Gyere velem vidékre: zebegényi hegymenet

2019. április 05. |

Tavaszi hőség, kalandos mászás és gyönyörű kilátás Zebegényben.

Vannak azok a hétvégék, amiken bűn otthon maradni. Ilyen volt március utolsó hétvégéje. Engem persze kettős kényszer hajt minden második héten, mint valami jószándékú nagymama felrángat a kanapéról és a természetbe taszít, hogy tessék élvezni a friss levegőt meg a napsütést. Ha pedig már ott vagyok, mit lehet tenni? Nem tagadom, élvezem. A szükség és a tavaszi idő ezúttal Zebegénybe vitt.

Egy kedves kis falu

Zebegény klasszikus bűbájos falvacska lassan csörgedező patakkal, felette híddal, rajta gallyal játszó szőke kisfiúval, a háttérben macskás kapualjakkal és templomtoronnyal, a levegőben házi rétes illatával. Legszívesebben a tavaszi fáradságom társaságában letelepedtem volna a főtéri fogadó teraszára vagy igazság szerint bármelyik ibolyával benőtt buckára.

Az autót az egyik utcában tettük le. Kellemes meleg fogadott minket – nem hiába, megéreztük, hogy mikor kell kirándulni -, ezért a kabátomat bátor elhatározással a kocsiban hagytam megnyugtatva magamat, hogy a hátizsákomban még mindig ott van a pulóverem és a kendőm, amit végszükség esetén magamra csavarhatok. Gőgös elbizakodottsággal mértem végig a velünk szembejövő túrabakancsos lányt, aki egy topot viselt. „Hát azért ennyire nincsen jó idő” – böktem oldalba cinkosan Csabit. Mire az erdőhöz értünk már tudtam, hogy nem csak a pulcsimat hagyhattam volna otthon, de a legtöbb ruhadarab rajtam teljesen felesleges volt rajtam.

Idill és nem várt megpróbáltatások

Az virágillatú ösvény a hegyoldalban vitt felfelé, ahonnan a fák közül ráláttunk a Dunára. Amíg Csabi a Dobozi-oromról a kilátást fotózta, én megpróbáltam felmérni, hogy pontosan milyen magasra is mászunk aznap. Utóbb kiderült, hogy a Börzsönyhöz hasonló, trükkös heggyel volt dolgunk: minden emelkedőt – rövid szusszanás után – egy újabb követett. Csendesen élveztem a túrát, a változatos terepet, a gyönyörű panorámát és a tényt, hogy végre újra a természetben vagyunk, miközben átkoztam magam, amiért kihagytam két hetet a szokásos reggeli futásomból.

Az utat sziklás emelkedőn folytattuk. Ezután jött a túra kevésbé szívderítő része. A poros és meredek hegyoldalon csak a mélység felé meg-megcsúszva, gyökerekbe és ágakba csimpaszkodva lehetett átjutni. Egy család jött velünk szemben. Az anyuka riadt tekintettel kérdezte, hogy sokáig tart-e még az a szakasz. Ugyan én megnyugtattam, hogy már nincs messze a vége, biztos voltam benne, hogy ránk még több megpróbáltatás vár. Az apuka a két, örömében sikongató gyerkőcöt csuklójuknál fogva igyekezett a talpukon tartani, miközben ő maga halálfélelemmel a szemében próbálta megvetni a lábát a talajon. A szakaszt egy bot segítségével éltem túl, amit a kőszáli kecskeként szökellő Csabi nyomott a kezembe.

Jobb kéz felől a Remete-barlangot jelölő ikont tűnt fel az egyik fán. Izgatottan mértem fel a hozzá vezető lejtőt. Lehet-e? – kérdeztem, ugye mehetünk arra tovább. Miután Csabi közölte, hogy a több száz méteres ereszkedés után ugyanazon az útvonalon kéne visszamásznunk az ösvényünkig könnyedén elengedtem a barlangok iránti újkeletű rajongásomat.

A csúcsra és tovább!

Vérrel, verejtékkel, egy doboz eperrel és egy csomag nápolyival végül elértük a Szent Mihály-hegy 465 méter magas csúcsát. Megkönnyebbülten fordultam rá a kék jelzésre, innen már csak lefelé mehettünk. Ez a tévedések napja volt. Ugyanis ekkor még nem érintettük a Hegyes-tetőt, ahova természetesen ismét fel kellett másznunk, hogy széttekinthessünk a Julianus-barát kilátóról, de a jobbról-balról kanyargó Duna, a környező falvak gombákként sorakozó házainak és a kékké halványult földek látványa megérte a hegymenetet.

Az erdei ösvényen lejtő sárga jelzés már valóban lefele vitt. Jó hasznát vettem itt is a botomnak. Félúton lefele nyugdíjas csoport jött velünk szembe, az egyik néni elkínzott arccal kérdezte, messze vannak-e még. Mit lehet ilyenkor mondani? „A sógorom” – mondta – „ő vett rá minket erre a túrára.” Az említett sógor egy fának támaszkodva somolygott. Arra gondoltam, hogy ő a Csabi „bácsi” megfelelője. Talán pár évtized múlva majd mi is így indulunk hegyet mászni.

Gyere velem Zebegényre!

A sárga jelölés a faluba vitt vissza a temető mellett, szűk, macskaköves utcácskában. Összesen 11 kilométert tettünk meg, persze így is sok látnivalót kihagytunk, a kálváriához például már nem volt erőm, és a Zebegény fölé emelkedő fa kilátót csak lentről csodáltam meg. A hegyre amúgy több út vezet fel – mint kiderül, mi a legkeményebbnek vágtunk neki -, a Szent Mihály-hegyet Nagymaros irányából is be lehet venni.

Fotók: Jakab Csaba

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Az én utcám: Mautner Zsófi budapest

Az én utcám: Mautner Zsófi