Néhány héttel ezelőtt befutott a Gmailembe az év legjobban várt levele az óvodai karácsonyi fotózás képeivel. Van, aki az összes gagyi karácsonyi filmet megnézi, van, aki már októbertől rumot löttyint a forró teába, az én szezonális perverzióm viszont, hogy imádom végigpörgetni a giccses háttér előtt óriási cukorbotokkal és élénkpiros lámpásokkal pózoló gyerekek képeit, hogy aztán kiválasszam a legviccesebbeket, amiket hetedíziglen minden rokonunk megkaphat.
Idén is töretlen lelkesedéssel fogadtam az ünnepi képanyagot, és azonnal írtam is a férjemnek, hogy megbeszéljük, mely fotók a kedvenceink. Csakhogy ő nem volt rajta a levélen. És akkor eszembe jutott, hogy a múltkori group chatben sem volt benne, ahol a kislányom óvodás társának születésnapjára hívtak meg minket. Meg az előző szülinapi bulihoz létrehozott chatben sem. Meg ha jobban belegondolok, talán soha egyikben sem.
Ez egyáltalán nem azért van, mert ő kijelentette volna, hogy nem szeretne részt venni ilyesmiben (ki szeretne?), és nem is azért, mert a group chatek, levelező listák és Facebook-csoportok deklaráltan csak nők számára lennének létrehozva. Sokkal mélyebb társadalmi folyamatok és generációk óta élő berögződések vezethettek odáig, hogy a gyerekek intézményi életével kapcsolatos szervezés túlnyomó része még mindig kizárólag az anyukák vállát nyomja.
Kedves anyukák!
A karácsony minden évben fokozottan rávilágít a nemi egyenlőtlenségekre és a nőket terhelő láthatatlan munkákra, de az korábban valahogy nem tűnt fel ennyire, hogy ez még egy óvodai karácsonyon is megnyilvánul. A szülői munkaközösség képviselője (természetesen egy anyuka) hetek óta lázasan szervezi az óvónők karácsonyi ajándékát, a gyerekek ovis adventi naptárát és a karácsonyi buli büféasztalának kínálatát. A levelezőlistán, ahol a megbeszélés folyik, ugyan apukák is vannak, de ők valahogy sosem nyilvánulnak meg – mindig az anyukák reagálnak a felvetésekre és vállalják az esetlegesen felmerülő feladatokat.
Apukákat egyedül akkor szólítanak meg kifejezetten ebben a közösségben, amikor a fizikai erő igénye felmerül – ez most konkrétan a „szeretnénk kérni egy erős apukát, aki behozza a karácsonyfát” kérésben nyilvánult meg. De lehet, hogy végül ezt is egy anyuka fogja elintézni.
Ezt a helyzetet nem lehet annyival elintézni, hogy az apukák lusták vagy hogy az anyukák túlbuzgók. Az sem kielégítő válasz, hogy a családok természetesen ezt a szerepmegosztást vállalták (mert hangsúlyozom, ki szeretne). Ez az egész valójában már a terhesség idején elkezdődik, amikor az ellátórendszerek egyszer és mindenkorra összekötik a gyereket az anyjával.
Mert mindig az anya van megszólítva, és minden intézmény magától értetődőnek veszi, hogy az anya foglalkozik a gyerek életének szervezésével, testi és lelki jóllétével, bármilyen felmerülő problémájával. Magyarországon nyilván beszédes az is, hogy a kormány is csak a nőket szólítja meg a reprodukciós kérdésekben, de szélesebb körben is általános jelenség, hogy a gyerek a „kedves anyuka” ügye.
Ezzel pedig nem csak az a gond, hogy még több láthatatlan munkát mér az amúgy is túlterhelt nőkre, és hogy a gondoskodási feladatok mellett az egész élet mikromenedzselése az anyákra szakad, hanem az is, hogy ezek a rendszerek nem igazán kínálnak belépési pontot a férfiaknak. A helyzet pedig kumulatív, ugyanis minél inkább kiszorulnak a gyerekük életéből, később annál nehezebb lesz majd részt venniük benne.
A szervezési feladatok nagy részét kizárólag az anyukák végzik
Szar anyukák és hős apukák mítosza
A klasszikus nemi szerepek leosztása szerint egy anyának tudnia kell, hogy melyik ovis vagy iskolás barátnak mikor van a születésnapja, ahogyan azt is, hogy milyen ajándéknak örülne, és hogy milyen allergént nem szabad belesütni a süteményébe. Bármikor képesnek kell lennie felmondani az intézményi külön foglalkozások listáját az időpontokkal és a befizetendő összegekkel együtt – utóbbit borítékba készítve mindig pontosan és határidőre szállítja az illetékeseknek.
Mindig ott van az óvoda vagy iskola családokat is bevonó programjain, bemegy mesélni a gyerekeknek, részt vesz a kézműves délutánon és segíti a szülői közösség szervezési feladatait. Ha ezt nem teszi, akkor valószínűleg elég hamar elkönyvelik, hogy szar anya – lehet törtető és karrierista, vagy csak egyszerűen olyan, aki nem szereti eléggé a gyerekét.
Ezzel szemben ha egy apuka vesz részt mondjuk egy délutáni kézműves foglalkozáson, jó eséllyel leborul a térdei előtt a világ (rosszabb esetben megint csak az anyukát veszik elő, amiért nem tudott elmenni). Soha nem felejtem el, hogy a szociálpszichológia tankönyvemben a „kiugró jelleg” példája az alábbi volt: egy öltönyös férfi babakocsit tol – ugyanis az öltönyös férfi nem illik a kontextushoz, a babakocsi tologatásához.
A helyzet nyilván sokkal jobb, mint akkor, amikor ezeket a köteteket megírták, de még én is azon kapom magam, hogy gyakran feltűnik ez a „kiugró jelleg”, amikor megjelenik egy apuka a születésnapi bulin beszélgető anyukák gyűrűjében. Pedig tényleg szuper, ha ott vannak, és tök jó látni, hogy ők is szeretnének valódi részesei lenni a gyerekük életének. Csakhogy ez nekik is sokkal nehezebb, ha azt látják, hogy a gyerekek tereiben a nők „uralkodnak”.
A szokás hatalma
A legijesztőbb az, hogy szép fokozatosan, tényleg szinte észrevétlenül húzzuk magunkra ezeket a társadalmilag elvárt nemi szerepeket. A lányunk születése előtt teljes meggyőződéssel állítottam, hogy egy egyenlő párkapcsolatban élünk, ahol a férjem is részt vesz a háztartási munkákban, és én is beleszólok a pénzügyekbe, és alapvetően együtt hozunk döntéseket a közös életünkről.
Aztán a gyerekvállalás után a társadalom és az intézmények egyre inkább elkezdték mélyíteni a szakadékot, és sok szempontból mi is belecsúsztunk egy klasszikus felállásba. Az anyukáktól elvárják, hogy jelen legyenek a gyerek életével kapcsolatos programokon és hogy képviseljék a családot az intézmények felé, és ezért mi is elvárjuk magunktól, hogy ezt megtegyük. Közben az apukák bátortalanok, amikor ennyire „feminin” terekbe kellene belépniük, és azt kommunikálják – és persze azt is érzik – hogy nincsenek megfelelő kompetenciákkal felszerelve az ilyen feladatokhoz.
Ha egy picit hátralépünk, könnyű látni, hogy mennyire csak a megszokások és az évszázados nemi egyenlőtlenségek szervezik ezeket a leosztásokat: gondoljunk bele, miért ne lenne képes egy apuka megvenni valami kacatot a játékboltban és elvinni a gyerekét a születésnapi buliba. És tény, hogy ezeket a megszokásokat nem egyedül a férfiak tartják fent, hanem a nők is, akik szintén internalizálják ezeket az elnyomó mintákat: és igenis előfordulhat, hogy az anyukák kifejezetten letiltják az apukákat az ajándékvásárlásról, mert úgyis „„ hülyeséget” választanak. Hogy hülyeség vagy nem hülyeség, az mellékes kérdés, végül is melyik gyerekszoba ne bírna el még pár hülyeséget, de az tény, hogy ha mi, nők úgy érezzük, a férfiak (szerintünk) nem elégségesen látják el ezeket a feladatokat, a legjobb megoldás, ha nagyobb teret engedünk nekik ebben. Ha ott voltak a tavalyi szülinapi zsúron, a következő évben valószínűleg már ügyesebben választanak ajándékot és magabiztosabban viszik az egész helyzetet.
Persze sok múlik azon is, hogy milyen nemű a gyerekünk: a kislányok hercegnős zsúrján egyértelműen anyukák vesznek részt, de a fiús focis szülinapi bulin már apukák is megjelennek. Fontos különbség, hogy míg az anyukák számára van átjárás a kettő között, a férfiaknál ez már jóval kevésbé jellemző. De persze ne csak mindig a panaszkodás menjen – tényleg sok gyereket az apuka hoz el az óvodába vagy az iskolába, sőt akár edzésre, különórára is. Sokkal bevonódóbbak a modern apukák és sokkal aktívabban ott vannak a gyerekük életében. Ez mind igaz, és egyáltalán nem lényegtelen.
A group chatek, levelezőlisták és Facebook-csoportok, vagyis a gyerek életének digitális szervezőeszközei úgy tűnik, utolsó bástyaként őrzik az anyukák kizárólagosságának társadalmi elvárását, amivel csak az a baj, hogy tényleg baromi nagy nehézséget jelent egy eleve rengeteg digitális zajjal terhelt életben. Ez a felállás ráadásul nem pusztán annyit jelent, hogy a nőknek van még egy pluszfeladatuk, hanem újratermeli azt az egyenlőtlen felosztást, amelyben a nők feladata a tervezés és a szervezés, miközben a férfiaknak (jó esetben is) csak a végrehajtás marad. A chatekben és levelezésekben való részvétel nem csak annyit jelent, hogy időt szánunk reagálni a szülinapi meghívásokra vagy arra, hogy kiválasszuk a pedagógusok karácsonyi ajándékát. Az információ egyedüli birtokosaiként az anyukák feladata a gondolkodás, a kommunikáció, a közösségen belüli kapcsolatok fenntartása, a szervezés és a rengeteg apróság észben tartása. És persze ilyen módon az anyukáké marad a felelősség is.
Szóval apukák, gyertek nyugodtan a group chatekbe, és írjatok bátran a Facebook-csoportokba! Az anyukák hosszú távon nagyon hálásak lesznek érte.
Fotó: Getty Images
