Görög Zita interjú: aktivista és családi életéről mesélt

Nemrég egy vécékefébe énekelve hívta fel a figyelmet arra, hogy borsodi gyerekeknek még egy mozilátogatás is elérhetetlen élmény. Görög Zitát sokáig modellként és televíziósként tartották számon, ő azonban kamaszkora óta segít másoknak, mostanra pedig igazi közéleti aktivistaként ismerhetjük.

Interjú Görög Zitával

Sokakat megleptél a produkcióddal, amikor egy vécékefét mikrofonként használva énekeltél. Nagyon vicces volt, és, talán szándékoltan, nagyon hamis is. Mi volt az akció története?

Felháborít, ami a gyermekvédelemben történik – pontosabban ami nem történik. Több borsodi faluval kapcsolatban vagyok, beszélek családsegítőkkel, esetmenedzserekkel, pedagógusokkal, jegyzőkkel – egytől egyig fantasztikus emberek. Miközben azért látom, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek. Óriási összegek mentek el olyan célokra, amelyeknél szerintem sokkal jobb helye lenne a pénznek. Görbe tükröt akartam tartani ennek, ezért próbáltam olyan méltatlanul és rosszul énekelni, amennyire csak tudtam. A forma abszurd volt, az ügy nagyon is komoly.

A kezdeményezésből végül valódi program lett: olyan gyerekeket vittetek moziba, akik közül sokan még sosem jártak ott.

Fantasztikus élmény volt. Ezekben a falvakban sok gyereknek a nyári szünet nagyjából azt jelenti, hogy az árok szélén játszanak. Ennek is meglehet a maga szépsége, de a kultúrához nem jutnak hozzá úgy, mint a szerencsésebbek. Ismerek olyan gyerekeket, akik az iskolában kukáztak, mert nem tudtak nekik tízórait csomagolni. Természetesen segítjük már azt a családot is. Visszatérve az akcióra: végül több-
busznyi gyereket sikerült elvinni; a Máltai Szeretetszolgálat, a BYD és a miskolci közlekedési vállalat is segített. Olyanok álltak mellénk, akikre nem is számítottam. Hiszek abban, hogy az integrációt sokkal határozottabban kellene segíteni. Ha el sem kezdjük, biztosan nem oldódik meg.

Négy éve, amikor legutóbb beszélgettünk, éppen ukrán menekülteknek segítettél, családokat vittél haza. Mi maradt meg benned abból az időszakból?

A háború ma is ugyanolyan szörnyű, csak kevesebb menekült érkezik. Akkor gyorsan kialakult körülöttem egy csapat: volt, aki szállást szerzett, más vonatjegyet vett a továbbutazóknak. Amikor a civileket elküldték a pályaudvarokról, a várandós nőkre koncentráltam. Tolmácsot kerestem, elkísértük őket vizsgálatokra, később babakelengyét, pelenkát, élelmet szereztünk. Sok újszülöttet tarthattam a kezemben. Minden borzalom ellenére megszületett egy új élet – ez felemelő érzés volt. Addig kísértük a családokat, amíg szükségük volt ránk.

Töltsük ki a magyar híresség kvízt!

Vajon a fiatalkori képeken hány legendás színészt és énekest ismerünk fel? Nézzük meg a tíz kérdésben található képeket, mindegyiknél három lehetőség közül tudjuk kiválasztani a helyes választ. Hány pontot érünk el a kvízen?

Vannak, akikkel ma is tartod a kapcsolatot?

Igen, az egyik család Németországban él, a másik Olaszországban. Nagyon megmaradt bennem az ukrán nők tartása. Egy fogkefét, tusfürdőt, törölközőt is nehezen fogadtak el, hiszen nekik is normális életük volt, aztán egyszer csak bombázni kezdték az otthonukat. Olyan visszajelzést is kaptam, hogy valaki azért mert befogadni egy családot, mert látta, hogy én is megtettem.

Manapság már gyakran aktivistaként emlegetnek. Te annak tartod magad?

Inkább civil önkéntes aktivistának. De ez nem átalakulás: tizenhét-tizennyolc éves korom óta csinálom. Először gyermekotthonokba jártam, később a környezetvédelemmel kezdtem intenzívebben foglalkozni. A húszas éveimben rájöttem, hogy a nyilvánosságot is lehet jóra használni. Sokáig csendben segítettem, mert nem éreztem szükségét, hogy mások tudjanak róla. Később értettem meg: néha éppen azzal mozdítasz meg másokat, ha beszélsz róla.

Miért tartod ennyire fontosnak, hogy civilek is jelen legyenek a gyermekotthonok körül?

Mert nemcsak egyes emberekkel van baj, hanem az egész közeg vált abuzívvá. Szerintem sokkal több az olyan nevelő, aki fantasztikus munkát végez, és akkor is kitart, amikor más már elmenekülne. De egy intézményben olykor harminc-negyven, vagy még több gyerek jut egy nevelőre. Nincs elég ember, figyelem és foglalkozás, amivel le lehetne kötni az energiáikat. Ebben a rendszerben súlyos visszaélések is megtörténhetnek. Remélem, most valódi reform kezdődik, de jó munkát ezen a területen nem lehet kapkodva végezni.

Most is dolgozol gyermekvédelmi kezdeményezésen?

Igen. Több éve próbálunk megvalósítani egy anonim bejelentő rendszert, amelyben bántalmazott gyerekek kérhetnének segítséget. Nagyon szeretném, ha végre használhatná az ország. Mindig lesznek családok és közügyek, amelyeknek kihangosítás kell. Ez az én szerepem is: hangot adni annak, ami különben láthatatlan marad.

A teljes interjút a legfrissebb Nők Lapjában olvashatod el!