Sokan emlékezhetnek arra a pillanatra, amikor a felvilágosító óra kimerült néhány ijesztő diában a nemi úton terjedő betegségekről. Ehhez képest a Sex Education főhőse, a szexterapeuta édesanya mellett felnőtt Otis, aki egy elhagyatott iskolai mosdóban nyit titkos tanácsadást az osztálytársainak, olyan kérdésekről beszél teljes természetességgel, mint a beleegyezés, a testkép, a szexszel kapcsolatos félelmek vagy vágyak. Nem csoda, ha sok néző úgy gondolja, többet tanult ebből vagy más sorozatból, mint bármelyik iskolai órából vagy a családi asztalnál zajló beszélgetésekből.
Vajon mit jelent az, ha nagyrészt a képernyőről tanuljuk meg, hogyan beszéljünk a szexről? Miért éppen az utóbbi években lettek egyre bátrabbak a sorozatok? És melyek azok a témák, amiket egyelőre mégis ritkán látunk a képernyőn? Ezekről beszélgettünk dr. Hermann Veronikával, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusával.
Miért került a szex a mai sorozatok fókuszába?
Ha visszagondolunk a korábbi évtizedek tévés sorozataira, a szexualitás legfeljebb utalások, elsötétülő képek és gondosan adagolt csókjelenetek szintjén jelent meg, ma viszont alig találni olyan népszerű sorozatot, amely ne foglalkozna vele valamilyen formában. Dr. Hermann Veronika szerint ennek oka a média működésében keresendő.
„Ezt a változást nem konkrét sorozathoz, hanem inkább a streamingkultúra elterjedéséhez kötném” – osztja meg velünk az adjunktus.
A nagy elérésű tévécsatornák sokáig arra törekedtek, hogy egyszerre a lehető legszélesebb közönséget szólítsák meg, így senkinek az ideológiai, vallási vagy politikai meggyőződését nem sérthették meg, ami a szexualitás ábrázolását, ha nem is tiltotta, nagyon szűk mederben tartotta. A ’80-as években megjelenő előfizetéses kábelcsatornák, és velük a tematikus csatornák, amelyeknek a közönsége sokkal szabadabban fogyasztott tartalmakat, ezen valamelyest lazítottak, a streaming pedig még egy lépéssel tovább ment.
„A streaming egyrészt óriási produkciós portfólióval rendelkezik, azaz mindenki megtalálhatja a maga érdeklődésének megfelelő filmeket, sorozatokat, másrészt pedig a sok tartalom által nagyobb lehetőséget nyújt arra, hogy a szexualitás, különösen a tinédzser-, fiatal felnőtt-szexualitás ábrázolása egészen más módokon történhessen, mint korábban.”
dr. Hermann Veronika, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa
Egy meleg mellékszereplő még nem reprezentáció
A változás egyik legárulkodóbb jele, hogy kik láthatók a képernyőn. Gyakran hallani azt a félig ironikus, félig ingerült megjegyzést, hogy ma már minden sorozatba jut egy meleg karakter, dr. Hermann Veronika szerint azonban ez a kijelentés több szempontból is sántít.
„Ez egyrészt nem igaz, másrészt pedig reprezentációs szempontból nagyon fontos, hogy legyen, hiszen az LMBTQ-karakterek mintegy hatvan évig egyáltalán nem, vagy csak mellékszereplőként jelentek meg.”
A puszta jelenlétnél is fontosabb azonban, hogyan ábrázolják ezeket a szereplőket. A társadalmilag sérülékeny csoportok, például a queer közösség, az etnikai kisebbségek vagy a fogyatékkal élők esetében az az ideális, ha a karakter nem a sérülékenységén vagy egy sztereotípián keresztül létezik a történetben.
„A hangsúly ne a szereplő szexualitásán legyen, ne kizárólag ezen keresztül ábrázolják: például ne a »vicces meleg« vagy a »promiszkuus meleg« figuraként tűnjön fel, hanem egy olyan komplex karakterként, aki egyébként nem feltétlenül heteroszexuális.”
Hogy ez mennyire tág közönséget érhet el, jól mutatja az Euphoria vagy a hokijátékosok szerelméről szóló Heated Rivalry, amelyek hiába szólnak queer fiatal felnőttekről, a nézőik köre messze túlmutat az LMBTQ-közösségen.
Amikor a sorozat lesz a felvilágosító óra
Ha a Sex Education tényleg többet adott egy generációnak, mint az iskolai vagy épp az otthoni beszélgetések, az elsősorban a társadalomról mond valamit. Dr. Hermann Veronika elmondja, hogy bár a populáris kultúra képes ráirányítani a figyelmet bizonyos kérdésekre, és ez kiváló tulajdonsága, a felelősség mégis máshol rejlik.
„Fontos lenne, hogy a gyerekek a testtudatossághoz, testhatárokhoz és szexualitáshoz kapcsolódó ismereteiket ne vagy ne kizárólag fikciós sorozatokból szerezzék. Azt gondolom, hogy ez az oktatási rendszer és a társadalmi berendezkedés hibája. Mindez Magyarországon, különösen az elmúlt 16 évben, nagyon rossz állapotban volt.”
A kutató szerint az autoriterebb politikai erők jellemzően tabusítással és szőnyeg alá söpréssel reagálnak ezekre a kérdésekre, ennek pedig a kamaszok látják kárát.
„Attól még, hogy lefóliázzák azokat a könyveket a könyvesboltokban, amikben queer karakterek vannak, arányaiban nem lesz kevesebb queer tinédzser, csak legfeljebb sokkal rosszabbul fogják érezni magukat, és azt fogják gondolni, hogy stigmatizáltak, nem tehetnek fel kérdéseket senkinek.”
Aki ilyen érzékeny életkorban magára marad a kérdéseivel, az jellemzően a popkultúrához és az internethez fordul, ami dr. Hermann Veronika szerint egyáltalán nem biztos, hogy jó stratégia. Fontos volna, ha a hangsúly az iskolai, közösségi szexuális nevelésre kerülne, amely segítene a fiataloknak a testhatáraik kialakításában, a nemet mondásban és a beleegyezés megértésében, ahol pedig az iskola erre nem alkalmas vagy ezt nem vállalja, ott dedikált szervezetek és szakemberek is segíthetnek.
A sorozatok szerepe tehát inkább az, hogy ajtót nyissanak. „Erre a populáris kultúra szinte minden szegmense nagyon jó, be tud hozni olyan kérdéseket a média- és ezzel együtt a társadalmi térbe, amik adott esetben nagyon fontosak, de tabusítva vannak” – fogalmaz a kutató, majd a Vészhelyzetet hozza példának, amely a ’90-es években az AIDS-től a fogyatékkal élők nehézségéig számos ilyen témát vitt be a nappalikba. A szexualitás, az élet vége vagy az abortusz mind olyan kérdés, amely a testünkhöz és az életünkhöz kötődik, a kultúránk pedig az ilyen témákról jellemzően hallgat, vagy csak körülményeskedve beszél, a popkultúra viszont kiemelheti őket ebből a csendből.
Fűző, báli ruha és utólagos igazságtétel
A Bridgerton első ránézésre csak egy pompás kosztümös románc, valójában azonban egészen kortárs kérdéseket feszeget a női élvezetről, a tudáshiányról és a beleegyezésről. Az első évad egyik jelenete, amelyben Daphne Simon tudta és akarata ellenére irányítja át együttlétük végét, a megjelenése után heteken át viták tárgya volt, és sok néző számára éppen ez tette kézzelfoghatóvá, hogy a beleegyezés mindkét félre érvényes. Miért működnek ilyen jól ezek a mai kérdések egy régebbi kor díszletei között?
„Ezek a sorozatok egyrészt fikciók, másrészt viszont gyakran egyfajta utólagos igazságtételt, elégtételt szolgáltatnak, helyrerakják a nézők fantáziáját, igazságérzetét. A régenskorban, amikor a Bridgerton játszódik, és különösen az azt követő viktoriánus korban a női szexualitást rengeteg korlát közé szorították mind fizikailag (gondoljunk például a fűzőviselésre), mind pedig ideológiailag.”
Kik állnak a kamera mögött?
A változás a forgatásokon is érzékelhető. Az intimitáskoordinátor, aki a szexjelenetek előkészítéséért és a színészek határainak védelméért felel, a #MeToo-mozgalom óta egyre több produkció bevett szereplője, és egyre több nő ír és rendez olyan történeteket, amelyek középpontjában a vágy és az intimitás áll.
„Látszik a változás, már korábban is valószínűleg szükség lett volna rá. Nem vagyok szakértője a produkciós környezetnek, ugyanakkor mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy mint minden hasonló hatalmi struktúrában, itt is rengeteg visszaélés történt” – mondja dr. Hermann Veronika, aki szerint egy intimitáskoordinátor jelenléte a biztonságérzet növelése mellett a hatalmon alapuló kihasználások és abúzushelyzetek kockázatát is csökkentheti.
„A női hangok megjelenése pedig ismét egy reprezentációs dologra mutat rá: egy női szerző vagy rendező teljesen más nézőpontból mutat meg bizonyos témákat, mint egy férfi alkotó.”
Amiről még mindig hallgatunk
Hiába vált szabadabbá a képernyő, maradtak témák, amelyekhez a sorozatok ma is csak óvatosan vagy egyáltalán nem nyúlnak hozzá. Az idősödő test, a fogyatékkal élők szexualitása vagy az „ügyetlen”, egyáltalán nem filmszerű hétköznapi szex ritkán kap helyet a történetekben.
„Az idős testek tabusítása klasszikus eset. 2024-ben mutatták be Demi Moore főszereplésével A szer című biohorrort, ami az idősödő nők testi változásaival, testképével, valamint az idős nők láthatatlanságával foglalkozott. Sokatmondó, hogy ez számos esetben még mindig a melodráma vagy a horror műfaji terepe.”
Hasonló a helyzet a fogyatékkal élők ábrázolásával, különösen a szellemi fogyatékkal élőkével, és dr. Hermann Veronika szerint a pszichiátriai betegségek megjelenítése is ingoványos terep, bár ott már tapasztalható némi lazulás. Ezek a témák azonban többnyire feloldhatatlan konfliktusként, ugyancsak melodrámákban vagy horrorfilmekben bukkannak fel, elég csak arra gondolni, hogy a pszichiátriai intézet a horror egyik klasszikus helyszíne. „Így van még min dolgozni” – foglalja össze.
Amikor a sorozat talál ránk
Kézenfekvő volna azt gondolni, hogy létezik egy tökéletes sorozat, amelyet leülve együtt megnézhet a szülő a kamasz gyerekével vagy egy pár közösen, hogy elinduljon végre az a beszélgetés, amelyet hónapok óta halogatnak. Dr. Hermann Veronika szerint azonban ez nem ilyen egyszerű, hiszen olykor előítéletekkel és tabukkal terhelt kérdésekről van szó, és egyénenként nagyon különböző, hogy kit mi indít meg.
„Ez inkább fordítva működik: valaki megnéz egy sorozatot vagy filmet, ami miatt ráébred arra, hogy az abban megjelenített probléma milyen fontos számára.”
Talán ez az egyik legfontosabb, amit a sorozatok adhatnak: egy jelenetben, egy mondatban vagy egy szereplőben váratlanul magunkra ismerhetünk, és egy kicsit könnyebben kimondhatjuk azt, amit addig nem mertünk, vagy amire nem találtunk szavakat. A tudást, a határokat és a biztonságot továbbra is az iskolának, a családnak és a szakembereknek kellene megadniuk, de a beszélgetés első mondatához néha tényleg elég egy fogékony pillanatunkban megnézett epizód.
Szerző: Ihász Nóra Kiemelt fotó: IMDB
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
