- A performatív férfi, vagyis performative male, a momentum egyik meghatározó popkulturális jelensége, amihez szinte kizárólag maró gúnnyal lehet viszonyulni.
- A világszerte megrendezett felvonulásokon performatív férfiak matcha lattékkal és Sylvia Plath-regényekkel vonulnak fel, hogy aztán feminista kérdésekben mérettessék meg a tudásukat.
- Könnyű persze kinevetni az érzékenységükkel csajozó fiúkat, de felmerül a kérdés: tényleg csak kiröhögni lehet azokat a férfiakat, akik a toxikus maszkulinitással való szembefordulással próbálnak érvényesülni?
Lifegő vászontáska súrolja bő szárú nadrágját minden lépésnél, ahogy az organikus, etikus és helyi kézműves kávézóba siet mindennapi matcha lattéjáért, melyet szigorúan feminista irodalmat olvasva fogyaszt. Ha letette a könyvét, szívesen beszélget kultúráról, saját érzéseiről, a pszichoterápia megszámlálhatatlan előnyéről vagy arról, hogyan lehetne javítani a nők helyzetét a társadalomban. Ő a performative male, vagyis a performatív férfi, korunk imádott és gyűlölt férfikaraktere, ami akkorát ment, hogy a világ minden pontján – köztük néhány hete Magyarországon is – csináltak már „versenyeket”, ahol a performatív férfiak összemérhetik magukat egymással.
Ezeken a versenyeken vicces (valójában egészen hétköznapi) kérdésekkel tesztelik, hogy a performatív férfiak elég jól csinálják-e a performanszot, vagyis hogy eléggé kiképezték-e magukat a feminizmus, vagy még inkább szimplán az alapvető női tapasztalat kérdéseiben. A budapesti versenyen felmerült például, hogy tudják-e, mikor van anyák napja, hogy ki a kedvenc karakterük Sally Rooney regényeiből vagy hogy melyik országban lett először szavazati joga a nőknek.
Mindez nyilván már bőven a jelenség kifigurázása: azon röhögünk, hogy egyes férfiak – állítólag – azzal próbálnak csajozni, hogy még a vazektómiát is bevállalnák, hogy a nőnek ne kelljen hormonális fogamzásgátlót szednie, meg hogy szeretik a női rendezők művészfilmjeit. Merthogy közben persze nem is – csattan a poén.
Vannak érzéseid? Haha!
Nagyon könnyű csípőből kiröhögni a három számmal nagyobb nadrágméretben flangáló fiúkat, és elkönyvelni, hogy az egészet csak azért csinálják, hogy jobban bejöjjenek a jó csajoknak, vagy több lájkot kapjanak az Instagramon. Mindezzel azt feltételezzük, hogy azok a tulajdonságok, amiket nőként elvileg kívánatosnak tartunk a férfiakban és amelyek egy egészséges pszichés világú embert jellemeznek – legyen érzékeny, figyeljen oda ránk, empatizáljon velünk, legyen odaadó – nem lehetnek organikusan jelen a férfiakban, csak valamiféle fura trend vezérelte rátanulással jöhetnek létre.
És mivel így jönnek létre, nem autentikusak, nem elfogadhatóak és nem is érik el a céljukat. Ha egy férfi elkezdi mesélni a terápiás tapasztalatait, rásütjük, hogy performative male, és nagyjából ugyanúgy reagálunk rá, mintha egy kéretlen vodka-szódával és fenékre markolással próbált volna felszedni minket.
Nem véletlen, hogy a trendet sokan kritizálták: javarészt olyan férfiak, akik azt állítják, mindenféle trend és performativitás nélkül, csak úgy simán normálisak a nőkkel (és esetleg még a külsejükre is igényesek). Mindez azért is izgalmas, mert az elmúlt években a jobboldal globális megerősödésével ismét előtört a toxikus maszkulinitás, olyan figurákat is felemelve, mint például Andrew Tate. Az egykori kickboxer nyíltan hirdeti, hogy a nők lusták, haszontalanok, és nem képesek a férfiaktól független életre. Tate gyakorlatilag abból lett sikeres influenszer, hogy nyíltan nőgyűlölő és szemrebbenés nélkül buzdítja követőit is nők elleni erőszakra.
Andrew Tate
De szintén az elmúlt évek terméke az újra fellángoló tradwife mozgalom is, amely a nők klasszikus szerepeikhez való visszatérését hirdeti. A tradwife-ok nem vállalnak munkát, helyette otthon gondoskodnak a családról, és az Instagram íratlan szabályainak engedelmeskedve (Nara Smith után szabadon) kisestélyiben gyúrják a házi kovászos kenyeret. Ilyen trendek mellett a performatív fiúkat még akkor is minimum ártalmatlannak, de akár még üdvösnek is tekinthetjük, ha egyébként annyira nem is gondolják komolyan a feminizmust…
Az sem baj, ha performatív, csak legyen
Amerikában súlyosan korlátozzák a nők reprodukciós jogait, az Európai Unión belül Magyarországon a legmagasabb a nők elleni erőszak aránya, globálisan a 15 évnél idősebb nők 26 százaléka szenvedett el erőszakot aktuális vagy korábbi intim partnere által.
A PISA méréséből kiderült, hogy a lányok már egészen korán sokkal jobbak az együttműködésben és hajlamosabbak az empatizálásra, míg a kisfiúk hamar felveszik a kapitalista rendszer macsó versengés-szemléletét. Ha ezeket nézzük, már nem is hangzik olyan rosszul, hogy figyelmes, vászontáskás fiúk lepjék el az utcákat.
Persze simán elképzelhető az is, hogy valaki a kedves NDK-bajuszka és a nagy gonddal kiválasztott ezüst ékszerek mögött is egy szexista, erőszakos tulok. De valószínűleg ez a ritkább eset. A többség jó eséllyel egyszerűen olyan srác, aki szeretne beilleszkedni, aktuális lenni, kicsit menőnek tűnni, és nem utolsósorban tetszeni a nőknek – és ami a legfontosabb ezúttal nem annak mentén, amit a férfiak elképzelnek, hanem valóban a nők szempontjaihoz alkalmazkodva.
Utóbbit jól illusztrálja Bryan Lee berlini influenszer is, aki leginkább azzal lett híres, hogy megmutatta, hogyan kell férfiként a női tekintetnek öltözködni:
Mindez arra mutat, hogy a férfiak – az incelek és red pill mozgalmak nőgyűlőlő szorongása után – készen állnak rá, hogy meghallgassák a nőket, és hogy megpróbáljanak olyat kínálni, amit a nők szeretnének. Vagyis nem az a lényeg, hogy egy férfi valóban imádja-e Jane Austen regényeit, és tényleg bármikor szívesebben választja az etikus forrásból származó matcha lattét, mint a csapolt sört, hanem az, hogy hajlandó alkalmazkodni, és hajlandó megpróbálni felvenni egy másik perspektívát.
Még ha nem is gondolja komolyan minden férfi (vagy akár a legtöbb férfi) a performatív férfi identitás esztétikai és praktikus kellékeit, a szándékuk – a szándék, hogy a férfiideált végre a nők elképzelései szerint formálják – a legtöbbször valódi. Arról nem is beszélve, hogy a performative male identitás egyúttal belépési pontot jelenthet a valódi érdeklődés és valódi elköteleződések felé.
Az nyilván nem kérdés, hogy a performative male jelenség egy félig ironikus, online térben gyökerező múló divattrend. Az viszont már nagyon is fontos, hogy társadalmi szinten hogyan reagálunk erre a trendre. Ha jópofáskodó eseményeken versenyeztetjük és kiröhögjük a srácokat az utcákon, azzal csak azt erősítjük meg, hogy az érzékeny, feminista férfi karakterét nem lehet komolyan venni. Ennek a férfiképnek az elutasításával közben egyszerre legitimáljuk a macsó kulturát és a „klasszikusan”, vagy inkább toxikusan maszkulin férfiakat, akik magasról tesznek a feminista irodalomra és soha életükben nem tennék be a lábukat egy terapeuta rendelőjébe.
Szóval ha egyenlőbb társadalmat szeretnénk, lehet, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet egy kicsit kedvesebb fogadtatásban részesíteni a performatív férfiakat, és gúny helyett őszinte pozitív hozzáállással segíteni, hogy ebből a performatív gesztusból idővel teljesen intrinzik motiváció legyen, és hogy az érzékeny, jó fej fiúk ne csak viccből vonuljanak az utcára, hanem szép lassan teljesen ellepjék a köztereket.
Fotó: Getty Images
