Életem legbrutálisabb túráját tavaly októberben a Börzsönyben éltem át, és bármennyire is lenyűgözött az ösvény mellett csordogáló patak meg az őszi levélhullás, huszonhárom vérverejtékkel legyűrt kilométer után úgy döntöttem, hogy egy ideig nem szeretném viszontlátni a kegyetlen és furfangos emelkedőit. Mégis visszatértünk.
A nagy visszatérés
Voltaképpen tényleg gyönyörű volt, az egyik legszebb és legváltozatosabb útvonalunk – igaz, küzdelmes. Ezúttal viszont teljesen más megközelítésből vágtunk neki a Börzsönynek, ráadásul új útitársakkal, gimnáziumi lelkitársammal, Biával és barátjával, Ádámmal. Mi, lányok már a kocsiban kitaláltuk, hogy mivel motiváljuk majd magunkat, megszavaztunk egy pizzázást a kirándulás után.
Márianosztráról indultunk a hegyekbe. A dunai panorámás kertecskék és akáccal befutott kapuk után a zöld jelölésen értünk be az erdőbe. Kellemes emelkedőn, lila kövek között és zöld fényű fák alatt haladtunk felfelé. Én azért néha emlékeztettem magam, hogy a legutóbbi túránk is hasonló figyelemeltereléssel indult, ezért folyamatosan készenlétben tartottam a mászóizmaimat. Miután megettük a tízórainkat egy réten és amolyan felnőttesen elbeszélgettünk a csíráztatás izgalmairól, kiderült, hogy jól tettem. Ismét szembe találtam magam ősellenségemmel – a börzsönyi kaptatóval.
Fel, le, fel, le
Régen találkoztunk utoljára Biával, ezért rengeteg megbeszélnivalónk akadt. Csak akkor vettem észre, hogy lassan négykézláb mászom felfelé, mikor már komoly küzdelmembe került egyszerre levegőt vennem és befejeznem egy mondatot. Szerencsére az ösvény viszonylag kis szakaszon emelkedett, ezért hamar felértünk a tetőre. Ráadásul ezen az úton mindig akadt valami érdekesség, amiért egy-egy pillanatra megálltunk: elhagyott pillangószárnyak, fényes hátú bogarak vagy sosem látott virágok. Egy lila követ a szoknyám zsebébe is csúsztattam. (Anya szerint a gyűjtögetésről óvodás korom óta nem tudok leszokni. Igaz, akkor még teafüvet érleltem a zsebemben a belemorzsolt, száraz növényekből.)
A kilátás a Kopasz-hegyről abszolút megért egy kis lihegést. Az alattunk hullámzó, puha hegyek hátát szél borzolta, mögöttük a fénylő Duna kígyózott. Az orom sziklái között illatos kakukkfű nőtt, a hegyoldalban pedig lila és sárga virágok nyíltak. Aztán Csabi a szemközti csúcsra mutatott – oda kirándulunk át.
Így hát nekigyürkőztünk a sípálya meredekségű lejtőnek, hogy aztán megmászhassuk a szomszéd hegyet is. Az ösvény egy ideig kacskaringva, derékig érő fű között vitt, Biával eközben a fűszálasfütty-tudományunkat tökéletesítettük. Aztán jött a zebegényire emlékeztető, sziklás emelkedő, ami a szintén sziklás, árvalányhajas és igencsak szeles tetőre, a Só-hegyre vitt fel, de mi – dacolva az elemekkel – letelepedtünk egy-egy szendvics erejéig.
Madárfütty és mondvacsinált vízesés
Innen már csak lefelé vezetett az út egészen Nagyirtáspusztáig, ahol a wellness hotelen túl rátaláltunk az erdei vasút egyik állomására is, ahonnan nem csak Nagybörzsönyre vagy Szobra juthattunk volna el, hanem még Márianosztrára is. A fiúk viszont megszavazták, hogy a megmaradt öt kilométert inkább gyalogoljuk le.
Végül egyáltalán nem bántuk. Nem kellett szembe néznünk több emelkedővel, ráadásul egy beválthatatlannak tűnő ígéret is megvalósult. Az eredeti terv szerint vízeséshez szerveztünk volna túrát, amit én büszkén és boldogan beharangoztam, de a körülmények úgy hozták, hogy le kellett mondanunk róla. Az erdei ösvény mellett lassú patak csobogott, ami a völgyben haladva itt-ott megbotlott, és vízesésként bukott átt ágakon és kis szirteken.
Egy óra múlva Márianosztra határánál értünk ki a fák közül. Felbukkantak a templom sárga tornyai és a veteményesek, az egyik udvarban pelyhes kiskacsák totyogtak. A kocsiba ülve pedig azonnal megcéloztuk a legközelebbi pizzériát Verőcén.
Gyere velem Márianosztrára!
A Márianosztráról induló körtúra alatt összesen 15 kilométert tettünk meg bevehető emelkedőkön és gyönyörű, vadvirágos ösvényeken. A túrát erdei vasúttal is be lehet fejezni, ami a nagyirtáspusztai állomásról visz vissza a faluba. Itt van büfé és mosdó is. Jegyet a vonaton lehet venni.
Fotók: Jakab Csaba
