Két nappal ezelőtt Frederikével (a holland lánnyal) ültünk a kedvenc óceánparti kis bárunkban, és csöndben figyeltük a hullámokat. Hihetetlen erővel csapódtak be, meg a Föld is beleremegett. Egyszer csak egy éles sikolyra lettünk figyelmesek. Többen felugrottunk, hogy kiderítsük mi történt.
Egy lány a parton sétálva próbált kitérni a hullámok elől. Egy erős becsapódás elsodorta a kezéből a táskáját benne minden értékével. Pánikszerűen sikítozott, az emberek együttes erővel próbáltak segíteni neki, világítottunk a telefonunkkal, fürkésztük a hullámokat és a partot, de szinte esélytelen volt, hogy meglegyen. A háborgó óceán elnyelte mindenét. Útlevél, bankkártya, pénz, telefon. Mindent…
Sokkos állapotban volt, pár nap múlva repült volna haza. Mindene abban a táskában volt. Próbáltuk felvenni a kapcsolatot a követséggel telefonszámokat, emailcímeket kutatva, a vihar miatt sem az internet, sem a telefonhálózat nem nagyon működött. Minden szükséges intézkedést megtettünk, amit tudtunk, közben éjszaka lett. Hazakísértük a marokkói származású lányt a szállására, próbáltuk meggyőzni, hogy pihenjen, mert szükség lesz az erejére, hogy másnap érdemben tudjon intézkedni. Azt láttuk a leglogikusabbnak, ha a fővárosba, Manilába repül és személyesen keresi fel a követséget. A kérdés az volt, hogy oldja meg ezt papírok és pénz nélkül. A szállásán a helyiek a legnagyobb szeretettel ajánlották fel, hogy fizetség nélkül maradhat náluk. A többiekkel összegyűjtöttünk, annyi pénzt, hogy tudjon venni magának ételt és másnap a sziget fővárosába, Puerto Princessába utazzon, ahol a rendőrségen segítenek neki, hogy hivatalos papírok nélkül Manilába jusson.
Annyit sikerült kiderítenünk, hogy legalább két hét míg bármilyen okmányhoz jut, így ezt az időt egyedül kell Manilában töltenie. Minden értéke nélkül, az ünnepek idején… bár ez a legkevesebb ebben a történetben. Felvettem a kapcsolatot a szüleivel és vele is, hogy ha net közelben lesz, tudjunk legalább beszélni, ne érezze magát teljesen elveszettnek.
Két nappal később épp az órám utáni kávémat kortyolgattam, amikor odalépett hozzám egy angol nő: -Te vagy a lány barátja, akinek a táskáját elsodorta a víz? – kérdezte. – A gyerekek megtalálták a vízben. Minden értek a táskában van sértetlenül.
Ha lehet tovább fokozni a történetet, akkor folytatom: az angol nő ugyanabban a vendégházban lakott, mint a lány, akivel az eset történt. Éppen a parton ült, amikor azt látta, hogy három kisgyerek jön ki a vízből fejük fölött tartva egy táskát. Elmondása szerint úgy néztek ki, mint a három királyok. Pénzjutalmat adott a gyerekeknek, és a szállásra sietett a táskával, ahol a filippínó hölgy a legnagyobb gonddal és szeretettel tisztította meg a papírokat, értékeket. Mindent kiszárított és becsülettel megőrzött.
A hír hallatán azonnal értesítettem a lányt és a családját. Utána küldtük a papírokat Manilába, így sikerült hazajutnia az ünnepekre. Azóta mindenki úgy emlegeti ezt a történetet, mint a karácsonyi csoda. Valóban az.
Ez az őszinte szeretet és odaadás jellemzi a Fülöp-szigeteki embereket.
A többi utazó elmondása alapján más ázsiai országokban is nagyon kedvesek az emberek, de sehol máshol nem tapasztalták ezt a szívből jövő boldogságot, örömöt. Egyszerűen élnek, mindig mosolyognak, segítőkészek, nyitottak. Örülnek, hogy itt vagyunk mi, külföldiek, óriási mosollyal az arcukon üdvözölnek az emberek az utcán a nevemen szólítva: Hi, Agnes! Még azok is, akiket nem ismerek. Annyira jó érzés. Mikor tagalog nyelven köszönök vissza szinte elolvadnak. Szóval minden nap karácsony. A szó szoros értelmében. Állandóan ünnepelnek valamit. A kultúrájuk része, hogy összegyűlnek és rettenetes minőségű hangrendszerrel felszerelve karaokéznak. Ez olyan nekik, mint nálunk találkozni egy bárban és beszélgetni. Zug, búg, torzít, hamis, de mégis „énekelnek”, mintha nem lenne holnap. Ők így élnek, én csak vendég vagyok itt, amit ők egy pillanatig nem éreztetnek velem. Sőt!
Alkalmazkodom a szokásaikhoz és füldugóval alszom. Nagyon élvezem ezt az egyszerűséget, helyi ritmust, életmódot. A szigeten limitált az elektromos ellátás. Reggel nyolctól tízig és este hattól tízig van áram. Gyertyával világítok, kézzel mosom a ruháimat. Ez, az utóbbi időben kihívás volt a sok esővel, tájfunnal és 90 százalékos páratartalommal. Minden ruhám nedves és ázott kutyaszaga van. Olykor-olykor hiányzik a melegvizes zuhany. Meg a bejgli így karácsony idején.
A szentestét a külföldi „kommunámmal” töltöttem. A szállodában, ahol jógát tanítok svédasztalos vacsora volt helyi, és különböző külföldi fogásokkal. Csöndesen telt. (Nekünk külföldieknek legalábbis.) Nem különösebben volt ünnepi hangulatom. A család és a barátok minden nap hiányoznak, így ebben sem tért el ez a nap a többitől. Fura érzés volt, hogy ők most otthon vannak együtt, és én nem vagyok velük.
Beletelt egy kis időbe, de úgy érzem, utolért a lelkem. Időre volt szükségem, hogy visszataláljak önmagamhoz. Rengeteg minden történt és történik. Éles váltás. A kis gyökérkezdemények szépen növögetne, és ereszkednek mélyebbre napról-napra. Jó érzés magammal lenni. Ez hiányzott.
