Zsuzsi és férje, Peti 3 éve voltak már együtt, mikor eldöntötték, hogy belevágnak a gyerekvállalásba. Az asszony rövid időn belül teherbe is esett, ám a baba 8 hetesen végül elment. Nem túl gyakori, hogy valaki már az első sikertelen terhessége után az örökbefogadáson gondolkozzon, Zsuzsi azonban mégis így tett. Vágyott az anyaságra és mindenféleképpen szeretett volna gyereket – akár vér szerintit, akár örökbefogadottat.
„Úgy hallottam, hogy az örökbefogadás hosszadalmas folyamat, akár 5-8 évig is tarthat, ezért az első vetélésnél mondtam a férjemnek, hogy mi lenne, ha elkezdenénk belevágni. Ő akkor még kicsit hezitált, de azt mondta gondolkozik rajta.”
Mivel ekkor még nem jutottak döntésre, megpróbálkoztak újra a teherbeeséssel. A baba ez alkalommal is relatív hamar összejött, ám Zsuzsi újból elvetélt. A magzat elvesztése után a házaspárnál ismét előkerült az örökbefogadás témája, és ezúttal el is indították a folyamatot.
„Tavaly augusztus elején betelefonáltam a budapesti Tegyeszbe (Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – szerk.) és kaptunk is szeptember 3-ára időpontot. Kértek tőlünk fényképeket, bemutatkozó levelet, meg szerettek volna bennünket ismerni.”
Zsuzsi azt meséli, nem egy, hanem rögtön két bemutatkozó levelet is írt: egy hivatalosabbat nyomtatottan kifejezetten az ügyintézőknek és egy sokkal személyesebbet, kézzel. Ez utóbbit a jövendőbeli gyerekének címezte, és remélte, hogy egyszer majd valóban oda fogja neki adni.
Szeptember 3-án a házaspár meg is jelent a találkozón, ahonnan aztán továbbküldték őket egy pszichológiai vizsgálatra. Miután a pár minden felmérésen átesett és alkalmasnak találták őket az örökbefogadásra, nem volt más hátra, mint az – akkor még kötelező – 40 órás felkészítő tanfolyam. A tanfolyam két hétvégét vett igénybe, Zsuzsiék el is végezték, majd – mivel volt már lefoglalva egy nyaralásuk – 1 hónapra elutaztak Kubába.
„Mielőtt elmentünk, már elég sok mindenkinek beszéltem arról, hogy örökbe szeretnénk fogadni. Facebookon is jó néhány női témával foglalkozó csoporthoz csatlakoztam, és mivel hallottam a magánutas örökbefogadásról, az egyikbe, az admin engedélyével kitettem egy posztot. Leírtam benne, hogy szeretnénk örökbe fogadni egy babát, és ha van olyan krízisterhes kismama, akit érdekelne a dolog, akkor vegye fel velem a kapcsolatot.”
A magánutas (vagy szervezeten kívüli) örökbefogadásnál nem az erre feljogosított közvetítő szervezetek (a gyermekvédelmi szakszolgálat és civil szervezetek) hozzák össze az örökbe adót és az örökbefogadót, hanem ők maguk ismerkednek meg valahol. Tehát a magánutas örökbefogadás nyílt, és általában újszülöttről van szó. Az internet segítségével sokszor direktben is keresik egymást a felek, illetve főleg az örökbefogadók hirdetnek. Részletek!
Zsuzsiék a nyaralásból október végén értek haza, a hétköznapjaik pedig vissza is tértek a megszokott kerékvágásba. November 4-én munka közben azonban a nő telefonja hirtelen csippant egyet. Zsuzsi egy Facebook-értesítést kapott, rögtön megnyitotta és azt látta, hogy abban a bizonyos csoportban, ahova kitette a felhívását, megemlítették a nevét.
Egy anonim poszt alatt tagelték be Zsuzsit, ezt a bizonyos anonim posztot pedig egy krízisterhes kismama írta.
„Egy 22 hetes kismama írt egy felhívást arról, hogy örökbe szeretné adni a babáját. Rögtön ráírtam az adminra, hogy fel szeretném ezzel a hölggyel venni a kapcsolatot, ám az admin visszaírta, hogy ez nem lehetséges. Azt mondta, hogy írjak egy kommentet a nő posztja alá, és majd, ha ő akar, akkor írni fog nekem privátban.”
Zsuzsi így is tett – ám nem volt ezzel egyedül. Mint mondja, a bejegyzés alatt rövid időn belül nagyjából 400 komment gyűlt össze. A 400-ból körülbelül 100-an lehettek, akik Zsuzsihoz hasonlóan örökbe szerették volna fogadni a babát, a maradék 300 hozzászólás pedig igen vegyes volt. Sokan próbáltak meg segítséget felajánlani a nőnek, hogy hátha így nem akarja majd örökbe adni a gyerekét, míg mások felháborodtak, és megtámadták a kismamát a döntése miatt.
Zsuzsi kommentje után nagyjából másfél óra telt el, mikor ismét csippant a telefonja, üzenetet kapott. Egy addig ismeretlen nő írt neki privátban – ő volt a 22 hetes kismama a csoportból.
„Csak annyit írt, hogy ő az a kismama, aki örökbe adná a gyerekét. Ahogy megnyitottam az üzenetet gyakorlatilag bőgni kezdtem. A férjem lesápadva nézett, hogy mi a bajom. Elkezdtem beszélgetni a hölggyel és olyan lehettem, mint egy holdkóros. Semmi mást nem csináltam a következő órákban, csak vele beszélgettem. Bemutatkoztam neki, beszéltem a házasságunkról és az életünkről. És azt is megírtam neki, hogy remélem tisztában van vele, hogy mi nem tudunk semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nyújtani, mert azt a törvény tiltja.”
A kismama, akit nevezzünk most Zitának, őszintén elmondta Zsuzsinak, hogy rajtuk kívül két örökbefogadó-jelöltnek is írt. Végül abban maradtak, hogy ha szeretne Zsuzsiékkal még beszélni, akkor jelentkezni fog. Zsuzsi azt mondja, a következő órákat teljes sokkban töltötte. Csak Zita járt a fejében, rettegett attól, hogy többet nem fog jelentkezni. Azt mondja, hogy bár a búcsújuk után sokszor eszébe jutott, hogy ráírjon Zitára, hogy érdeklődjön, döntött-e már, inkább mégis visszafogta magát, és próbálta tiszteletben tartani a nő döntését.
Aznap este 8-kor aztán ismét megszólalt Zsuzsi telefonja. Zita volt az, aki úgy döntött, hogy Zsuzsiéknak szeretné örökbe adni a kisbabáját. Zsuzsi és Peti élete gyakorlatilag egyik percről a másikra megváltozott. A pár másnap betelefonált a Tegyeszhez, elmondták, mi történt velük, az ügyintéző pedig azonnal összehívott egy megbeszélést, ahol elmagyarázták a házaspárnak a magánutas eljárás esetleges veszélyeit.
Mivel Zita vidéki volt, Zsuzsiék a megbeszélés után kocsiba ültek és leutaztak hozzá, hogy személyesen is beszélni tudjanak.
Nagyon kedves volt és nagyon visszahúzódó. Már akkor látszott rajta, hogy nem a pénzre megy, nem eladni akarja a gyerekét. Neki tényleg az volt a legfontosabb, hogy a fia olyan körülmények között nőjön fel, amit ő soha nem tudna neki biztosítani.
Innentől kezdve Zita és Zsuzsi napi kapcsolatban voltak. Folyamatosan írtak egymásnak, Zita mindig beszámolt a vizsgálatokról, Zsuzsi pedig gyakorlatilag tartotta a lányban a lelket.
„A Tegyesz szerint ezt igazából nem szabadott volna, tehát nem jó, ha az örökbefogadó közel kerül az életadóhoz. A tanfolyamon el is mondják, hogy nem az életadót fogadjuk örökbe, hanem az ő gyerekét, de hát ha van az emberben egy minimális empátia – és bennem talán túl sok is van – akkor nem lehet nem együttérezni egy ilyen helyzetben. Túlságosan is átéltem az ő helyzetét. Nagyon megkedveltem és nagyon a szívemen viseltem a sorsát. Tudom, hogy nem szabadott volna, de sokat sírtam az ő fájdalma miatt. Egyszerűen nem tudtam érzelmek nélkül kezelni ezt a dolgot. És ő is azt mondta, hogy nagyon megkedvelt engem és hiányozni fogok majd neki.”
A pár a kötelező krízisgondozásokra is eljárt Zitával. Összesen három alkalmon vettek részt – ezeken a foglalkozásokon a többi között az életadónak próbálnak meg segíteni azzal, hogy felvázolják előtte a terhességével kapcsolatos opcióit. Ilyen lehetőség például, hogy a babát nevelőszülőkhöz is lehet adni addig, amíg az anya nem érzi magát felkészültnek a gondozására, vagy akár ha megszüli, beköltözhet a babával egy anyaszállóra is. Zita mindegyik foglalkozáson kitartott a döntése mellett, és abban is biztos volt, hogy Zsuzsiéknak szeretné örökbe adni a babáját.
Ekkor már december környékén jártak, közelgett a szülés időpontja. Zita úgy döntött, hogy nem természetes úton szeretné megszülni a babát. Mindenképpen programozott császárt szeretett volna és egy kis utánajárással végül találtak is egy orvos, aki elvállalta. A baba érkezését február 17-re tűzték ki.
„Zita a terhesség vége felé elkezdett félni. Rettegett, hogy nehogy hamarabb akarjon jönni a baba és neki meg kelljen szülnie. Az orvostól is az volt az első kérdése, hogy a császár közben altathatják-e. Úgy éreztem, hogy mintha minél jobban megpróbálná magát eltávolítani ettől az egész helyzettől. A terhessége alatt végig azt mondta, hogy ő már úgy gondol erre a babára, hogy ő már a mi gyerekünk. Nem is próbált meg kötődni hozzá. Nagyon szerette volna, hogy a babának boldog élete legyen, de úgy, hogy azt mi adjuk meg neki.”
Zita február 16-án feküdt be a kórházba, Zsuzsi és Peti a közelben kivett egy szobát, a kórházzal pedig arról egyeztettek, hogy lehetséges-e, hogy bejárjanak majd a babához. Mivel éppen influenza-járvány volt, a szülésre Zsuzsi nem mehetett be, február 17-én a folyóson ülve várakoztak. Zsuzsi azt mondja, ekkor már olyan ideges volt, hogy nem tudta abbahagyni a zokogást. Reggel óta vártak, hogy megtudjanak valamit, mikor egyszer csak kijött egy nővér, Zsuzsira feladott egy köpenyt, odahívta a műtőhöz és kihozta neki a babát.
Rögtön nekem adták oda. Ott lehettem amikor lemosták, én csepegtettem a szemébe, mindenben részt vehettem. Teljes sokkban voltam. Ott volt a gyerekem és fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak.
Hogy háromóránként látogatni tudja a babát, Zsuzsi végül a kórház anyaszállóján maradt, a kisbabát pedig felvitték a koraszülött osztályra. Nem azért, mert bármi baja lett volna, csak a helyzete ekkor még nem volt tisztázva. Már nem volt a szülőanyja mellett, de még nem volt meg a gyámügyi engedély sem ahhoz, hogy Zsuzsiéknál legyen. Zita február 20-án hagyhatta el a kórházat és azt kérte Zsuzsiéktól, hogy a kórházból rögtön a gyámügyhöz menjenek, hogy megtehesse a lemondó nyilatkozatot.
„Szegény Zitának nagyon sokat kellett beszélnie, amit én egy kicsit durva eljárásnak éltem meg. Én végig sírtam az egészet, de ő nagyon erős volt, egyetlen egyszer sírta csak el magát, amikor arról kellett beszélnie, hogy miért nem tudja felnevelni a gyereket. Nekem is el kellett mondanom, hogy mit érzek most a baba iránt, hogy milyen élmény volt számomra az elmúlt néhány nap. Végül egyébként meg is dicsérték Zitát, hogy egy nagyon felelősségteljes döntést hozott. Amivel teljes mértékben egyet is értek.”
Zita és Zsuzsi az egész terhesség alatt ismerősök voltak a Facebookon, napi szinten beszéltek. A gyámügyi döntést követően Zitát Peti vitte haza kocsival és mikor végeztek, a férfi rögtön rá is írt Zsuzsira. Zsuzsi ezután belépett Facebookra és azt látta, hogy Zita már nem az ismerőse.
Zita lemondó nyilatkozata értelmében, a kis Beni Zsuzsiékhoz került és elkezdődött a 6 hetes kihelyezési időszak. A csecsemő-örökbefogadásoknál ugyanis van egy 6 hetes kvázi próbaidőszak, ami alatt az életadó bármikor meggondolhatja magát és visszaveheti a gyerekét. Ez a 6 hét Zsuzsit pszichésen nagyon megviselte. Mivel a különféle Facebook-csoportokban és ismerősöktől sok olyan történetet hallott, amikor a vér szerinti anya ez idő alatt végül elvitte az örökbefogadóktól a babát, rettegett attól, hogy ez velük is meg fog történni.
„Az első két hét rettenetes volt. Az első héten felhívott a Tegyesz. Mikor megláttam, hogy az ügyintéző telefonál, rögtön azt hittem, hogy vissza akarják kérni. Szó szerint rosszul lettem, görcs lett a gyomromban, alig tudtam megszólalni. Aztán kiderült, hogy csak érdeklődnek felőlünk… De annyira megszédültem és rosszul lettem, hogy majdnem elájultam. Minden alkalommal megijedtem, mikor megcsörrent a telefon.”
A 6 hét végül március 31-én járt le. Előtte való este Zsuzsinak csippant a telefonja, Zita volt az. Csak azért írt, hogy megnyugtassa Zsuzsit, hogy most, hogy letelt a 6 hét, Beni végérvényesen is náluk fog maradni. Zsuzsi próbált tapintatos lenni, érdeklődött a lánynál, hogy mit szeretne a jövőben: tartsák-e a kapcsolatot, szeretné-e látni Benit, szeretne-e tudni bármit róla. Zita azonban nyíltan kijelentette, hogy nem szeretne tudni a kisfiúról.
Ám a két nő ekkor még nem tudott elszakadni egymástól – a nem éppen tökéletesen működő örökbefogadási rendszer ugyanis néhány hétre még összekötötte őket. A kisfiú minden iratát – az anyakönyvi kivonattól, a taj-számon át egészen az adókártyáig – Zitának postázták ki, amiket aztán a lánynak minden egyes alkalommal tovább kellett küldenie Zsuzsiéknak.
Április környékén érkezett meg a házaspárhoz az utolsó irat – Zsuzsi és Zita kapcsolata ekkor véglegesen lezárult.
„Mivel tényleg egy nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk, nekem ez nagyon fura volt, hogy hirtelen vége lett és nem beszéltünk többet. Olyan volt, mintha egy nagyon jó barátnőmtől kellene megválnom. És nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyire tudatosan gondoskodott a gyerekéről. Van, aki egyszerűen csak megszüli valahol a nem várt gyereket és hagyja meghalni. Mások legalább inkubátorba teszik, ami már egy nagyon jó dolog. De Zita tényleg nagyon tudatosan döntött és inkább keresett a babájának egy családot.”
Zsuzsi azt mondja, az örökbefogadást Beni előtt sem szeretnék egy percig sem titkolni. Őszintén el fogják a fiúnak mesélni a történteket, sőt, igazából már most is szoktak neki erről beszélni.
„Én már a kórházban nagyon sokat beszéltem hozzá. Elmondtam neki, hogy köszönöm, hogy minket választott, hogy tudom, hogy nem az én pocakomban növekedett, de igyekszek majd jó anyukája lenni. Vettem az örökbefogadásról mesekönyveket is neki és a korának megfelelően mindig beszélünk majd neki erről és válaszolunk a kérdéseire. A kézzel írt bemutatkozó levelemet is ki fogom nyomtatni, és majd ha nagyobb lesz, oda szeretném neki adni.”
Lassan hat hónapja már, hogy Beni Zsuzsihoz és Petihez kerül. A családjuk végre teljes lett, a pár pedig nem is lehetne ennél boldogabb. „18 hetet vártunk a babára, 18 hétig én minden egyes nap becsuktam a szemem és beszéltem Benihez. Azt akartam, hogy érezze, hogy mennyire nagyon várunk rá. Egy pillanatig nem gondolunk úgy rá, hogy ő nem a vér szerinti gyerekünk.”
Ő a mi gyerekünk, és számunkra ő egy tökéletes baba.
Fotó: Getty Images
