„Amíg van holnap, az újat fog hozni” – Interjú Liptai Claudiával

2015. szeptember 14. |

Claudiáról mindenkinek van véleménye, ő mégis önmagának szeretne elsősorban megfelelni. Nem hátrál meg a kudarcoktól, azt vallja: minden megjavítható. Fest, cukrászkodik, könyvet ír, bolondul a lányáért, és a méhnyakrák elleni kampányunkhoz is szívesen csatlakozott.

Örömmel csatlakoztál a méhnyakrák elleni kampányhoz, van valamiféle személyes indíttatásod?

Fogalmunk sincs, hogy mi a fontos az életben, amíg nincs nagy baj. Az anyukámat öt éve vesztettem el egy nagy betegség miatt. Az a pillanat, amikor fény derül a betegségre, hatalmas trauma, de az első sokk után el kell fogadnunk: ezt adta az élet. Mindig kiderül egy ilyen helyzetben, hogy a mának él az ember.

Szerinted miből lehet erőt meríteni?

Az emberi élni akarás nagyon erős, és a betegség is mindennapivá tud válni. Kívülről hallva minden sokkal szörnyűbb és félelmetesebb. Anyun is azt láttam, hogy az első három hónap után elfogadta: ezt kell megoldani. Henteshez kellett mennie, vásárolnia kellett és ami a legfontosabb: nő szeretett volna maradni az utolsó percig.

Sokaknak pont a nőiességükön esik csorba a betegség miatt.

Ez egy folyamat. Első az életösztön. A nőiesség eleinte háttérbe szorul, de idővel az élet utat tör magának, és újra előtérbe kerül. Külső szemmel sokszor nem is sejteni, hogy min megy keresztül egy nő. Rám ez azért kevésbé igaz, az arcomra van írva, ha valami bajom van.

Claudia és főszerkesztőnk, László Krisztina

Sok tragikus sorsot láttál. Hozzá lehet ehhez vajon szokni?

Nagyon jóban vagyok a Hospice Alapítvány igazgatójával, sokat járok hozzájuk, emberfeletti munkát végeznek. Ezekből a történetekből merítkezni kell – én minden látogatás után erősebb leszek. Másrészt jó átélni a nagy betegséget leküzdő emberek érzéseit: szinte legyőzhetetlenné válnak, megsokszorozódott erővel élik tovább az életüket.

Optimista vagy?

Szoktam sajnálni magam, de aztán annyira beleunok az önsajnálatba… Ez van: föl kell kelni, enni kell adni a gyereknek, még ki kell teregetni. De így van rendjén. Amíg van holnap, az újat fog hozni – én alkatilag nem tudok belehalni a problémákba. Néha kérdezem a szakembert: ugye most depressziós vagyok? Nem Claudia, maga most szomorú. Alkatilag szélsőségesen élek meg mindent… Másrészt minden munkámmal és feladatommal úgy vagyok, hogy tök jó, hogy van, de nem állok hozzá görcsösen.

És a kapcsolataidhoz, a nőiességedhez?

Minden kapcsolatomra úgy gondolok, hogy jó, hogy volt, a pozitívumokat vettem ki belőlük, sosem éltem meg kudarcként az elválást. Ezt a karmát kaptam, szükségem van állandó impulzusra. A barátság számomra örök, de nem maradok azzal a férfivel, aki nem érdekel. Egyébként külsőségekben is fontos a nőiességem, anyukámtól tanultam, hogy nem megyek le joggingban még tíz deka párizsiért sem, sosem lehet tudni, kivel futok össze.

Magabiztosnak tartod magad?

Megdöbbentő, hogy az emberek mennyi nyomort és frusztrációt hordoznak magukban. Talán a kudarcoktól tartva előremenekülnek… De mégis milyen alapon gondolja magáról valaki, hogy nem elég? Mire nem elég? Miért gondoljuk azt, hogyha valaki már nem szeret minket, akkor már nem vagyunk elég jók? Az a baj, hogy sosem magunkkal foglalkozunk.

Sokáig szüneteltek a tévés szerepléseid. Hiányzott a tévés közeg?

Igen, legjobban a háttérmunkát szeretem, amikor felkészülünk a műsorra. De 16 évig csináltam, kiéghet az ember, nem árt időnként szünetet tartani. Ezért jött be a cukrászat, már sokadszorra realizáltam, hogy a manualitás milyen fontos az életemben. Hegyi Barbara barátnőm indított el ezen az úton a bonbonozással. Hat óra úgy telik el, hogy észre sem veszem.

Komoly terveid vannak a cukrászkodással?

Szerelmes vagyok az egészbe! OKJ-s cukrász leszek, sokféle tervem van. Világéletemben imádtam a vendéglátóipart, a kemény munka mellett jó az emberekkel társalogni. Anyukám testvérének a balatoni büféjében dolgoztam anno. De meglátom, hogy valóban tehetséges leszek-e, anélkül nem csinálom.
Tanulom a türelmet, erre szükségem van.

Panka lányod mit szól, hogy hétköznapi dologba fogtál?

Neki az a legfontosabb, hogy ne változzak. Ezért elsőre megijedt, és azt kérdezte: most már nem leszel híres? Gyorsan rájött, hogy semmi nem változik, így boldogan eszi a sütijeimet, csak az a fontos, hogy anya csinálja… Nagyon édes kislány, és szerencsére már látszik, hogy saját, a mienktől teljesen eltérő egyénisége van, nem szerettem volna, ha az árnyékunkban marad. Egyébként meg úgy látom, az a legfontosabb, hogy akkor is meghallgassam, amit mondani akar, amikor éppen nem érek rá. Neki ez számít. Lehet, hogy türelmetlen anya vagyok, de az biztos, hogy imádom a lányom, és a legjobbat akarom neki.

Próbálsz lazítani néha?

Mindenki magához mérve tesz lépéseket. Apró példa, hogy nem teszek fel sminket néha. Ezt nem a divathullámra ráülve teszem, hanem ahogy megy előre az idő, úgy szabadulok meg a magam alkotta héjaktól. Egyébként festegetek is sokat. Hobbifestő vagyok, de annak idején grafikusnak készültem. Azért hagytam abba, mert nem akartam jó iparos lenni egyéniség nélkül. Persze mostanában azt is komolyabban veszem, szívesen festek meg embereket, portrékat.

Egy könyvet is írtál.

A könyvírással csak kipróbáltam magam, természetesen nem egy Hemingway született, bár sokak elvárását felülmúltam. (Nevet.) Hullámzó volt csinálni, volt, hogy úgy éreztem, megőrülök, aztán meg alig vártam, hogy leülhessek a gép elé. Ami érdekes, hogy a kiadó kérésére írom a második könyvemet is.

Rengeteg dolgot csinálsz egyszerre.

Azt én magam sem tudom, hogy mihez értek a legjobban. De nem véletlenül most vágtam bele a cukrászkodásba is. 42 évesen kiforrott az egyéniségem, tudom, hogy mire vágyom, hogy milyen ízeket és illatokat szeretek. Nem gondolom, hogy meg kéne állni, mindig van új lépés. Amit most megteszek magamért, azt nem veheti el senki.

Fotó: Gáldi Vinkó Andrea
werkfotók: Dombóvári Judit

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok