Nemrég különleges élményben volt részetek a most szombaton bemutatkozó, A tanár című tévésorozat forgatásán.
Dávid: A tanár című nyolcrészes sorozatban Nagy Ervin játssza a főszerepet. Az iskolában, ahol többek között ő is tanít van egy problémás osztály. A nyolc rész egy-egy diák történetét mutatja be, valamint Ervin sztoriját velük, aki egy nagyon szétszórt, laza, fiatalos tanár, ugyanakkor a szívén viseli a diákjai sorsát. Én a hetedik részben érkezem majd, és igen, anya a sorozatban is az anyukámat játssza.
Mónika: Sok mindenre megtanított a közös jelenetünk Dáviddal. Például jóval kevesebb eszközt használtam arra, hogy a képernyőn láttassam, ő az én fiam. Ha egy számomra idegen színész alakította volna ezt a karaktert, biztosan több lett volna részemről az érintés. Dávid is köztem viszont éreztem egy szálat, amely összekötött bennünket még úgy is, hogy egyáltalán nem érintettük meg egymást a jelenet alatt.
A véletlen hozta így, vagy a rendező tudatos döntése volt együtt szerepeltetni titeket?
Mónika: Elmentem a sorozat castingjára, ahol meglepő módon a rendező, Kovács Dani is jelen volt. Ez az első körben nem mindig van így. Ez egy nagyon jó hangulatú próbafelvétel volt. És akkor olyat tettem, amit azelőtt még soha. Tudtam, hogy a sorozat diákokról fog szólni, ezért felvetettem, hogy van egy fiam, aki épp most jött haza egy londoni színiiskolából és esetleg az osztály része lehetne. Erre azt a választ kaptam, hogy már megvan a csapat, de épp az én sorozatbeli fiam helyére keresnek még egy fiút. És Dani mondta, hogy szívesen készítenek vele egy próbafelvételt.
Dávid: Tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy soha nem használtam ki a szüleim által fennálló helyzetemet. Anya hazajött és mondta, hogy be fognak hívni egy castingra. Bár én főképp külföldi lehetőségek után kutattam, tetszett a sorozat sztorija, így azt feleltem, hogy oké, próbáljuk meg. Nem sokkal a meghallgatás után enyém lett a szerep, aminek nagyon örültem!
Ugyan anya-fia közös interjúm még nem volt, de olyan beszélgetésem már igen, ahol egy színésznő azt mesélte, amikor próbált vagy játszott egy színházban, a gyermeke szinte állandóan a kulisszában volt, ott nőtt fel a színházban. Dávid, veled is így történt?
Dávid: Szinte minden gyerekkori emlékem a színházhoz köthető. Imádtam ott lenni! Edzés előtt vagy után minden lehetőséget megragadtam, hogy bemehessek. Számomra ez egy játszótér volt, ahol mindent fel szerettem volna fedezni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, sejthető volt, hogy színész leszek, ettől függetlenül viszont más irányba is kikacsintgattam. Ez azért is volt jó, mert így biztosra vehettem, hogy csak a színészet érdekel. Versenyszerűen sportoltam, úsztam, vízilabdáztam, fociztam, de valahogy nem jöttek úgy a sikerek, ahogyan én azt reméltem. A sport mellett próza- és versmondó versenyekre is jártam, ahol a sporttal ellentétben sikerélményeim voltak. Szépen-lassan kirajzolódott, hogy a színészet az én utam.
Mónika: Amikor Dávid kicsi volt, nagyon figyeltem arra, hogy az előadásokat a nézőtérről nézze meg, csak utána jöjjön be a kulisszába. Amikor már önállóbb lett és egyedül közlekedett a városban, valóban bejött néha, de délelőtti próbákra csak akkor, ha kényszerhelyzet adódott. Nehéz úgy próbálni, hogy közben azon gondolkodom, hol van a gyerek éppen. Persze, idővel kialakult egy saját, színészekből álló baráti köre, akikkel jól érezte magát és valószínűleg ezek az élményei maradtak meg benne a gyerekkorából.
Örültél vagy aggódtál, amikor Dávid eldöntötte, hogy megpróbálja a színészetet?
Mónika: Azaz igazság, nem akartam, hogy kisgyerekként színitanodába járjon. Csodálatosan mondott verseket és prózát. Van a személyiségében valami, ami nagy ajándék. Azt vettem észre, hogy a környezetében nagyon odafigyeltek rá az emberek. Van egy olyan kisugárzása, amivel szülőként és színésznőként is tudtam, hogy kezdeni kell valamit. Megmondom őszintén, én eleinte nem a színészetben gondolkodtam, egy olyan szakmában, amelyben jobban visszaköszön a saját személyisége. Színészként egy darabon keresztül vallunk magunkról, és úgy éreztem, ő ennél szabadabb. Mivel nagyon jól beszél angolul, szerettem volna, ha Londonba jelentkezik egy színiiskolába az érettségi után. Főleg azért is, hogy felmentsem őt az alól, hogy a szülei által legyen itthon megítélve és az első visszaigazolásokat önmagáért kapja. Nagyon boldog voltam, amikor felvették az LSDA-ra (London School of Dramatic Arts). Amióta visszajött Magyarországra, tőlem függetlenül több szakmai barátommal is jóba lett, akiktől jó visszajelzéseket hallok.
Két teljesen különböző időszakban lettetek színészek. Előfordul, hogy egymásnak adtok tanácsokat, elmondjátok, szerintetek hogyan lenne valami eredményesebb a másiknak? Gondolok itt például az önmenedzselésre, a közösségi oldalakra, amely Mónika színészi pályafutásának kezdetén még nem volt olyan fókuszban, mint neked, Dávid.
Dávid: Néha ő világosít fel engem, hogyan mennek a dolgok, néha nekem kell egy kis reflektálást mutatni, hogy értem, hogy így mennek, de lehet, hogy én jobban ismerem például igen, éppen a social média világát. Nem vagyok benne profi, de végül is beleszülettem ebbe a mai, modern világba. Az biztos, hogy tudunk meglepetésekkel szolgálni a másiknak.
Mónika: Természetesen köztünk sem mindig harmonikus a kapcsolat. Van, hogy vitába bonyolódunk valami miatt. De aztán a végén mindig sikerült megbeszélnünk.
Dávid: Sok mindenben hasonlítunk egymásra, például habitusban és intenzitásban, ezért fordulhat az elő, hogy sokszor ugyanazok a gondolataink, csak nem érnek össze, hanem párhuzamosan mennek el egymás mellett.
Ezek a beszélgetések inkább szakmai vagy magánjellegű témákról szólnak? Hazaviszitek a munkát?
Mónika: Szakmailag inkább csak élményszinten beszélgetünk, kinek milyen napja volt. Színészetről szóló jó tanácsot nem adok Dávidnak, mert arra ott van a rendező és az operatőr. Ők pontosan tudják, mit szeretnének látni tőle. Más volt a helyzet, amikor egy verset tanult meg még az iskolában. Akkor elmondtam, szerintem hogyan lenne még jobb az előadásmódja. De nem szerette és hozzá kell tennem, nem is nagyon tudtam beleszólni, olyan természetesen szavalt.
Dávid: Évekkel ezelőtt még sokszor merült fel bennem a kérdés, hogy azért szeretem, amit anyu és apu csinál, mert ők a szüleim és közben lehet, hogy nem is olyan jó színészek csak nem tudom különválasztani a két dolgot magamban? Ma már ez megy. Nagyon tisztelem a munkásságukat és szerintem nagyon jók abban, amit csinálnak. Kézenfekvő lenne, ha anya jótanácsokkal látna el, mert ő már végig csinálta ezt az utat, amelyen én még csak most kezdtem el járni. Mégsem fogadom el sem tőle, sem mástól a segítséget. Mert ha rosszul is csinálok valamit, legalább én csinálom, és majd idővel tanulni fogok a hibáimból.
Mónika: Nagyon érdekes, hogy Dávid már ilyen fiatalon is ráérzett a színészet egyik legfontosabb részére. Egy előadásban mindig megkeresem azt a két percet, amely a szerepen keresztül én vagyok, amely önazonos. Ha azt a két percet nem vallanám meg magamról a nézőnek előadás közben, a színház értelmét veszítené. Nagyon fontos az a két perc a műfaj értelmezésében. Dávidnál azért sem lehet beleszólni abba, hogyan mond egy verset vagy egy monológot, mert ő már rájött arra, hogyan valljon önmagáról egy szövegen keresztül.
Fotók: Bodnár Zsófia
A Tanár című sorozat március 31-én 20 órakor debütál az RTL Klubon!
