Virágom, világom: búcsú Port Bartontól

2018. február 22. |

Pataky Ági úti naplójának újabb részében arról mesél, miért hagyja el Port Bartont, és merre viszi tovább az útja.

Miután megfogalmazódott bennem, hogy eljött az ideje, hogy mozduljak és elhagyjam Port Bartont, elkezdtem nézelődni, beszélgetni emberekkel a többi szigetről. A jógatanítás mellett azzal a szándékkal jöttem a Fülöp-szigetekre, hogy tanuljak természetes orvoslást, gyógyítást. Nagyon érdekel, hogy a különböző kultúrákban miként használják a természet csodáit. Hogyan élnek együtt a természettel. Képletesen vissza a gyökerekhez.

Rövid időn belül rátaláltam egy helyre, amit a boszorkányok szigetének is hívnak. Nem volt kérdés. Megyek. Siquijor a sziget neve, robogóval 3-4 óra alatt körbe lehet utazni. A szóbeszéd szerint itt lehet gyógyítókat találni.

Próba szerencse alapon írtam pár szállodának, vendégháznak, hátha keresnek jógatanárt. Az egyik helyről kaptam is választ. A szálloda tulajdonosának annyira tetszett az ötlet, hogy rendelt 10 jógamatracot anélkül, hogy találkoztunk volna. Nagyon jó érzésem lett az úttal kapcsolatban. Ha ilyen gördülékenyen történnek a dolgok, az jót jelent. Bármi legyen is a szigeten, valami hív oda.

Egyszerre vagyok izgatott és szomorú. Úgy érzem, minden szempontból eljött az ideje, hogy elbúcsúzzak Port Bartontol.

Amellett, hogy alig várom, hogy új helyre menjek, új arcokat lássak, tapasztaljak – mást, többet -, jelentős darabot hagyok itt a szívemből. Olyan embereket, akik ezalatt a három hónap alatt a családom lettek. Mind más és más karakter, és mind különböző “szerepet” töltöttek be az életemben. Itt élő külföldiek és helyiek egyaránt.

A közösség tagja lettem. Mostanra egészen lokálnak érzem magam. Ismerem a szembejövő arcokat az utcán. Átvettem a ritmusukat, megtanultam alapszinten kommunikálni a nyelvükön, megismertem a szokásaikat, és nem utolsó sorban érezhettem a szeretetüket. Sehol máshol eddig ilyen kedvességet, nyitottságot nem tapasztaltam a helyiektől.

Szerény emberek, mégis mindenüket megosztják, amijük van. Egyből családtagjukként kezeltek. Szeretem, ahogy élnek. Szeretek úgy élni, mint ők. Velük élni. A lokál barátoknak köszönhetően betekintést nyertem a szokásaikba, mindennapjaikba. Megtanultam helyi alapanyagokból főzni, mostanra már én is kézzel eszem. A rizst is.

Azokat a kulturális különbségeket is el kell fogadnom, amit nem feltétlen szeretnek. Például életük meghatározó része, a karaoke. Őrületes hangerő mellett, borzalmasan énekelnek szívszaggató, szentimentális helyi és külföldi dalokat, olyanokat, amikről már el is felejtettem, hogy léteznek… Nem véletlen… Addig mondogattam, hogy szeretek úgy utazni, hogy minél több autentikus dolgot tapasztaljak, jól meg is kaptam. Mindkét szomszédomnak akkora hangrendszer “lapul” a kis bambusz kunyhója alatt, hogy egy kisebb zenei fesztivál megirigyelné.

Az utóbbi időben rengeteget küszködök az alváshiánnyal, mert napra, napszakra, környezetre, énektudásra való tekintet nélkül énekelnek. És énekelnek, és énekelnek. Reggelig. Amikor hajnal ötkor az artikulálatlanul üvöltő masszív részeg helyi szólójától remeg az ágyam, nem tudok mást tenni, csak nevetni kínomban. Az idő megszépíti az emlékeket, és biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog ez is.

Mióta tudom, hogy nemsoká tovább utazom, más szemmel nézek mindent. Nehezen megy a kommunikálás a külvilággal. Nagyon itt vagyok. Rengeteg minden történik körülöttem, és meg én is csak emésztgetem és dolgozom fel az információt. Leírni sem tudom. Szétrobbanok a szeretettől és a boldogságtól. Hihetetlen, hogy ezt megélhetem.

Minden időt kihasználok, hogy a “családommal” legyek. Nem szeretek búcsúzkodni. Ez inkább egy találkozunk még, mintsem egy fájdalmas elszakadás… Ettől függetlenül érzem a torkomban a gombócot és az induláshoz közeledve egyre többször pityeredtem el magam. De ezek boldog, hálával teli könnyek.

Az utolsó estét (is) a reggae bárban töltöttem. Azt hiszem, én lettem a zenekar legnagyobb rajongója. Elképesztő tehetségek. Nem tudok betelni a zenéjükkel. A zenekar egész este nekem dedikálta a dalokat. Potyogtak a könnyeim. Látni, ahogy a többiek is sírnak, még inkább kinyitotta a csapot. Hajnal négyig tartott a búcsúbulim. Két óra alvás után kelnem kellett… Eljött az indulás ideje. Mikor a buszon ültem, akkor fogtam fel, hogy elmegyek… Szívszaggató érzés volt, de mégis olyan hála öntötte el a szívem, hogy a része lehettem ennek a rengeteg csodának, pillanatnak és találkozásnak, a jógaóráknak, a barátoknak és még sorolhatnám. Csendben sírdogáltam a buszon. Szerencsére annyira kimerült voltam a két óra alvás után, hogy ha akartam, sem tudtam volna gondolkozni vagy túlgondolni bármit. Ahogy távolodtam Port Bartontól a vidám reggae zenéim szóltak a fülemben és csak bámultam ki az ablakon.

Szép volt… Fájdalmas is, és izgalmas is egyben. Tudtam, hogy ezer csoda vár meg rám és azt is, hogy most jött el az ideje, hogy útnak induljak.

Pataky Ági Insta-oldalát ITT találjátok!

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

A Hortobágy a világ legszebb 25 helye között a 25 legszebb hely a világon

A Hortobágy a világ legszebb 25 helye között