Marie Claire, Instyle, szabadúszás. Szerinted ez most már a végállomás?
Nagyon fontos állomás volt a Marie Claire a pályámon, még emlékezetesebbé tette a márkánál töltött öt évnyi élményanyagot, hogy az alapítócsapat tagjaként egy teljesen új területen próbálhattam ki magam öt évnyi rádiózás után. Az is sokat jelent, hogy bár már hét éve járok egészen más utakon, egy kicsit mindig az otthonom marad a Marie Claire-műhely, ahol a legtöbbet tanultam arról, hogyan lehet könnyedén és kompromisszumok nélkül minőségi tartalmat készíteni. A PetersPlanet indulásánál is mellettem voltak a Marie Claire-ben megismert kollégák és barátok. A lojalitást tartom az egyik legnagyobb értéknek, jó látni, hogy a műhelymunka mellett ez is létezik még a magazinkészítésben. Az InStyle inkább lecke volt, a PetersPlanet pedig igazi öröm, önmegvalósítás és szabad alkotás, de biztosan nem a végállomás, folyamatosan keresek új formákat az önkifejezéshez. A karantén ideje alatt kezdtem el újra írni, akkor dőlt el az is, hogy a Libri a készülő regényem mellé áll, ami az utazásaim és a családom történetéből inspirálódó fikció. A tervek szerint jövő tavasszal jelenik meg.
Össze tudod számolni, hány országban jártál az elmúlt négy évben?
Soha nem számoltam az országokat, inkább az élményeket és az emberi kapcsolatokat tartom számom. Fontosnak tartom, ha az ember kap valamit, akkor adjon is, így lehet csak egyensúlyt teremteni és harmóniában lenni nemcsak a világgal, hanem önmagunkkal is. Iránba például visszavittem a fotóalanyaimnak a bekeretezett képeimből, amiket a Kempinski szállodában állíthattam ki az Ar2Day Galéria közreműködésével.
Mi alapján választottad ki az országokat, tájakat, amiket meg akartál látogatni?
Az egyik szempontom korábban az volt, hogy ne legyen gyorsétterem és fast fashion üzlet abban az országban, ahová utazom. Mindig ösztönösen választottam ki, hogy hová megyek. Legtöbbször megszólított valahogyan egy-egy ország, egyszerűen figyeltem a jelekre, a találkozásaimra és a kapcsolódásokra. Egyik történetből bújt elő a másik, Belarusz, India vagy Latin-Amerika élményanyagai a találkozásaimból és a megérzéseimből indultak el és szerveződtek valódi felfedezőúttá.
Az utazás mellett a fotózás is a szenvedélyed lett. A kép és a szöveg erősítik egymást a posztjaidban. De a fotóid alkalmanként önálló életre kelnek, és kiállítás formájában üzenik, milyen színes, izgalmas a világ. Mikor fedezted fel magadban a fotózás iránti vágyat és a tehetséget? Mit tettél azért, hogy profi fotós váljék belőled?
Kilencévesen vettem az első tükörreflexes kamerámat, egy Zenitet, még a debreceni „zsibin”, vagy ahogyan akkor emlegették a KGST piacon. Akkor kezdtem el portrékat fotózni, a nagyszüleimet, vagy például a juhászt, vagy a pásztorokat Biharnagybajom határában. Nemrég találtam meg a nagyapámról készített diákat. Aztán hosszú szünet következett, más kezdett el érdekelni. Nem tartom magam profi fotósnak, mert nem a technika, hanem a történetek érdekelnek, és az, hogy egy kép milyen érzéseket, hangulatot vagy energiát tud átadni. Szeretek komponálni, történeteket mesélni és érzéseket átadni egy-egy képpel. Azt is szeretem, ha átadható a nézőnek az a rendkívül intim összekapcsolódás, ami a képet készítő és a képen szereplő személyek között jön létre. Ennek az energetikája úgy kerül rá a fotóra, hogy a néző is megkaphat belőle valamit. Hazavihet magával, és úgy érezheti, több lett általa, vagy egyszerűen csak jobban érzi magát tőle. Stalter György és M. Horváth Judit fantasztikus művész házaspár fotós iskoláját végeztem el még az InStyle főszerkesztőjeként. Idén nyáron részt vettem a több mint egy évtizede Drégelypalánkon rendszeresen megrendezett művészeti alkotótáborban. A FotóFalu kurzusai és inspiráló alkotó energiái megmozgattak, új irányokat mutattak. Alig várom a következő alkalmat!
Merre jártál éppen, amikor kitört a járvány? Hogyan emlékszel vissza az első napokra?
Egy hathetes Latin-Amerika túrára indultam január végén, három országot fedeztem fel márciusig. Mexikó, Guatemala és Belize is rengeteget adott, történeteket, találkozásokat és képeket is. Március kilencedikén érkeztem haza Madridon keresztül Mexikóvárosból, március 11-én kitört a világjárvány. Egy ideig kifejezetten jólesett itthon lenni, bár azt nehezen viseltem, hogy nem mehettem haza a szüleimhez és a nagyszüleimhez. A nagymamámat a Covid-karantén ideje alatt vesztettem el, a vírusnak nincs köze a halálához. Drámai volt, hogy a füléhez tartott telefonon tudtam elköszönni tőle, mert szigorúan tilos volt bemenni hozzá az otthonba.
Te, a folyton utazó, a szabadságot oly nagyra értékelő ember hogyan szoktad meg a karantént? Mit csináltál ebben az időszakban?
Jógáztam, írtam és sokat voltam a szabadban. Végre megtanultam főzni, ami legalább akkora felfedezés volt, mintha egy új országot ismertem volna meg. A gyerekkorom kedvenc ételeit akartam elkészíteni magamnak, a töltött paprika és a túrógombóc sikerült a legjobban.
Most, hogy külföldre nem igazán utazhatunk, felértékelődtek a magyar tájak, városok. Utazóbloggerként most Magyarország varázslatos helyeit mutathatod be a követőidnek. Sikerült felfedezned számodra eddig ismeretlen csodákat Magyarországon az elmúlt hónapokban?
Debrecen kellemes meglepetés volt, mert egészen másképpen emlékeztem rá a gyerekkoromból. Az ott tanuló külföldieknek köszönhetően egy világvárosi hangulatú, frissességgel teli, mediterrán várost ismertem meg. Brazil és perzsa közösség is él itt, ugyanakkor Debrecen egy nagyon komoly irodalmi örökséggel – Fazekastól Szabó Magdáig – rendelkezik. Nagy élmény volt még egy bécsi arisztokrata házaspár meghívására megismerni az alföldi tanyavilág közepén álló luxusjurtákat.
Szerinted hogyan utazunk majd a koronavírus-válság után?
Szerintem a belföldi turizmus mellett a természetközeli élmények értékelődnek fel.
Jártál valahol külföldön azóta, hogy kitört a járvány? Milyen volt?
A kérdéseidre éppen a Covid utáni első külföldi utam alatt válaszolok. Szlovénia minden szempontból zöld ország, olasz életigenlés, osztrák precizitás jellemzi. Mégis megmaradt szláv országnak, ahol a volt szocialista életérzés is jelen van. Imádom.
Változott benned valami az utazással kapcsolatban?
Bennem is sok minden megváltozott az utazással kapcsolatban, de továbbra is azt vallom, akár belföldön, akár az egyik szomszédos országban vagy faluban is láthatunk, tapasztalhatunk valami újat. A felfedezés öröme és ezzel együtt más szokások, kultúrák és emberek megismerése a lehető legtöbbet adja ahhoz, hogy toleránsabbak, gazdagabbak és ezáltal boldogabbak legyünk.
A járvány változtatott-e valamit benned a világgal, a jövővel kapcsolatban? Tanultál-e valamit a mostani helyzetből?
A jelenben létezés fontosságát nem a járvány tanította, hanem a világ keleti oldala, de a járványhelyzet húzta alá, hogy a jövő törékeny és kiszámíthatatlan. Korábban is azt tapasztaltam és hangoztattam, hogy a felfedezés öröméért nem kell messzire menni, az élményt az adja, ha képesek vagyunk frissen és nyitottan szemlélni a bennünket körülvevő világot, akár közvetlen közelről is.
Milyen országok, városok szerepelnek a listádon, ahová mindenképpen el szeretnél jutni a jövőben? Szerinted mikor tudod ezt megtenni?
Mongólia, Libanon, Laosz, Myanmar, Tanzánia és azok az országok Latin-Amerikában, ahol még nem jártam. Nicaragua és Honduras például, de van egy Amazónia-projektem is, amit három éve készítek elő. Idén őszre lett betervezve, de több mint valószínű, hogy csúsztatni kell. Nem aggódom, az országok megvárnak, nem fognak elszaladni. A most készülő, tavasszal megjelenő könyv komoly fókuszt és fegyelmet kíván részemről, most minden energiámat az alkotásra fordítom. Utazós regény lesz, miközben írom, különböző kontinenseken ugrándozom. Az olvasó is ezt fogja tenni majd, ha a kezébe veszi a könyvemet.
