Interjú Balsai Mónival: „Figyelő, csendes őrült vagyok”

2015. július 14. |
Central Médiacsoport Zrt.

Kevesen tudják, mennyi munka van abban, hogy mára sokan ismerik a nevét, megszerették törékeny, de bátor karakterét a Társas játékban, és rajongtak érte a Liza, a rókatündér címszerepében. Gyerekkora óta készült színésznek, és csak harmincnégy évesen futott be, de most végre mindent megkapott, amire egy színész vágyhat.

Nosztalgiázással kezdünk: mindketten Újpesten nőttünk fel a 80-as években, amikor a gyerekek még felügyelet nélkül játszhattak a lakótelepi játszótéren, és ártatlan bandákba verődve fedezhették fel a világot. Mivel Móni izgága kislány volt, aki senki mást nem hagyott szóhoz jutni Gryllus Vilmos koncertjén, az anyukája valami elfoglaltságot keresett neki. És minthogy egy újpesti óvodába az Újpesti Dózsa edzői jártak utánpótlást keresni, Móni előbb a sportban vezette le az energiáit, és csak később került a színpad közelébe. De akkor aztán egy életre eldőlt minden…

Ha ma választhatnál, milyen sportágra neveznél be?

Örülök, hogy a szertornába és az úszásba kóstoltam bele gyerekként, bár eléggé különböző sportágak. A szertornát versenyszerűen űztem, de egy edzőváltást követően történt velem egy baleset, és azután anyukámmal úgy döntöttünk, hogy abbahagyom.

Ez olyasmi sztori volt, mint a Fehér tenyér című filmben? Mert az elég kemény lehetett.

Olyasmi. Abban a filmben nagyon sok igazság van. Sokáig nem is mertem megnézni. Aztán beültem rá, és egészen a végéig izzadt a tenyerem. Akkor gondolkoztam el azon, hogy az a fajta fenyítés és fegyelmezés, ami a versenysportra akkor jellemző volt, miért maradt titokban a szülők előtt. Mert én sem meséltem el otthon. Sosem mondtam el, milyen kínzatásba csaphat át egy lazítás adott esetben, sőt ha lázas voltam, nem akartam otthon maradni, mindenképp menni akartam edzésre, pont, mint a filmben. Miből is gondolhatta volna anyukám, hogy olyasmi történik velem, ami nekem nem feltétlenül jó? Nagyon érdekes volt mindezt egy filmben viszontlátni, felfedezni, hogy mások is ugyanezt élték meg, és ma már van rálátásuk az egészre.

Mennyire volt komoly perspektíva számodra a sportkarrier?

Sosem voltam versenyző alkat, én csapatjátékos vagyok. Az úszást is egy barátnőmmel együtt kezdtük, és sosem értettem, miért kellene nekünk egymás ellen harcolnunk. Aztán az úszásról áttérem búvárúszásra, ami azt jelentette, hogy szintén a medencében, de az alján úsztuk a hosszakat uszonnyal a lábunkon. Végtelenül unalmas volt. Ezért kitaláltam, hogy én inkább keresztbe úszom! Szóval mindenki látta rajtam, hogy nem leszek győztes semmilyen versenyen. Én is tudtam, de nem is akartam. Jól éreztem magam, és sokat tanultam belőle.

Aztán fogadjunk, hogy amikor bekerültél a színjátszó körbe, egyszer csak megérezted, hogy ez az, megérkeztél!

Igen, meseszerű élmény volt. Egyszer csak egy olyan helyen voltam, ahol mindenki keresztbe akart úszni. Mindaz, ami a sportba nem fért bele, itt természetes volt. A gyerekszínház egy új világot nyitott meg előttem abban a tekintetben is, hogy először találkoztam nem újpesti gyerekekkel, hanem mondjuk budaiakkal. És láttam, hogy ők egészen mások, és mást hoznak otthonról. Rengeteget tanultunk egymástól. A lakótelepi bandában – ami addig a gyerekkorom középpontja volt – okozott is némi feszültséget, hogy engem új hatások értek. Megfogadtuk például a lányokkal, hogy mi sosem fogunk sminkelni. De ha az ember a színpadon Don Quijote menyasszonya, persze, hogy feltesz egy kis rúzst a szájára! Én meg persze legközelebb úgy mentem le a térre, hogy ki volt húzva a szemem. Na, akkor nagyon csúnyán néztek rám.

Hogy lehet, hogy sosem vettek fel a Színművészetire, pedig ötször nekifutottál? Nem gondolkoztál rajta utólag, amikor már foglalkoztatott színésznő voltál, hogy mi az, amit nem láttak meg benned?

Nem szeretek már ezzel foglalkozni, mert túlvagyok rajta. Akkor nem értettem, persze. Léner Péter, a József Attila Színház akkori igazgatója azt mondta, az volt velem a baj, hogy nem volt bennem semmilyen difi. „Balsikám, maga se nem elég szép, se nem elég ronda. Se nem beteges, se nem egészséges” – ezzel magyarázta. Támadt is bennem rögtön egy kis dac, hogy akkor innentől különleges leszek! Kipróbáltam a hajfestést, vettem bőrdzsekit, bakancsot, de ezek mind leperegtek rólam. És lassan rájöttem, hogy amit az életben eljátszom a ruhákkal, annak semmi köze nincs ahhoz, amit a színpadon kell nyújtani. Persze tény, hogy amíg én a sarokban ülök csendben, és várom, hogy sor kerüljön rám, addig a többiek ezerrel tepernek azért, hogy felhívják magukra a figyelmet. De ott majd úgyis eldől, ki mit produkál.

De te akkor eldöntötted, hogy juszt is színésznő leszel, bármi áron?

Á, dehogy. Csak miközben felvételizni jártam, lettek színészi munkáim, felvettek csoportos szereplőnek a József Attila Színházba.

A szüleid nem aggódtak, hogy erre teszed fel az életed?

Nem voltam hajlandó semmi mást beírni a felvételi lapomra. Aztán volt egy pillanat, amikor anyukám azt mondta: ez így nem mehet tovább, muszáj valami szakmát tanulnom. Szabályosan kipofozott belőlem egy kozmetikusvizsgát. Anyukám nagyon okos nő, és elég szigorú – pedagógus. Ő ezt kiverte belőlem. És tudod, mit? Tökre örülök, hogy van egy szakma a kezemben. Ha összedől a világ, és nem lesz munkám, akkor is tudok mihez kezdeni.

Azért ez nem úgy van, hogy amit tíz éve tanultál, az most is érvényes tudás! Különösen nem egy olyan iparágban, mint a kozmetikai.

Persze, de mivel tanultam, és érdekelt, ezért nagyjából követtem a változásokat is. Tudom, hogy nem lehet egyik napról a másikra beleugrani, de van egy alapom, amire lehet építkezni. Perverz módon imádom lapozni a bőrbetegségekkel foglalkozó könyveket! Volt egy időszak, amikor az is foglalkoztatott, hogy továbbképzem magam kozmetológusnak. És ami még a színészeten kívül komolyan érdekelt, az a biológia. Ha tengerparti országba születtem volna, én ma tengerbiológus lennék.

Úgy tudom, egy időben jártál televíziósújságíró-képzésre is.

Atyaég, igen. De hamar rájöttem, hogy a színészet és a műsorvezetés akkor is két külön szakma, ha sok színészt alkalmaznak műsorvezetőnek, és a legtöbben azt hiszik, aki ki tud állni a színpadra, az tud a kamera előtt is szerepelni. Én például borzasztóan nem akartam kamera elé állni. Kulturális műsorokat akartam létrehozni, ezért mindenféle műsortervet írogattam, amikről már akkor látszott, hogy nem azt az irányt képviselik, amerre a média halad. De volt ötletem egy vicces sportműsorra is, amit azért nem árulok el, mert ki tudja, egyszer még talán meg lehet valósítani.

De miért nem szerettél kamera előtt állni?

Mert én a színpadon kívül nem szeretek szerepelni. Én egy figyelő, csendes őrült vagyok. Nem szeretek a magánéletben szerepelni, és nem szeretem azt sem, ha megismernek. Csak zavarba jövök tőle. Azt szeretem, ha egy irodalmi műben megfejtem egy szereplő történetét, minden kis zegét-zugát annak, hogy mit tesz és miért. Iszonyúan élvezem, hogy ezt meg lehet mutatni az embereknek, és az beszippantja őket. Szerintem kétféle színész van: az egyik, aki ezt a hivatást szereti hordozni a nap minden percében, és a másik, aki nem.

Azt sem viseled jól, ha dicsérnek?

Most már jól viselem, de igazából nem hiszem el. Viszont a negatív kritikát sem feltétlenül. Én belül tudom, hogy jó-e az irány vagy sem. Annak örülök, ha ez a belső mércém összecseng valaki máséval. De ha a rendező másképp látja, akkor például azt is elfogadom. Mindent megcsinálok, csak megkérdezem, hogy miért.

Az elmúlt szezonban láttam egy színházi előadást erről Schilling Árpád rendezésében, aki a darabban megkért egy színésznőt, hogy vetkőzzön le, és az visszakérdezett, hogy minek. Mire Schilling felhúzta magát, és megkérte inkább Sárosdy Lillát, aki erre szó nélkül ledobta a ruháit. Szóval az igazi színésznő nem kérdez vissza?

Van, akinek ez az igazi színésznő, van, akinek meg nem. De nagyon szép példa, velem is előfordult már hasonló. Én sajnos az a típus vagyok, aki visszakérdez. Balázsovits Lajos is megmondta, amikor először kaptam szerepet nála a Játékszínben: „Móni, magával egy nagy baj lesz: maga kérdez. Ne gondolkodjon! Nem jó az.” De ezt nagy szeretettel mondta, mert neki tetszett. Én 35 éves koromban vetkőztem először, előtte nem került sor erre, pedig elég sok szerepet eljátszottam. Kerülhetett volna, de én mindig feltettem a kérdést, hogy ugyan miért?. Vicces, de egyszer az életben előfordult velem olyan is, amikor szívesen vetkőztem volna, de a rendező végül nem tartotta szükségesnek. Ez Győrben történt egy Hamlet-átiratban, amelyben Opheliát játszottam. Az elhagyatottságot, magányt és árvaságot ábrázoltuk volna úgy, hogy Ophelia befekszik Hamlet anyja mellé az ágyba, és az utolsó pillanatban ledobja magáról a hálóingét. Az ilyesmit csak az utolsó pillanatban szokás próbálni, a főpróbahéten, és addigra a rendező úgy döntött, hogy nem kell levetkőznöm, mert szerinte sok lenne. Így jártam, pedig kivételesen szívesen vetkőztem volna.

És amikor 35 évesen megtetted, az milyen volt?

Természetes. A Macska a forró bádogtetőn című darabban egy olyan nőt játszottam, aki kétségbeesésében mindent bevet, hogy megtartsa a férfit. Ha egyértelmű a szándék mögötte, akkor a vetkőzés tiszta ügy.

Eljátszottad az összes nagy Shakespeare-szerepet Júliától Desdemonán át Lady Macbethig és a legjobb Molnár Ferenc-szerepeket. Mit kívánhat még egy színésznő?

Csehovot. Remélem, ha kimondom, nem azt jelenti, hogy nem teljesül. Ezek a szerepek azért találhattak meg engem, mert beleillettem a klasszikus naivaalkatba. És volt egy olyan mesterem, mint Korcsmáros György, aki főiskolai diploma nélkül odavett a Győri Nemzeti Színházba, és rögtön bedobott a mély vízbe. A másik mesterem Ács János volt, aki pedig kihozott a naiva szerepkörből. Sajnos ma már nem foglalkoznak azzal, hogy egy színész hol tart a pályáján, mi tenne jót neki, hogyan kéne átsegíteni egy másik szerepkörbe. Nekem szerencsém volt azzal is, hogy vidékre kerültem, ahol minden műfajban kipróbálhattam magam, így kiderülhetett, melyik áll jól és melyik nem. Például rá kellett jönnöm, hogy nem tudok énekelni. A szertorna és a balett miatt mozgásban bármit kérhetnek tőlem, de hangot nem tudok hozzá adni.

A színészek közül nem lógtál ki azzal, hogy nem vagy egy szélsőséges ember?

Közege válogatja. Én sem vagyok ám mindig jókislány. De amikor munka van, akkor tényleg nagyon fegyelmezett és koncentrált vagyok, ilyenkor előjön belőlem a szertornászmúlt. A Győri Nemzeti Színházban van ugye egy híres balett tagozat, és megfigyeltem, hogy amikor meghajlás után lehull a függöny, a balettosok nem esnek szét, hanem ott maradnak a pózban. Hát, ez a színészeknél nem így van, és ezt meg kellett szoknom. Legszívesebben ráripakodtam volna a partneremre, hogy „maradj már a helyeden!” De abban például nem vagyok csöndes jókislány, hogy tudok ügyekért harcolni. Nemegyszer fordult már elő, hogy megfogtam egy zászlót, és elindultam vele megváltani a világot, majd amikor hátranéztem, már nem volt ott senki, akivel elindultam.

Azt hogy viseled, ha kóstolgatnak?

Rosszul, nem értem, és nem is tudom kezelni. Leblokkolok tőle, mert nem értem, hogy miért csinálják. Színházban persze találkoztam ilyen rendezővel. Egy időben úgy éreztem, mintha ki lenne írva a homlokomra: Nyugodtan üss! Aztán ez a korszak elmúlt, kinőttem belőle. Ma már jobban ki merek állni magamért.

Állítólag a mostani kapcsolatod előtt elhatároztad, hogy színésszel és rendezővel soha nem jössz össze. Miért?

Mert nincs olyan, hogy színész, csak férfi színésznő van! (Nevetünk.) Bocsánat mindenkitől, ez egy régi színházi mondás. Azért határoztam el, mert két dudás nem fér meg egy csárdában.

Ezt tapasztalatból mondod?

Igen, volt egy rossz tapasztalatom. Aztán jött a második tapasztalatom, Károly (Ujj Mészáros Károly filmrendező), és az már pozitív tapasztalat lett.

És most már van egy nagy közös sikeretek is, a Liza, a rókatündér.

Nekünk a szakma volt az első közös élményünk, mert az egész úgy kezdődött, hogy három éven keresztül kisfilmeket és reklámokat forgattunk együtt. Előbb tudtuk, hogyan tudunk egymással dolgozni, mint hogy hogyan tudnánk együtt lenni. És mivel ő is megfogadta, hogy színésszel soha, így eltartott egy ideig, amíg felvállaltuk önmagunk előtt a vonzalmat. De még akkor is olyan óvatosak voltunk, hogy fél évig magázódtunk egymással.

Nem volt mesterkélt?

Mesterkéltnek hangozhat, de nagyon vicces volt. Pluszbizsergést adott a dolognak, mert az volt benne, hogy mi erőszakosan próbáljuk tartani a távolságot, de nem megy. Nagyon érdekes, mert sok a közös vonás bennünk, de közben nagyok a különbségek is. Én nagyon zsizsegek, ő meg egy lassú ember.

Hogyan éltétek meg a Liza hatalmas sikerét?

Olyan fura, ez az egész anyira másképp van, mint ahogy az ember elképzeli. Mindenki azt hiszi, hogy van egy nagy, ünnepélyes premier, és utána mindenki boldog és felszabadult. De mire eljutottunk addig, annyi minden történt, és mi már teljesen más dolgokban voltunk benne – más munkákban, más hétköznapi teendőkben, így nem igazán volt meg az a nagy pillanat. Vagy legalábbis nem akkor jött el, amikor vártuk. Ez inkább úgy néz ki, hogy kerítésfestés közben jön egy e-mail, hogy nyertünk Brazíliábn egy díjat. És az olyan, hogy „Figyelj már! Nyertünk egy díjat.” „Hol, mit? De jó! Vigyázz, összekented a nadrágod.”

Nem is tudtad a filmet elkísérni külföldre?

Nem igazán. Egyrészt, a színházi évadban nem utazhatok, hiszen havonta 20–25 előadásom van a Pesti Magyar Színházban, ahol társulati tag vagyok. Másrészt a fesztiváloktól nem is mindig érkezik meghívás az alkotóknak. Nyilván megérint, hogy a madridi és a brazíliai filmfesztiválon én kaptam a legjobb színésznőnek járó díjat, de ez olyan távoli dolog, hogy még fel sem fogtam. Még egy oklevelet sem kaptam róla. Talán egyszer csönget a postás, és valamit a kezembe nyom, de eddig csak egy telefonhívást kaptam. Sőt még csak nem is én, hanem Károly, őt hívták a Filmalaptól, hogy bejelentsék. Ezt nem panaszképpen mondom, hanem csak azért, mert a valóságban így zajlanak a dolgok. Ami számunkra kézzelfogható élmény volt, az sokkal inkább az emberek reakciója a Facebookon és személyesen is. Látszott, hogy boldogságot okozott nekik, hogy láttak egy filmet, ami szórakoztatta őket, de nem bugyuta módon, volt benne gondolat, és pozitív üzenetet hordozott. Nagyon örülök, hogy kiderült: erre van igény.

Azért mégis csak megtaláltátok a módját annak, hogy kézzelfoghatóvá tegyétek a Liza sikerét: örökbe fogadtatok egy kiskutyát, akit Lizának neveztetek el.

Igen, mi vele ajándékoztuk meg magunkat. Igazából már régóta terveztük, mert mindketten panelben nőttünk fel, és azt hallgattuk a szüleinktől, hogy oda nem való állat. Ma már kertes házban lakunk, és felelősségteljesen álltunk hozzá a tervhez, könyveket is olvastunk a kutyatartásról. Február 17-én volt a film bemutatója, és 18-án mentünk a kutyáért a menhelyre. Nem volt kérdés, hogyan nevezzük el, ráadásul nagyon hasonlít egy rókára. Azóta Korom Gábor kutyaoktatóhoz járunk, és nagyon sokat tanulunk magunkról. Miközben a film a mozikban landolt, mi kétóránként jártunk éjszaka kutyát sétáltatni, és azzal voltunk elfoglalva, hogy feltérképezzük, hány fűcsomó van az utcánkban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek azért, hogy egy nejlonzacskóban a kezemben tarthatom a kutya ürülékét, és kiderül, hogy remekül melegít hajnali 2-kor a fagyos utcán. Vagy hogy kiderül rólam, hogy nem vagyok egy erős irányító. Liza most kamaszodik, és ez azt jelenti, hogy elkezdett szemtelenkedni. Bejön oda is, ahová neki nem szabad. Károly tegnap nagyon keményen kiutasította, és én is ott álltam mögötte, próbáltam szigorúan nézni. De amikor Liza újra megpróbált bejutni, nem bírtam ki, és elfordultam, röhögnöm kellett.

Az interjú az augusztusi Marie Claire magazinban jelent meg.

Fotó: Hajdú András
Werkfotó: Dombóvári Judit

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Sztárok