Völgytúrákra születtem
Mondhatjuk azt is, hogy szép őszi idő van. Meg azt is, hogy lám-lám, ilyen a globális felmelegedés. Tíz perce ülhettünk az autóban. A Koloska-völgyben egymás után parkoltak le a kocsik a füves placcon. Az emberek pólóban, rövidnadrágban, tollassal vagy focilabdával kezükben keresték a legmegfelelőbb helyet a letáborozásra. A tűzrakó helyeket már reggel befoglalhatták, valahol gulyás gőzölgött a hamu felett. Egy kisfiú a békadudvás tavacska mellett állt, és arról ábrándozott, hogy ha tisztább lenne, ő bizony megmártózna. Nem az időjárás tartotta vissza, hanem a víz felszíne felé törő hínár.
Vártuk, hogy feltöltsön Csabi telefonja, én meg kihasználtam, hogy amíg a kocsiban ülünk, ebben a zsibbasztó, hirtelen jött melegben még egy kicsit gondolhatok a semmire. Persze dönthettünk volna úgy, hogy csak sütögetünk, de ilyen kótyagosan még egy lecsó receptet sem tudtam volna összerakni a fejemben. Egymásra néztünk, és hallgatólagosan megegyeztünk, hogy miután feltöltött a telefon, nincs kifogás menni kell. Egy darabig még a kocsi mellett álltunk, csak hogy akklimatizálódjunk. „Fotózzak is?” – kérdezte Csabi, én meg bólogatok. „Veszprémben maradt a gép” – mondta Csabi néhány másodperc hatásszünet után. Valahogy egyikünk sem lepődött meg. A klmíakatasztrófa hajnalán nem volt erőnk azon vitatkozni, hogy kinek a hibája, hogy miért nem szóltál előre, és hogy eleve miért nem gondoltál rá, hogy kell. Ahhoz sem volt erőnk, hogy felháborodjunk.
Egy óra múlva ismét begurultunk Balatonfüredre, közben Csabi egy kicsit újratervezte az útunkat, közelebb álltunk meg a völgy bejáratához, a Koloska Csárda mellett. Az aszfalton még imbolyogtam keményebb hegyi terepre tervezett cipőmben, ezért rátértünk az út mellett kanyargó kis ösvényre. Bágyadtságomban mire feleszméltem, hogy rókát látok, már csak a feneke lógott ki a bózotosból. Mint kiderült, itt a mi csapásunk is véget ért, ezért követtük, és szúrós bokrokon, műanyagszemét halmazon és egy süppedős-saras patakon át visszatértünk az útra.
A pihenőhelyhez érve reménykedtünk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik ma a sütögetésnél nagyobb fába vágják a fejszéjüket, és a túraösvényen már nem követ minket az összesereglett tömeg. Szerencsénk volt. Útunk első szakasza a völgy piros jelzésén vitt. Ha lehetne, én örökké csak völgyekben túráznék. Jobbra és balra tőlünk avarral borított hegyoldal emelkedett, a fák átengedték lombjuk között a kora nyári, késő tavaszi vagy akár ősz eleji napsugarakat és áttetsző, fel-felizzó levelekett hullattak.
Egy farönkre telepedtünk le megebédelni, közben arról beszélgettünk, hogy ki mit csinálna, ha kipusztulna az emberiség. Igazából ez egy egészen vidám téma, ha az ember látta a The Last Man on Earth című vígjáték sorozatot. Persze lehet, hogy csak az időt húztam azokkal a kérdésekkel, hogy ha például találok egy ehagyott autót, honnan tudom, mit kell beletankolni, mert Csabi úgy beszélt a Füreden futott szakaszról, mint az egyik legnehezebbről az egész verseny alatt. Nem hittem, hogy a vízszintes erdei ösvény viselte meg ennyire.
Lángol az erdő
Persze, hogy nem. Ez is egy olyan emelkedő volt, amire ha felnéz az ember, úgy gondolja, nem lehet olyan vészes. Elvégre nem kell felfutnom vagy felbicikliznem rá. Aztán kinéz egy pontot, hogy ha addig felsétál, voltaképpen már a felénél van és megpihenhet egy kicsit, de csak amikor odaért, akkor látja, hogy a kis dombtetőt egy újabb dombtető követi és ez így folytatódik még jó darabig. Ilyen volt ez az emelkedő.
Mire a tetejére értünk, annyira megörültem, hogy végre fent vagyunk, hogy majdnem elsétáltam a célunk, a recsek-hegyi kilátó mellett. A három emeletes fa emelvény megmászása közben minden lépésemre gondosan kellett ügyelnem, és nem csak a keskeny lépcsők miatt – szinte minden talpalatnyi területet katicabogarak pettyeztek. Odafent újabb katicákra és persze a Balatonra nyílt kilátás. Csabi egy távoli hegyre bökött, hogy még azt kell megmásznunk mielőtt visszaérünk a kocsihoz. Arra gondoltam, hogy ez nagyon rossz vicc, pedig akkor nem viccelt.
A kilátó után a sárga jelzésen folytattuk az utunkat. Visszafordultunk a völgy felé, és a következő néhány kilométeren rájöttem, hogy abszolút megérte a mászás. A kellemesen lejő ösvényt tűzpiros cserszömörce és boróka szegélyezte.
Egy kis várostúra életmentéssel
Hamaorsan kis, szőlős házikók, nyaralók bukkantak fel. Kezdtem elfáradni, bevallom, és az, hogy visszatértünk a civilizációba, reményt adott, hogy a Volvo bármelyik sarkon felbukkanhat. Aztán Csabi megint ezzel a hegy-dologgal jött, hogy már csak azt kell megmásznunk, és visszaérünk. Mondtam neki, hogy ezzel ne viccelődjön, hiszen a kocsi ott parkol a völgy másik oldalán. Aztán teljesen komolyan azt felelte, hogy nem viccel, és a kocsi a hegy túloldalán parkol.
Egy darabig néztünk egymásra, és biztosan nagyon elanyátlanodattam abban a pillanatban, mert Csabi megszánt. „Akkor mehetünk a városon keresztül, de nem biztos, hogy az rövidebb” – adta meg magát. A koraesti, rózsaszínes derengésben úgy éreztem, hogy inkább maradok ott egy buszmegállóba támasztva mint a sötétben a hegytetőn. Különben szívesen ábrándoztam azon, hogy milyen lenne ebben a házban lakni vagy azt a szőlőt gondozni, meg rájöttem arra is, hogy semmi szükségünk egy hetvenhét szobás palotára. Persze a panoráma és a Balaton közelsége egészen elviselhető, de ez legyen a jövő zenéje.
Mielőtt a félhomályban feltűnt volna a Volvó a Koloska-völgy utcácskái között, egy utolsó kalandban volt részünk. A járdáról egy kisfiú görnyedt az út fölé, nagypapája sürgette, jönnek az autók, nem lehet csak úgy a padkán bámészkodni. Felnőtt életem során kevéssé hasznos, bár igazán kedves dolgot tanultam meg a gyerekekről: ők mindig minden izgalmas dolgot észrevesznek a természetben. Ezért miután a kisfiú eltűnt a szemközti cukrászdában, megálltam megnézni, hogy mit figyelt. Az úton egy mutatujj nagyságú és vastagságú, fekete hernyószerű földönkívüli lény tekergett.
Csabi tett egy kudarcba fulladt kísérletet, hogy egy kő segítségével a járdára piszkálja, de úgy dobálta a testét, hogy ez lehetetlen kísérletnek tűnt, anélkül persze, hogy a lényhez érjen. Magára hagytuk, aztán mégis visszafordultunk. „Elgázolják, ha itthagyjuk” – mondta Csabi, miközben egy botot nyomtam a kezébe. Nem hagyunk hátra bajtársat. Azért eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha tényleg egy földönkívüli faj egy példányát menjük meg, ami aztán majd néhány napon belül kiírtja az emberiséget. Nem így lett. Miután Csabinak sikerült a fűre hajítania, egy ideig még sértődötten dobálta magát, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy a biztos halál karmaiból hoztuk őt vissza. Később megtudtuk, egy folyófűszender hernyója volt. Az emberiség pedig kapott egy kis haladékot.
Gyere velem a Koloska-völgybe!
A körtúránk 14 kilométer hosszúra sikerült, de a környéken kisebb és nagyobb kirándulásokat is lehet tervezni. A Koloska-völgyben szerényebb energiabefektetéssel járó programokat is lehet szervezni: meg lehet látogatni a vadasparkot, de lehet ebédelni a Koloska Csárdában vagy akár saját alapanyagokból ebédet készíteni a tűzrakóhelyeknél.
Fotók: Jakab Csaba
