Két évvel ezelőtt megkönnyeztem Benkő Fruzsina TEDx-előadását, aminek a címe Megváltom a világot, csináld utánam! volt. Hihetetlen erő, elszántság sugárzott belőle a színpadon, története magával ragadott, azóta folyamatosan követem munkáját. Fruzsi több borsodi település hátrányos helyzetű gyerekeinek őrangyala, az általa alapított InDaHouse Egyesülettel, több mint száz önkéntes segítségével hétről hétre írni, olvasni, számolni tanítja a cigány gyerekeket, hogy képesek legyenek beilleszkedni a társadalomba. Ma már ő is Borsodban él, abban a házban, amit az önkéntesek építettek fel magánszemélyek és vállalkozások adományaiból. Itt folynak a gyerekfoglalkozások is, és itt laknak az önkéntesek, akik hétvégéken tanítják a gyerekeket. A Covid-járvány hatása őket sem kímélte, de Fruzsi az InDaHouse lelkes csapatával ezt a válságot is túléli majd.
Szerinted mennyire determinálja egy ember pályaválasztását, hogy milyen gyerekkori élményei vannak? Nálad hogy volt ez? A gyerekkorod történései mennyire játszottak szerepet a döntésedben, hogy segítő pályát válassz?
Szerintem mindenképpen meghatározza a gyerekkor a felnőtt életet. Ha nem is a pályaválasztást, de az élethez való alapbeállítódást. A szüleim mind a ketten humán beállítottságúak, bár az apámnak van egy villamosmérnöki diplomája, de amióta az eszemet tudom, művelődési házban dolgozott emberekkel. De szeretném hozzátenni, hogy nemcsak az otthonról hozott benyomások fontosak, hanem az iskola is. A tanárok jó része nincs tudatában annak, milyen hatással van a gyerekek jövőjére. Szerintem nincs olyan ember, aki gyerekként ne azt a tantárgyat szerette és tanulta volna, amelyiket egy kedves, megértő, felkészült tanár tanította. Velem is így történt, az általános iskolában viszonylag sok jó tanárom volt, a középiskolában már kijött, hogy matekból nem vagyok zseni, inkább a humán tantárgyak érdekelnek. Kamaszként előfordult, hogy behúztam a kéziféket, ha egy tanárt nem szerettem.
Milyen kislány voltál? Már az iskolában kiderült, hogy szeretsz ügyekért kiállni, hogy erős a szociális érzékenységed?
Szerintem ennek az iskolához nincs sok köze. 17 évesen kezdtem el önkénteskedni emberjogi szervezeteknél. A segítés szándéka vonzott hozzájuk. A segélyvonal volt számomra a hívó szó, ott akartam segíteni. Nem tudom, miért talált ez ennyire be nálam, valószínű azért akartam ott dolgozni, mert vágytam arra, hogy szükség legyen rám. Az én belső késztetésem az, hogy olyasmivel foglalkozzam, amire valóban nagy szükség van. Amikor Borsodba mentem, hogy ott segítsek, tudatosan bennem volt: olyan helyet válasszak, ahova más nem megy.
Értelmiségi családi háttérrel evidens volt, hogy egyetemen tanulj tovább? Rögtön megtaláltad a szociális munkás szakot?
Nem, mert a felvételikor nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Német szakra felvételiztem, mert jól beszéltem németül, két tannyelvű gimnáziumba jártam. A kamaszkorom nem volt könnyű, leginkább a túlélésre játszottam, ezért nem a tanulásra koncentráltam. Nem akartam, hogy az osztályban én legyek az egyetlen, aki nem tanul tovább, a német szak volt a legjárhatóbb út az egyetem felé. Elég hamar kiderült, hogy nem ez volt az én utam.
A szociális munkás szakon, ahova végül bekerültél, azt kaptad, amire vágytál?
Abszolút. Szociálpolitikára kezdtem el járni, a képzés felénél döntöttem úgy, hogy a szociális munkás szakot folytatom. Az egyetem alatt dolgoztam már, egy családok átmeneti otthonában voltam féléves gyakorlaton. Annyira megérintett ez a munka, hogy egyértelművé vált számomra, engem nem a jóléti rendszerek elemzése és hasonló témák érdekelnek, hanem a gyakorlat. A szociális munka cigány családokkal, hajléktalanokkal, drogfogyasztókkal elnevezésű tantárgyak dobogtatták meg a szívemet. Jó eredménnyel végeztem el az egyetemet, még köztársasági ösztöndíjamban is részesültem. Az egyetem alatt gyerekotthonban is dolgoztam, a nagy gyakorlatomat Rákospalotán töltöttem a javítóintézetben. Az egyetem befejezése után Erzsébetre kerültem egy ifjúsági klubba, ahol cigány kamasz fiúkkal dolgoztunk hat éven keresztül. Az ottani tapasztalatok, kudarcok mind hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdjem a saját projektemet, az InDaHouse-t.
Aki segítő munkát végez, rengeteg szomorú történettel is találkozik. Engem nagyon érdekel, hogyan lehet ezeket feldolgozni. Neked mi ad erőt ahhoz, hogy ne vedd a lelkedre a nehéz helyzetben élő gyerekek sorsát?
Nagyon sok olyan gyerekkel dolgozunk, akiknek megrázó a történetük. Ha este úgy fekszel le, hogy te minden tőled telhetőt megtettél azért, hogy segíts rajtuk, sokat tud segíteni. Ismerem a rendszer hiányosságait, tisztában vagyok vele, milyen esélyei vannak egy cigánytelepen élő kisgyereknek, aki családon belüli erőszak áldozata. De azt is tudom, hogy mi ott leszünk neki, bármikor hozzánk fordulhat, ezáltal képes lesz túlélni ezt a helyzetet. Értő tanúként ott vagyunk a bántalmazott gyerekek mellett, és ez a legfontosabb. Hat év tapasztalata van már mögöttünk, látjuk már az első fecskéket, akik úgy nőnek fel, hogy harmadikos koruktól velünk vannak. Látjuk, mennyit számít, amit tőlünk kapnak. Sokkal erősebbek, ellenállóbbak, hisznek magukban, vannak álmaik, céljaik.
Tősgyökeres budapesti lány vagy, értelmiségi családból. Hogyan tudtál alkalmazkodni a vidéki, falusi élethez?
Voltak benne lentek és fentek. Az elején egy nagyon naiv, rózsaszín elképzelésem volt arról, milyen lenne vidéken élni. A lánnyal, akivel az elején létrehoztuk az InDaHouse-t, azt gondoltuk, leköltözünk Borsodba, és ott élünk majd. Pár hónappal később, amikor az első pletykák, játszmák betaláltak minket, elhatároztam, hogy én biztos nem költözöm oda. Emlékszem, esténként, amikor visszaérkeztem Budapestre, annyira örültem, hogy itt senki nem ismer, nem néz meg, nem beszél rólam. Pesten biztonságban, szabadnak éreztem magam. Mostanra helyére kerültek a dolgok, megtanultam kezelni a helyzeteket, és jól érzem magam vidéken. Elkezdtem barátkozni az ott lakókkal, izgalmas, világmegváltó emberekkel találkoztam.
Elfogadtak mára titeket az ott lakók?
Ha a családokról beszélünk, akiknek a gyerekei hozzánk járnak, vannak, akik elfogadtak, és vannak, akik nem. Ez egy hivatalos segítői kapcsolat közöttünk, nem vagyunk barátok, sem családtagok. Folyamatos tárgyalási sorozatok zajlanak a családokkal, de a nagy többségük örül annak, amit csinálunk.
Összesen hány családdal dolgoztok együtt?
Eddig Hernádszentandráson és környékén 50 családdal dolgoztunk, most kezdtük el a munkát Fügödön, a cigánytelepen is, 20-25 családdal. Még a megismerkedés fázisában vagyunk, de nekünk már konkrét elvárásaink vannak velük kapcsolatban, ami megnehezíti a helyzetet. Amikor elkezdtük az InDaHouse-t, nagy alázattal közelítettünk a családokhoz, minden gyereknek örültünk, akiket ránk bíztak a szüleik. Azóta azonban kinőttük magunkat, van egy kész keret, amibe a gyerekeknek be kell illeszkedni. Meg van szabva, mennyit hiányozhatnak, mit kell csinálniuk. Az önkénteseink az egész hétvégéjüket arra áldozzák, hogy tanítsák őket. Fontos, hogy eljöjjenek a gyerekek az órákra. Mi nyílt lapokkal játszunk, az elején elmondjuk, hogy mit szeretnénk, és mit adunk cserébe. Egyébként a fügödiek végtelenül nyitottak, nagyon kedvesek, és mindannyian azt akarják, hogy a gyerekük vegyen részt, amiben csak lehet. De mostanra látszik, hogy ez nem mindig megvalósítható, nem mindenki tudja minden hétvégén elkészíteni a gyerekét a tanulásra.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban, ami a legnagyobb örömöt okozza?
A legeslegjobban motivált gyerekeket szeretek tanítani. Bár nem vagyok pedagógus, élvezem a folyamatot, amikor elmagyarázok valamit a gyereknek, és ő megérti azt. Azokat a pillanatokat imádom, amikor önfeledten tudunk együtt nevetni. Nyáron voltunk a Balatonnál, csodálatos volt, amikor a nyakamból ugráltak be a gyerekek a vízbe.
Mi a legnehezebb benne?
Vannak kialakított keretek, amiket bizonyos helyzetek vagy emberek kikezdenek. Nekünk nemet kell mondani, mert a kérésük teljesítéséhez nincs kapacitásunk, nem tartozik a mandátumunkba, vagy megszegünk vele szabályokat.
Mennyire írta át a járvány a jól kialakított működéseteket? Gondolom, a személyes kapcsolat, a helyben történő tanulás nem megvalósítható.
Most a túlélésre játszunk az önkénteskoordinációban, próbáljuk a biztonságot is szem előtt tartani, de az is fontos, hogy a gyerekeknek meg legyenek tartva a foglalkozásaik. Az önkéntesek most nem azt csinálják, amire felesküdtek, amikor beálltak hozzánk. Ők azért jöttek, hogy kéthavonta egy hétvégét Borsodban töltsenek, és ott reggeltől estig tanítsák a gyerekeket. Most viszont azt kérjük tőlük, hogy online tartsanak foglalkozásokat 5 évestől 17 éves gyerekeknek. Sokan nem tudnak egy teljes hétvégét online lenni, ami teljesen érthető, innentől kezdve minden borul. Az összes olyan keret, amit felállítottunk szépen az évek alatt, összedőlt. Újakat kell kitalálni.
Ettől függetlenül sikereket értek el, az önkéntesek szeretnek veletek dolgozni, a gyerekek szépen fejlődnek, a kialakított rendszeretek példaértékű. Nem gondoltatok arra, hogy az ország más pontjain is létrehozzatok hasonló tanodákat, ahol a módszereitek alapján tanítják a gyerekeket?
Meggyőződésem, hogy a rendszer akkor működik, ha van egy ember, akinek ez nem a munkája, hanem az élete. Más, hasonló területeken dolgozó szervezeteknél is ezt látom. Bódis Kriszta, L. Ritók Nóri, Both Emő, Tasnádi Zsófi, hogy csak néhány példát említsek, rátették az egész életüket az általuk képviselt ügyekre. Mi soha nem fogunk felmondani, ránk mindig számíthatnak a gyerekek.
Hogyan lehet a munkádat összeegyeztetni a magánélettel?
Mondjuk azt, hogy nem igazán van magánéletünk? Nem megyünk haza, mert jelenleg igaz, átmenetileg, de abban a házban élünk Hernádszentandráson, ahol dolgozunk. A párommal az InDaHouse-on belül jöttünk össze. Ő is ugyanolyan bolond, mint én vagyok, imádja, amit csinálok. Könnybe lábad a szeme, amikor valahol a munkámról beszélek. Ő is olyan ember, aki nem nézi, hány órát dolgozott aznap. Gyerekvállalás előtt állunk, nagyon sokat beszélünk róla. Nehéz a döntés, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy való-e nekem egy gyerek. 38 évesen van már egy kialakult életem, nagyon félek, hogy anyaként nem tudnék helyt állni benne. Az InDaHouse egy nagyon pici szervezet, hárman vagyunk főállásban, hat ember munkáját végezzük el. Az is egy nagy kérdés, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy egy időre kiszálljak belőle, és elmenjek babázni.
Tíz év múlva hol látod magad a személyes életedben és az InDaHouse életében?
Fügödön 200 gyerek él, és szeretnénk minél többet bevonni az InDaHouse-ba. Tíz év múlva remélhetőleg az összes gyerek már benne lesz a programban. Addigra meglesznek az első diplomásaink is, és azt vizionálom, hogy minden gyerekünk a képességeinek megfelelő iskolában fog tovább tanulni. Nem okoz hátrányt nekik, hogy szegény cigány családban születtek a falu végén, vagy egy telepen. Akkora stábot szeretnék magam köré, akikkel normálisan lehet dolgozni. Nem vagyunk túlterhelve, anyagilag meg vagyunk becsülve, vannak tartalékaink, stabil a működésünk alapja. Tudom, hogy jó úton járunk, ezt kell folytatnunk.
További infó az InDaHouse Egyesületről ITT!
Fotó: Szakonyi Noémi Veronika
Olvass tovább!
