre valóban számíthatunk – és remélhetőleg szépen lassan azt is elhisszük majd, hogy magunkra is számíthatunk.
Ezek a benyomások pedig mind-mind biztonságosabbá és harmonikusabbá formálhatják a kötődésünket.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images
