Palya Bea: „Szeretés van a szívemben és a babadalokban”

Ez a kihívás, saját emlékei és tapasztalatai ihlették Palya Bea babadalait. Dr. Bertalan Regina Frida nyelvész, logopédus-gyógypedagógussal közösen szerettek volna másoknak is segítséget nyújtani a most megjelenő Baba HANGoló dalokkal. A 15 élethelyzetet játékosan bemutató dalocska célja segíteni a napi rutin kialakulását és beépülését, közben pedig a dallamokon, rímeken, egyszerű szövegeken keresztül támogatni a gyerekek beszédének formálódását, a szülő/gondviselő és gyerek kapcsolatának mélyülését.

Miért volt számodra érdekes ez a projekt, miért vállaltad el?

Imádok dalokat írni, és fontosnak tartom a picik beszédfejlődését, meg a beszédtanulás közben kialakuló szülő-gyermek kötődést. Főként most, a kütyükorban. Ezért is örültem a felkérésnek, amelynek kezdettől fogva az volt a fókusza, hogy teremtsünk együtt értéket. Már akkor jött az alkotással járó ismerős hasi remegés, amikor átfutottam az első e-maileken – rögtön el is kezdtem dolgozni dallamokon és szövegeken. Rólam lehet tudni, hogy írtam három gyerekalbumot, és azt is, hogy van még bennem – fiókban, fejben – rengeteg gyerekdal. Meg gyerek is van bennem, úgy értem, a lehetősége testi-lelki értelemben, hisz van még szeretés a szívemben és „rock ‘n’ roll” a méhemben. De őket nem fogom már ide „leszülni”, helyette viszont rengeteg jó dalt írok, kicsiknek, nagyoknak. Nemes hajtóerő.

Az is kíváncsivá tett, hogy hogyan segíthetek a dalokon keresztül a mai szülőknek a saját tapasztalataimmal, hogyan lehetnek a mai magyar babák és szüleik a daloktól teljesebb emberek. Mi az, amit a jó dallamokon és szövegeken túl még adhatok? Tudtam, hogy a humort adagolom majd nagykanállal, hisz néha nehéz babás helyzeteket kell átvészelni dallal. Tudtam azt is, hogy klasszikus verseken edzett agyam, népzenén, jazzen edzett fülem is teszi majd a dolgát, az anyagban bőven akad József Attilát, Petőfit vagy Weörest idéző hangulat. Például a Fél kettőre (Tömegközlekedés) című dalban ez: Tele a tér galambokkal, ülnek verebekhez / Az anyukák lehajolnak kicsi gyerekekhez. Az egyszerű zenei alapok meg sokszor a jazzre és bluesra hajaznak.

De rögtön a munka elején találtam még két elemet, amelyet tudatosan használtam. Az egyik, hogy a frappáns rímeken, az izgalmas dallamfordulatokon túl dalba gyúrom a szeretést, a dalban szinte megfilmesítem azt, és ez úgy működik, mint egy önmagát beteljesítő prófécia. Például, ha a Belebújik (Öltöztetés) című dalban az van az utolsó versszakban, hogy ölelő kar kis test körül / anya, baba együtt örül – akkor ez előrevetíti azt, hogy bármilyen babramunka egy rugdalózó kisbabát felöltöztetni, a végén ott a „megcsináltuk!” öröme, és a kapcsolódás ajándéka. Ez tesztelt bölcsesség, hisz rengeteg dalomnál e kötődésteremtő, kapcsolaterősítő jelleget emelik ki a hallgatók, a szülők. A Lába, lába, Lili lába dalnak is az a vége, hogy Lába lába, Lili lába, azzal szalad anya két karjába – és mesélték az anyukák, hogy hónapokon-éveken át ezt a jelenetet játszották újra és újra.

A másik elem pedig az volt, hogy a dalokban a szeretés „megfilmesítéséhez” a szokásosnál bátrabban használok testrészeket, zsigeri érzeteket, érzelmeket leíró szavakat, hogy a hallgató zsigerileg benne legyen a dalban már az első hallás után. Ugyanilyen bátran használtam a hangutánzó vagy a hangkiadást leíró szavak széles tárházát, a Fürcsike-ének erre épült: loccsan, paccsan, sikkan stb. Vagy egy másik példa, hogy a Beletalál (Etetés) című dalt úgy kezdtem el írni, hogy különféle magánhangzókat kimondva játszottam az ajkaim szabad mozgatásával, majd egyszerűen leírtam, mi történik: Ahogy nyílik anya szája / Úgy nyílik a baba szája / Táncol ajka: Ő-Ó-É-A /

Kanál csusszan a szájába.

Mindez mély, átgondolt munkát igényelt, ugyanakkor játékosan kutathattam babás emlékeim gazdag kincsestárában. Az egész projekt ajándék volt az összes résztvevőnek, és a zsigereimben érzem, hogy maguk a Baba HANGoló dalok pedig sokszoros ajándék lesz a hallgatóknak.

Mit tartottál szem előtt, amikor készítetted a dalokat?

Egyszerű, hozzáférhető dalokat akartam írni, amelyekről a hallgató azt érzi: „jé, hát ez rólam szól!”, könnyen azonosul vele, és énekli is egyből. Ezért például kisebb íven mozognak a dallamok. Sokszor úgy ültem le a zongorához, hogy itt ez az öt hang egymás mellett, se alá, se fölé nem megyek, mégis legyen a dallam érdekes, legyen benne egy meglepő, fülnyitó ötlet, és közben emelje a szöveg mondanivalóját. Legtöbbször a szöveget írtam meg előbb, és utána a zenét, de már a szavak szintjén is játszottam a ritmussal, lett a soroknak egy belső zenéje.

Minden dalhoz kerestem egy „hook”-ot, egy horgot. Ez a dalszerzés nyelvén azt jelenti, hogy a dal egyetlenegy fő üzenet köré épül, azt helyezem reflektorfénybe, azt járom körül több oldalról, és a refrénben jó sokszor megismétlem. A hallgató így tudja, hogy ez a dal erről szól, erről, és nem másról. Ehhez le kell vágni a szövegből a felesleget, mert nagy a kísértés, hogy egy dalba beleírjak még több izgalmasat, de jobb, ha az üzenet kristálytiszta. Ott van az Egy kicsi, egy nagy (Etetés előkészítés). Eszembe jutott egy fotó, ahogy anyukám rántott húst csinál, és a hároméves Lilikém mellette áll egy kis széken, így egyforma magasak, és együtt paníroznak. Ez a filmkocka lett a dal hookja, és egyben a címe meg a refrénje is: Egy kicsi, egy nagy. Hiszen ez egy olyan jelenet, amelyet minden szülő és nagyszülő átélt már. Ugyanilyen a Csak még egyet (Haza a játszótérről). Az a szülő, aki próbált már hazaindulni a játszóról a kisgyerekével, szinte biztos, hogy ezt a mondatot hallotta a legtöbbször: Csak még egyet! Amikor ezt a dalt lejátszottam egy apukának, könnyes röhögésben tört ki, odafordult a feleségéhez: „hányszor átéltük ezt!”

Ugyanakkor, ha megvan a fő üzenet, azt gazdagon felöltöztetem részletekkel. A Mini-menet (Indulás a lakásból) című dalban szinte baba-perspektívából, és a szülő szinte babásan részletgazdag, kitágult látásmódjából írtam az egészet, lefestettem a tárgyakat centiméter pontossággal. A Pelenka-blues című dalban is hasonló történik… „Érzem a nóta illatát” – jegyezte meg kaján mosollyal a hangmérnökünk…

A zenében bőséggel használtam a csendeket. A beszédfejlődéshez elengedhetetlen az, hogy ritmikusan váltakozzon egymással hang és a csend.

Viszont ez utóbbiból, a csendből túl kevés van ma, sokan zajártalomban szenvednek, csak megtanulják elnyomni. Tapasztalom, hogy még az otthoni terekben is gyakran szól úgy zene, hogy közben beszélnek alatta-fölötte, nő a hangerő, egymás szavába vágnak, és nincsenek meg a csendek, amelyekben az éppen kimondott szavakat, „hangcsomagokat” megemésztheti a fülünk. Ez egy beszélni tanuló baba agyát is összezavarja. A múltkor Lili olvasott és zenét hallgatott egyszerre, és leállítottam. „De anya, én a zenét ki tudom zárni”. Hát igen, csak rengeteg energiába kerül… Szuperérzékeny vagyok, és az utóbbi évtizedben az introverzióm is a mély csendek kereséséről szól, amelyek között a hangok még mélyebb jelentést kapnak.

Pont a csendek építőelemként való használata miatt szándékosan nincs túlhangszerelve az anyag. Finom hangokat: tenyérdörzsölést-susogást, sóhajokat, testütőzést, puha dobhangokat használtam, illetve a dalok egy jó részében szól sansula, vagy Gerzson János barátom jóvoltából gitár, fúvós hangszerek, de mindez az énekhang fő vonala köré egy olyan finom szövetet épít, hogy a zenébe beleülhessen a fül, a lélek. 

Mennyire inspirálódtál a saját anyukaélményeidből a készítésnél?

Az egész projekt alatt azon ujjongtam, hogy 12 évnyi anyaság után mennyire gazdag vagyok belül. Telis-tele vagyok babás, kisgyerekes emlékekkel, amelyeket melegítik a szívemet, izgatják az agyamat. A Fürcsike-ének csapban landoló labdái és locspocspadlós fürdőszobája minden este ismétlődő mozi volt nálunk, a Varjú és Ráró (Orvoslátogatás) dalban is saját emlékből dolgoztam, hiszen sokszor hallgattam a szimfóniát, amit egy influenza idején a rendelőben adnak a kerregő-krákogó gyerekek…  A Nyugi-morajom (Autózás) is nagy kedvenc, így aludt Panni egy csomót, és a piros lámpánál oáázva reklamált.

Szóval inkább az volt a kihívás, hogy egy-egy babás élethelyzethez annyiféle hangulat, mozzanat tartozik, nehéz volt választani. De mindig annál maradtam, amelyhez a legtöbben tudnak viszonyulni, vagy amelyiket fontosnak tartottam hangsúlyozni. Tipikusan ilyen kihívás volt megírni az Ébredés című dalt. Annyi mozzanatot meg lehet fogni ebből, én is megírtam egy korábbi Ébredés-dalomban azt, ahogy az anya a babájának az aznap rá váró érdekességeket megfesti, hogy – ahogyan Ottlik írja a Buda című regényben a nagynénjéről, aki mindig zongorázott neki reggel – legyen kedve a felkeléshez.

Itt viszont egy másik, még intimebb mozzanatot választottam, és ezt abszolút saját élmény inspirálja: a felébredés utáni egy-másfél percet, amikor a babám/kislányom az ölembe ül, és én ringatom, a kis fülébe meg e szavakat suttogom: „nagyon szeretlek, és olyan jó, hogy vagy”. Azt akarom, hogy ez legyen az első, amit hall, miután az álom világából kijön. Ennek edukatív célja is van: rengeteg kutatás szól arról, hogy egy ember napját mélyen meghatározza, hogy mi az első szó, amit hall, és az is, hogy milyen tónusú hangon szól az a kimondott szó, megérintik-e őt közben stb. Az üzenet itt az, hogy anyukák, apukák, másfél percet szánjatok arra reggelente, hogy megerősítsétek a babában: ő egy szerethető lény, pusztán azért, mert van, és nem kell hozzá semmit csinálnia. Ez egy nagyon személyes vonal nekem, és fontosnak tartottam, hogy a „születésemtől fogva érték vagyok” gondolata így is megjelenjen, mert annyian küzdenek ma az „elég jó vagyok-e” témájával.

Mik voltak a személyes tapasztalataid a gyermekeiddel a beszédfejlődés-fejlesztés kapcsán?

Visszaforgattam pár évvel az idő kerekét, felidéztem, hogyan és mennyit beszéltem-énekeltem a kislányaimnak, ami miatt ma ők otthonosak a beszéddel való önkifejezésben. Egyszer a bölcsiben öltöztetés közben Lilinek mutogattam a magánhangzókat, vicces kézmozdulatokkal, amelyek szélesítik az adott szájmozgást, és Lilinek szinte azonnal ugyanúgy nyílt a pici szája, mint az enyém, járt a keze, formálta szépen a hangokat. Í-nél magasra nyújtóztunk, á-nál szélesen kitártuk az ajkunkat és vele oldalra a két karunkat, mintha egy almát ölelnénk át. A bölcsi vezetője rám nézett: nem akarsz hozzánk jönni beszédfejlődést oktatni? Pedig ezeket én az énekes-táncos ösztönéből csináltam. Nemrég a kiskamasz lányom magyartanára azt mondja nekem: „Lilinek különlegesen gazdag a szókincse”. Örültem, erős visszajelzés arról, hogy érdemes dalt, mondókát, mesét táplálni a gyerekekbe, és ezt érintésekkel kísérni.

A szülőnek tehát óriási ráhatása van arra, hogy a babák mennyire tanulnak meg jól beszélni, ami később a világban való helyüket meghatározhatja. És arra is erősen hatnak a szülők, hogy magát a kötődést hangokkal: szavakkal és dallamokkal megteremtsék. A babák beszédfejlődése jóval többről szól, mint hangok jól kimondott csoportjáról. Ma az emberi kapcsolatokban van egy mély kötődési zavar, és ennek gyökerei a kisbabás korral mélyen összefüggenek, a korai képernyőhasználat pedig nem segít ezen. A dalolás és mondókázás: hangból épített híd két emberi lény közt, és a babának is segít magát jobban érzékelni. A hangszínnel, a hangerővel, a tempóval való játék pedig – jóval a szavak jelentésén túl – az autentikus önkifejezés gazdag eszköztárát adja meg számára. 

Van olyan, ehhez az időszakhoz kötődő emléked, tanulságod, amit szívesen megosztanál? Pl. olyan helyzet, amin dalok, mondókák segítették át őket?

Az összes hosszabb utazást dalokkal, mondókákkal és versekkel éltük túl. Lili két és fél éves volt, és imádta a Lázár Ervin-lemezt Sebő Feriéktől. Amíg leautóztunk nyolc óra alatt Splitbe, addig oda-vissza ez ment, így lett, hogy háromévesem kívülről mondta az Erdei dalnokversenyt, és Mikkamakkáról meg Dömdödömről társalgott velünk. Az öltöztetésnél mindig elhangzott az a mondat, amelyet a Belebújik elejére véletlenül felvettem, aztán úgy szerettük, hogy maradt: „Anya hogy szereti ezt a lábacskát? Nagyon szereti ezt a lábacskát!” – és erre Panni mindig megnyugodott, és könnyebb lett az egész öltöztetés. Egy hosszú hivatali várakozást is az mentett meg, hogy Pannival egy olyan mondókát gyakoroltunk ketten, amelyhez kacifántos kézmozdulatok tartoznak. Mondókabuborék lett körülöttünk, eltűnt minden idegesség, az idő megszűnt létezni. Lilike hasfájását egy régi ráolvasással gyógyítottam, Gyék ágya, kőpárnája…; néprajzosként tanultam ezeket az archaikus szövegeket, hihetetlen képi világuk van. Működött a ráolvasás, meg az azt kísérő simogatás, mert a nyűgös babám a harmadik körnél elaludt.

Az általam legjobban ismert önkifejezési és kapcsolódási eszköz a HANG. Anyává is ezen keresztül váltam: a saját magam által írt dalokon, meg ahogyan e dalokat a kislányaimnak énekeltem. És ezt ők is tudják, érzik, a bőrük alatt dal és ritmus van, és használjuk ezeket a mindennapokban. Pannika máig ezt a régi ráolvasást kéri, ha fáj valamije. Együtt vészeltünk át nehéz szakaszokat, mi hárman, csajok, van erre is egy saját dalunk, a Lányok, lányok dal, amelyet együtt írtunk, és együtt énekelünk azóta is. A dal tényleg összeköt!

Melyik a kedvenced a most készült dalok közül és miért?

Nehéz lenne egyet mondani, de a Fél kettőre (Tömegközlekedés) című dalt most nagyon szeretem, a már fent említett galambos-verebes sor, meg az egész dal hangulata miatt. Tartozik ehhez egy személyes emlék. Én sokáig nem vezettem, csak a válásom után tanultam meg, addig a tömegközlekedést használtuk. Pannikám másfél éves, és egy fényes tavaszi napon elindulunk ketten. Busszal megyünk egyet-kettőt, villamossal vagy tizenhármat, és ahogy átvágunk a téren, a Széll Kálmán (nekem örökké Moszkva) téren a citerás fiú játszik az elektromos citeráján lebegős, égi zenét, Jimi Hendrix és indiai zene egyszerre. A pici Pannika a nyakamban ül, fogom a hátát, a galambok és a verebek együtt ülnek a szikrázó napsütésben. És ahogy így megyek, kihúzott derékkal, piros bőrdzsekiben, ebben az úszós zenében, a koszos, de mégis költői Moszkva téren, azt érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy Pannika anyukája lehetek, és hogy az élet szép, és egy emberöltő nem elég arra, hogy befogadjuk, és a kicsiknek átadjuk annak szépségét. A Baba HANGoló dalokban – a beszédfejlődés segítésén túl – egy adag életszeretetet mégis sikerült átadni. Azt kívánom, hogy a szülők és a gyerekek olyan szeretettel hallgassák, és főként hogy használják is a saját életükhöz majd, mint amilyen szeretettel ezt én írtam. Mert a HANG: híd az emberek között.

Olvass tovább

Mit gondol? podcast – Palya Bea a szexualitásról

Egy szó és egy ember, akinek ez a szó az életében különösen fontos. A Mit gondol? podcast hatodik epizódjának vendége Palya Bea, akivel teljesen őszintén beszélgettünk a szexualitásról.