Az én utcám: Harcsa Veronika

Egyik legkorábbi emlékem, hogy gesztenyét gyűjtünk a Szilágyi Erzsébet fasor óriás fái alatt. A legfényesebbeket keresem, amik épp csak kibújtak a héjukból, és a színük a barnából bordóba hajlik. Otthon a legnagyobbakból lesz a test, a leggömbölyűbbekből a fej, a kicsi, oldalukon lapos ikrekből pedig a kezek és lábak, hurkapálcatagokkal, pont mint Kippkopp és Tipptopp Marék Veronika meséiből. Egy tizenkettedik kerületi, csendes zsákutca végében töltöttem életem első néhány évét, miénk volt az utolsó társasház, az azóta már beépített telkek helyén kezdődött az erdő, a kertünkbe betévedtek az őzek. Innen a fasor maga volt a lüktető kaland, a zúgó metropolisz, a zsúfolt 56-os az én New York-i metróm.

Egyik este hazafelé villamosoztunk anyukámmal, maximum négyéves lehettem. Mondtam, hogy olyan furcsa hangja van a villamosnak, nem ilyen szokott lenni. Neki semmi különös nem tűnt fel, nem értette, hogy mire gondolok, talán az autók hangosak a párhuzamos úton. Erre a következő megállónál bemondták, hogy a szerelvény műszaki hiba miatt nem közlekedik tovább, kérjük, hagyják el a villamost. Ez a történet jóval kisebb súllyal szerepelt a családi anekdoták között, mint hogy meddig ment az összeadás akkoriban, vagy hogy melyik boltok nevét olvastam ki, mégis az első jel volt, hogy érdekelnek a hangok.

A húgom születésekor kiköltöztünk az agglomerációba, tizenöt éves voltam, amikor ismét gyakori utas lettem az 56-oson, mert az egyik mellékutcában lakott első énektanárnőm, itt kezdtem el nyitogatni az eleinte icipici hangterjedelmű és kevéssé engedelmeskedő hangomat. A Trombitás-Szilágyi sarkon fordultam be az énekórára igyekezve, pont ott, ahol látványos fali freskón fújja valaki az indulót a ház falán, talán egy katonazenész. Kissé megtévesztő módon nem az utcanév trombitását, hanem egy jóval látványosabb rézfúvóst megszólaltató szuzafonost ábrázol az alkotás, ez az a tubánál is nagyobb hangszer, amibe a játékos belebújik, és körbeveszi a felsőtestét a rezgő cső.

Ma a Szilágyi Erzsébet fasor nekem az otthon kapuja. Itt hagyom el a belvárost, innen kezdődnek a békésebb utcák, a zöld Buda. Sok albérlet, hétévnyi Nyugat-Európából való hazaingázás után ismét budapesti lakos vagyok, az új otthonunk a második kerületben van, az erdő mellett, és ismét sétatávra került az 56-os villamos és a gesztenyefák. Szimbolikus, hogy a fasornak csak az egyik oldalán vannak lakóépületek, a másik oldala szinte teljes hosszában a fáké, ki itt belépsz, már félig a természetben vagy. A külföldi éveim után végtelenül tudom értékelni, hogy Budapesten egyszerre lehet a belvárostól és az erdőtől is karnyújtásnyira lakni, hogy nem kell nagyon kiköltözi ahhoz, hogy a kertemben gyakori vendég legyen a harkály és a szajkó. A legtöbb európai nagyvárosban legfeljebb parkok ellenpontozzák a nyüzsgő utcákat, de az igazi természetélményhez legalább egy órát kell utazni a központból. Remélem, minden jövőbeli városvezető szem előtt tartja majd, hogy megóvja a Buda dombjain húzódó, eleven erdőfoltokat.

A fasor lakott oldalán, az épületek között sok az érdekesség, érdemes egyszer turistaszemmel is körülnézni. A legszembetűnőbb az ikonikus Hotel Budapest, vagyis a Körszálló, ami állítólag a hetvenes évek éjszakai életében Kelet és Nyugat találkozási pontjaként funkcionált. Egyszer jártam bent, borzongató, filmszerű volt, szinte láttam magam előtt a szocialista idők diplomatáit a kubai szivarjaikkal.

Aztán a fasor mentén felbukkannak villaépületek, Bauhaus-hatások, izgalmas társasházi megoldások a hatvanas évekből. A térszobrok közül a legkülönösebb a Gábor Áron emlékmű az azonos nevű utca sarkán, egy gigászi, szétrobbant tetejű ágyúgolyó, amely belül aranyszínű. Emlékszem rá bölcsödés koromból, szerettem a gömbölyűségét és a méretét, ez volt az első találkozásom a szobor fogalmával. Ma hippi szentimentalizmussal inkább bizarrnak látom, hogy egy ágyúgolyó fetisizált robbanásával a fegyverkészítőnek állítunk hősi emléket, bármelyik oldalt látta is el a frissen öntött ágyúival.

Ha már világnézeti kérdésekről és fröccsfilozófiáról van szó, akkor meg kell említenem a Majorkát, ami nélkül egy ideje nincs nyár. Az első helyszín, ami eszembe jut, ha kánikula idején találkoznék valakivel. Az elmúlt évek rengeteg utazása és költözködése után ma vágyom az állandóságra, és ezt a saját házam táján túl ezek a helyszínek teremtik meg. A fasor, a gyerekkoromból ismert sarkok, a törzshely többet jelentenek, mint valaha.