Bár nehezen megy most a „beszéd”, úgy döntöttem leülök, és kiírom magamból. Az eddigi bejegyzésekkel része voltatok az örömömnek. Ahhoz, hogy teljes legyen a kép, a nehézségeket is meg kell osztanom veletek.
Több mélypontom volt, amióta itt vagyok. Betegségtől, lelki fájdalomtól, elveszettségérzéstől.
Ha tudnátok anno mennyire vártam, hogy visszajöjjek. Hónapokon át ebbe az álomvilágba ringattam magam, vártam a napot, hogy újra itt legyek. A legutóbbi látogatásom után hosszú idő volt, míg sikerült hazatérnem Budapestre lélekben is. Nehezen engedtem el a legutóbbi utam minden képzeletet felülmúló képeit. Furcsa érzés volt. Keserédes. Nem találtam a helyem otthon, nem fogtam fel, hogy hol vagyok. Nem akartam felfogni… Annak ellenére, hogy a szeretteimhez tértem haza, abba a városba, amit mindennél jobban szeretek. Megijesztett az érzés, amikor a 105-os buszon utaztam és a Lánchídról nyíló panorámától lefelé görbült a szám. Attól a látványtól, amitől előtte minden alkalommal, amikor átkeltem a hídon, nagyot sóhajtva arra gondoltam: mennyire szeretem ezt a várost.
Nagyjából két hónapba telt, míg újra ámulattal néztem a panorámát, de megérkeztem. És tudtam, hogy bármennyire is elvágyódik a lelkem, mikor távol leszek, minden hiányozni fog. Számomra is meglepő volt az a harmónia és nyugalom, ahogy Budapestet magam mögött hagytam.
Felfoghatatlan érzés volt megérkezni ide. Annyit dédelgettem ezt az álomképet: kilenc hónappal később azon a parton ültem, aminek a képébe hosszú hónapokig kapaszkodtam. Felváltva nevettem és sírtam, amikor először kiültem az óceánhoz. Egy bő hónapba telt, míg azt éreztem: itt vagyok.
Az indulásom előtti egyensúlyhoz képest teljesen kibillentem. Jöttem-mentem, kerestem a helyem. De nem igazán találtam. Megijesztett. Türelmetlen voltam magammal. Ahogy nagyon kedves barátnőm mondta: egy növénynek is idő kell, mire új gyökereket növeszt, bármennyire szép helyre is ültetik…
Idő kellett ahhoz, hogy felfogjam, itt vagyok. Megérkeztem. Kihajtottak az új gyökerek. Élveztem, hogy átvettem a ritmust… Éreztem a ritmust.
Aztán a napokból hétköznapok lettek.
Olyan akadályokkal kell megbirkóznod, ami más, új. Legyen szó a természetről, a környezeti adottságokról, az emberekről, a napi négy óra elektromosságról, a ruhákról, amiket gondosan kimosol kézzel hideg vízben, majd egy hétig nézed, amíg a folyamatos esőben csak vizesebbek és vizesebbek lesznek. És ezeken jókat mosolyogsz, mert ez az itteni élet része és csodája. Megtanulod értékelni az apróságokat, mikor kisüt a nap és lesznek tiszta ruháid. Amikor tudsz lámpa mellett olvasni vagy feltölteni a telefonod. Nagyon szeretem ezt érezni. Ezt az apró, de mégis fontos hálát.
Amikor rend és harmónia van a lelkedben, könnyedén veszed az akadályokat. Legyen szó kisebbről vagy nagyobbról.
Nap, mint nap tennem kell azért, hogy egyensúlyban legyek és rendet tartsak a fejemben és a lelkemben is. Otthon, ha rossz napod van, hazamész és magadra zárod az ajtót, vagy elmész és találkozol a barátaiddal (ideális esetben). Itt magamnak kell megteremtenem azt a helyet, ami biztonságot ad, leginkább önmagamban. Bárhol lehetsz a világban, a legpompázatosabb paradicsomban is. Ha önmagaddal nem érzed magad igazán biztonságban, máshol és mással sem fogod. Újra és újra haza kell térjek önmagamhoz. De van olyan, hogy napokig nem találok vissza. Mikor a leginkább szükségem lenne arra, hogy megöleljen valaki, vagy biztonságban érezzem magam, akkor van leginkább szükség arra, hogy egyedül legyek, bármennyire is nehéz. Kevés az az ölelés, ami ilyenkor oda megy, ahol a hiány kiabál. A teljes biztonságérzést egy embertől tudod megkapni, és ez önmagad.
Szerencsére az élet ilyenkor valamilyen formában megajándékoz, ha nyitott szemmel és szívvel jársz. A legapróbb, legmulatságosabb vagy éppen „nagy” dolog formájában. Ezek azok a misztikus „véletlenek”. Két olyan ember is érkezett az életembe, akik örök nyomot hagytak az utamban. Frederieke és Danny barátsága. És rengeteg olyan apró villanásszerű találkozás, amik a maguk egyszerűségével hagytak bennem nyomot. De legalább ilyen számottevő élmény tud lenni egy szivárvány vagy egy „ajándék” mosoly is.
Mikor utazik az ember, főleg, ha egyedül, sokkal nyitottabb. Tulajdonképpen „egész nap” idegenekkel beszélgetsz. Hol rövid, hol hosszabb ideig. Ha érzel valami hasonlóságot, összekapcsolódtok, jobban megismeritek egymást. Ha igazán kedveled, több időt töltesz vele, hisz végre valaki, akivel úgy érzed, picit otthonra leltél. Az idő limitált, mert rövidesen tovább fog utazni. Szóval minden gyors. Kicsit olyan, mintha egy fesztiválon élnék. Rengeteg az inger.
Szükségem van egyedüllétre, hogy töltődjek, feldolgozzam a történéseket, kapcsolódjak önmagammal. Van olyan is, hogy a legkevésbé szeretnék egyedül lenni, de egyedül vagyok.
Port Barton egy kicsi falu. Éppen ezért olyan magával ragadó, egyszerű, bájos, biztonságos. Ahogy mindennek, ennek is megvan a hátránya és ez a hétköznapokkal párhuzamosan rajzolódott ki.
A héten a fővárosba utaztam, hogy meghosszabbítsam a vízumom. Két hónapja nem mozdultam ki Port Bartonbol. Úgy vártam, mint egy nyaralást, bármilyen furán is hangzik. Olyan volt a város, mint Disneyland. Az itteni kisboltok szerény és megegyező választékához képest a pláza(!) kínálata láttán úgy éreztem magam, mint egy oázisban. Popcornt ettem fánkkal. Ráadásul minden sokkal olcsóbb.
Szükségem volt, hogy mozduljak. Már a buszon azt éreztem, hogy fellélegzem, élek. És ez az érzés elindított valamit. Rájöttem, hogy bármilyen jó érzés, hogy végre otthon érzem magam, mozdulnom kell, mert kicsit megrekedtem. Beszippantott a biztonságos, de mégis intenzív buborék. Ahogy levegőhöz jutottam, megéreztem, hogy milyen sűrű a környezet, ahol élek, ez a kis közösség és nem utolsó sorban az időjárás is. A csodás esőerdő hátránya, hogy szinte mindig esik. Kiszámíthatatlan még a száraz évszak ellenére is.
Picit hagyom, hogy ülepedjen az érzés és kitalálom, hova tovább. A szívem hívását követem, és figyelem a jeleket. Izgalmas és ijesztő is. De így születnek az Élet igazi csodái.
Ágit az Instán is követhetitek ITT!
