Eszkimó-neglizsé, otthonka és Instagram-burok

2016. szeptember 29. |

Szeptember 23-án a Várkert Bazár adott otthont a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem divatbemutatójának, ahol az idén végzettek közül 22 BA-s és 7 MA-s hallgató diplomakollekcióját tekinthettük meg. A minimalista, távol-keleti szabásvonalaktól a kötött darabokon át az erős gondolatiságot sugalló, teátrális darabokig széles volt a paletta – az alábbi, fiatal tehetségekről még garantáltan hallani fogunk!

Az alapképzést befejező hallgatóknak idegen kultúrák, népcsoportok, országok közül kellett húzniuk: Ambrus-Varga Eliza és Szirtes Alíz egy Pápua Új-Guineai törzset, az Asaro-völgyben élő sárembereket húzta. A népcsoportra jellemzőek a szoborszerű, organikus formákból létrehozott maszkok, amelyeket Eliza „ruhanyelvre” fordított és plasztikus, mégis a testhez igazodó sziluettekre fordított le. A kollekcióban több különböző alapanyagot dolgozott össze a tervező, így egy textúrált műanyagot, amelyet fekete gyapjúszövet borít, vagy pamuthálót, melyre festett is. Szirtes Alíz álmodott meg a témában 3 különböző táskát, melyek ugyanerre az inspirációra épültek és tökéletes összhangban voltak a ruhákkal. A kollekció modern és erőteljes darabjai esetében értelemszerűen a földszínek és a fekete domináltak – izgalmas szabásvonalak találkoztak különböző textúrákkal a darabokon.

Nagy Adrienna és Krónusz Fanni közös témája Japán volt. A „Tatami” kollekciót a távol-keleti szigetország belsőépítészeti jellegzetességei és azok elemei inspirálták. Maga a tatami egy jellegzetes padlóburkolat: meghatározott arányok, derékszögek és modularitás jellemzi. Ezekből a jegyekből építette fel Adri a ruhák szabásmintáit. Az elemek hol összekapcsolódnak, hol elválnak, mégis szerves egészet alkotnak az öltözékeken belül. A mindenki által ismert japán tradicionális viselet, a kimonó is ihletet adott a tervezőnek: bevágások és átlapolások is megjelentek a szabásokban. Kötött darabok is helyet kaptak a kollekcióban, melyek struktúrája a zen kertek kavicsos talajának gereblyézett mintáira utalnak. A színvilág is japán, ráadásul a nemzet szerencseszínei dominálnak a darabokon: zöld, fehér és rózsaszín árnyalatokban pompáznak a darabok, melyeket Fanni – szintén zen kertek inspirálta – organikus vonalvezetésű és hímzett felületű táskái egészítettek ki. Látványos, letisztult, mégis hordható darabokat álmodott meg a két tervező, melyekbe cseppet sem ültették át szájbarágósan az inspirációt, hanem karakteres módon, saját esztétikai világukkal egészítették ki a kiindulási alapot.

Rózsaszín és kék tüllök, bársonyok: talán az összes közül a legmerészebb és egyben leglátványosabb kollekció volt Bakács Orsolya és Szabolcs Erzsébet közös – Princesskimo – névre hallgató munkája, melyet – a névből könnyen kilogikázhatóan – az eszkimó kultúra inspirált. Orsi az arcot keretező szőrmekapucniknak adott egy újfajta csavart, dekoratív tüllsorokkal, Erzsébet pedig a hótalpak szerkezetét és működését ültette át a látványos táskakollekció darabjaiba. A színvilágot és a kollekció hangulatát az ötvenes évek hollywoodi neglizséi adták – nem maradt észrevétlen! Izgalmas volt a transzparencia és a teljes fedés ellentéte: ha magunk elé képzelünk egy eszkimót, csak az arca látszik ki ruházatából, míg egy hollywoodi neglizsé klasszisokkal kevesebb teret hagy a képzeletnek. Míg a kollekció egyik szoknyája teljesen áttetsző volt, addig más darabok teljesen elfedték a testet ölelték körbe az altestet – a kebleket hangsúlyozó fodrok pimaszul mutatnak is, meg nem is.

Izgalmas kérdés a szocialista tárgykultúra öröksége. Valami olyan, amit kicsit kötelező utálni. Hisz ebben nőttünk fel, a csapból is ez folyt, minden háztartásnak elemei voltak ezek a ruhadarabok, tárgyak. Viszont érdekes megfordítani a szemlélet irányát: hisz Gábriel Anett Garbó-cipőinek sikere is bizonyítja, hogy ami nekünk unott, az máshol történetet mesél el és izgalmas darabnak számít. Hogy lehet-e ma divat az otthonka? Bernáth Sonja Djiwati bebizonyította, hogy igen. Ki ne emlékezne nagymamáink korosztályának házi öltözékére, a rémes, virágmintás, műanyag otthonkákra? Az otthonka szín- és formavilágát, mintakincsét a tervező tökéletesen átültette egy mai divatkollekcióba úgy, hogy mosolyt csalt az arcunkra, miközben tagadhatatlanul trendi körítésben tálalta ezt a rizikós inspirációt. Tökéletesen megtalálta a tervező azt a nagyon vékony mezsgyét, ahol felfedezhető az inspiráció, de cseppet sem jelmezszerű és kétségkívül az aktualitásba mutatnak a darabok. Humoros, látványos és modern.

A ruhadarabokat tökéletesen kiegészítették Lányi-Ill Nikolett textiltáska kollekciójának darabjai: a makramé csomózás technikájával készült kiegészítők egy mindenki által ismert és látott, nosztalgikus tárgyat (és méltatlanul mellőzött kézműves technikát) helyezett a rivaldafénybe. Vajon mekkora értéke van a kézimunkának manapság, a tömeggyártás, az automatizálás korában?

A mondanivalójában legaktuálisabb kollekció kétségkívül Tóth Imola nevéhez fűződik. Már a szakdolgozatában Pauer Gyula, a magyar neoavantgárd egyik kiemelkedő alakjának pszeudoművészetét tanulmányozta. „Lenyomatok által reflektálok a 21. század egyik legaktuálisabb „problémájára”, hogy ne higgyünk el mindent, amit látunk, legfőképpen amit a közösségi oldalak mutatnak, melyek sokszor beteljesíthetetlen vágyakat ébresztenek. A felhasználók az egész életüket kiteregetik a világnak, az ebédjüktől kezdve a fehérneműkig, sokszor már egészen intim dolgokat osztanak meg. Rengetegszer viszont ezek nem a valóságot tükrözik, olykor megszerkesztett vagy csak beállított képek vagy nem is a saját tárgyaikkal, értékeikkel fotózkodnak” – mondja Imola.

Az öt darabból álló kollekció mindegyike egy-egy témát ölel fel (#fashion, #food, #travel, #party és #beauty) egyfajta „kiteríthető” burokként, amolyan albumformában. Ezekbe ugyanúgy elrejtőzhet a viselője, mint a felhasználó, az általa kreált profil mögé. A tervező fényképezőgép vagy ecset helyett lenyomatokkal rögzíti a világot: tanulmányainak kezdete óta kísérletezik hőpréssel és lenyomatokkal. A ruhák (vagyis inkább ruha-objektek) neoprén jellegű szivacsból és szilikonból készültek – és igencsak elgondolkodtatóak.

Márton Richárd már szakdolgozatában is a hagyaték és a nosztalgia kérdéskörével foglalkozik: hisz a divat a jövőre kérdez rá, de a múltból meríti a választ – miközben aktualitását éli a nemzetközi tendenciák szerint is a divattörténetbe való visszanyúlás. A kollekcióját a szabászati rafinéria és a dekonstrukció jellemzi: jól látszik, hogy nem akarta a dolgok „könnyű végét megragadni”, magabiztosan mozog a különböző alapanyagok tulajdonságai és a bennük rejlő lehetőségek és korlátok között. A különleges, aprólékos szabászati megoldásokkal sem spórolt, tagadhatatlanul az egyik legerősebb kollekció az ő nevéhez köthető. Elmosódott vonalak nevet viselő mestermunkája a nosztalgia pszichológiai struktúrájára épül: maga a forma a jelent jelképezi, azonban ez a jelen bizonyos pontokon megbomlik – a bomlás helyén pedig új „idősík” bújik elő, ami a személyes múltat szimbolizálja. Amolyan szerkezettanulmányként jelennek meg az öltözékek: ahogy a jelen a múltra építkezik, úgy alapszik a külső réteg, a felszín is a bélésen, a szerkezet alapján.

Képek: Tarján Gergely
Szöveg: Dobos Emese

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Uncategorized