Először is gratulálok ehhez az elképesztő teljesítményhez, különösen ilyen fiatalon (Zsófi 27, János 25 éves – a szerk). Meséljetek kicsit a kezdetekről, hogyan jutottatok el az ötlettől a megvalósításig, és mennyi időt vett igénybe a szervezés?
János: Maga az utazás mindig a kedvenc időtöltéseink közé tartozott. Túl voltunk már hosszabb túrákon közösen, bejártuk például hátizsákkal Európát, nem sokkal később az skandináv térséget fedeztük fel lakóautóval, ezután jött a gondolat, hogy készen állunk egy nagyobb, garantáltan életre szóló kalandra. Gondolkodtunk egy afrikai túrán is, de azt a veszélyességi faktor miatt végül elvetettük.
Ezt olvastad már?
Zsófi: Nekem két testvérem is Németországban él, így emiatt, és a gyorsabb pénzgyűjtés reményében költöztünk oda. Én projektasszisztensként, Jani csomagküldő futárkánt vállalt munkát. Itt vettük meg a terepjárót, amit Jani édesapja és barátai teljesen átalakítottak, hogy bírja az útviszonyokat és a lehető legjobb módon szolgáljon minket a 30 000 km-es út során. A hátsó ülések helyére került az ágy, volt minikonyhánk gázfőzővel, felszereltek rá egy mobilzuhanyt, valamint volt egy mobil wc-nk, meg természetesen az ezek működéséhez szükséges víz is. Az útvonaltervezéssel nagyjából fél évet töltöttük, hiszen mindketten teljes állásban dolgoztunk, és a vízumokat is időbe telt megszerezni. Végül 2019. június 12-én sikerült elindulnunk, és december 12-én értünk haza.
Milyen útvonalon haladtatok?
Zsófi: Budapest volt a kiindulópont, aztán jött Szerbia és Bulgária. Onnan Törökországban Isztambul, a Tuz-tó, Kappadókia, majd a Nemrut-hegy. Ezután Grúzia, Oroszország, Kazahsztán. Majd Oroszországon keresztül Mongólia – egészen a Góbi-sivatagig és Ulánbátor –, aztán Szibéria, és végül a Bajkál-tó. A Bajkál-tónál találkoztunk a barátainkkal, akik azért jöttek ki, hogy hazahozzák az autót. Onnan először Dél-Koreába repültünk. Tíz napot töltöttünk Szöulban, innen mentünk tovább Seattle-be. Ott vettünk egy másik terepjárót, ezzel tettük meg az út hátralévő részét, az utolsó állomáson pedig otthagytuk.
János: Persze ebbe is építettünk egy ágykeretet, és minden mást, amire még szükségünk volt. Szerencsénkre utazóktól vettük, így eleve volt hozzá például matrac. Az amerikai szakasz 3 hónapot vett igénybe. Az elsődleges célunk a nemzeti parkok felfedezése volt.
Zsófi: Először fölmentünk Kanadába, aztán a nemzeti parkokat érintve lefelé jöttünk, végig a nyugati parton, azután volt pár nap Mexikó, majd a déli államokon át a keleti partra, Floridába tartottunk. Ott tettük le az autót, innen pedig két nap buszozással értünk el New Yorkig. Onnan repültünk Párizsba, aztán megint autóval jöttünk vissza Pestig.
Ennyi országon áthaladva rengeteg kultúrával és annál is több emberrel találkoztatok. Voltak nagyon szélsőséges élményeitek?
János: Rossz élményt igazán nem tudnék mondani, szerintem a kultúrákat nem megítélni kell, hanem megtapasztalni. Mongóliában például a személyes tér, mint olyan, nem létezik. Simán leülnek tőled egy centire, és aztán 20 percig bámulják a laptopodat, hogy mit csinálsz.
Zsófi: Kazahsztán ugyanez. Megállsz, hogy valakitől útbaigazítást kérj, és simán behajolnak az autódban turkálni a cuccaid között. De nem akarja ellopni, csak megnézi, megforgatja és visszateszi. Ez mondjuk sok embernél nyilván kiverné a biztosítékot.
János: Ami mindkettőnknek egyformán nagyon pozitív meglepetés volt, az Törökország. Hihetetlen, hogy mennyire végtelenül kedvesek és segítőkészek az ottaniak. Bárkit megkérdeztük, hogy valami hol van, vagy hogy tudnánk megszerezni, gyakorlatilag kézen fogtak, és autóval odavittek. Isztambulban történt például, hogy majdnem csontig hatolóan elvágtam az ujjaim. Odamentem egy parkolóőrhöz, aki azonnal felvette a táskámat a hátára, és mivel szerencsénkre gyalog is közel volt, eljött velem a kórházba. Ott gyakorlatilag berontott egy orvoshoz, akivel közölte, hogy azonnal lásson el. Annak ellenére, hogy többen várakoztak, soron kívül fogadtak. Mivel nálunk még nem volt líra, zsebből kifizette a kezelés költségét, ami körülbelül 15 ezer forint volt, és még a gyógyszert is kiváltotta nekünk, azzal a felkiáltással, hogy majd megadom. Egy másik alkalommal egy autós elektronikai eszközre volt szükségünk. Megkérdeztem egy arra járó srácot, hol tudnék venni, mire beültetett a kocsijába, és egy órát autózott velem, mire találtunk. Aztán még vissza is vitt a bolthoz, ahol Zsófi rám várt.
Volt mélypont? Történt bármi olyan, amikor elgondolkodtatok azon, hogy visszafordultok?
János: Nyilván voltak nehezebb pillanatok, például amikor Mongóliában elsüllyedt az autónk egy folyóban. Nem messze volt egy kis település, ahonnan tudtunk segítséget kérni, és kihúztak. De ha ott csak magunk lettünk volna, nem tudom, mit csinálunk. Aztán két napig kellett szárítanunk a kocsit, és tönkre is ment pár dolog, de az sosem fordult meg a fejünkben, hogy feladjuk.
Bár már hét éve együtt vagytok, feltételezem, egy ilyen út azért rendesen próbára tesz egy kapcsolatot. Ebből a szempontból milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?
Zsófi: Természetesen a hat hónapos út alatt voltak konfliktusok is az összezártságból adódóan. Azt az elejétől fontosnak tartottuk, hogy biztosítsuk a másiknak, ha egyedüllétre vágyik, ezért volt, hogy néha külön töltöttünk pár órát.
János: Mindig összetartóak voltunk, és tudtuk, hogy együtt bármit megtudunk csinálni, de ebben a félévben ez teljes bizonyosságot is nyert.
Ha szeretnétek további részleteket megtudni János és Zsófi kalandjáról, a https://camperstudio.com/category/blog/ -on gyönyörködhettek János hihetetlen fotóiban, videós tartalmakat a YouTube-csatornájukon találtok, de a Facebookon és az Instán is megtaláljátok őket.
