A munkám a szenvedélyem: Néder Panni, színházrendező

2019. szeptember 09. |
Central Médiacsoport Zrt.

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Néder Panni színházrendezővel, aki Berlinben találta meg azt a közeget, amelyben független színházcsinálóként értékes előadásokat tud létrehozni.

A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakára csak kevés lány kerül be, és még kevesebben vannak, akiknek rögtön az érettségi után sikerül a felvételi vizsga. Néder Panni közéjük tartozik. 2011-ben végzett Babarczy László rendezőosztályában – egyedüli lányként –, majd egy berlini látogatás kapcsán beleszeretett a német fővárosba, és úgy döntött: itt is kipróbálja magát színházi rendezőként. Nehéz volt a kezdet, de ma már úgy érzi, megtalálta a helyét.

Gondolom, aki 18 évesen felvételt nyer a Színművészeti Egyetem színházrendező szakára, már gyerekként is sokat játszott színházasat. Veled is ez történt?

Ötéves korom óta olvasok, a könyvek fantáziavilága volt gyerekkoromban a legjobb barátom. 12 évesen kezdtem el Földessy Margithoz járni, nekem ez az időszak elsősorban az önbizalom-fejlesztésről, az improvizációkról szólt, kevésbé a színházról. Nem szerepeltem előadásokban, viszont 17 évesen Margit rakott be egy darabba rendezőasszisztensnek, ami nagy löketet jelentett. Gimnáziumban írtam és rendeztem kisfilmeket, jeleneteket, ha visszagondolok rá, már akkor megvolt bennem az ehhez szükséges gondolkodói, szervezői erő. A nagy fordulatot Ascher Tamás színházi tábora hozta, ő mondta nekem először, hogy próbálkozzak a színházrendezői szakkal.

És te meg is tetted. Felvételiztél, és felvettek.

18 évesen nagy merészség lett volna kijelenteni, hogy belőlem színházrendező lesz, de amikor az első rostán beléptem a felvételire, hirtelen belém hasított az érzés: nekem ezt kell csinálnom, és kész. Nincs más választásom. Tudni kell azt, hogy négyévente indítanak az egyetemen rendezői osztályt, és összesen öt-hat embert jut be, főként fiúk. Nagy dolog, hogy engem még az érettségim előtt felvettek ide, a szóbeli vizsgám egy nappal azután volt, hogy megkaptam a felvételi eredményemet.

Most felnőtt fejjel, mit gondolsz, téged miért vettek fel?

Iszonyatos nagy erő volt bennem, nagyon őszinte voltam, szemtelenül őszinte. Nem tudatosan, egyszerűen csak magamat adtam. Például beírtam a jelentkezési lapomra, hogy nagyon sok mindent olvasok, de drámákat nem, viszont ha bekerülök, úgyis fogok. Meg hogy nagyon szeretek galambokat kergetni, és érdekel, hova tűnnek éjszaka. Amikor lement az utolsó rosta, úgy éreztem, teljesen kiüresedtem, minden erőmet beleadtam, a végén már az sem érdekelt, hogy felvesznek-e vagy sem.

Amikor megtudtad, hogy felvettek, gondolom, nagyon örültél. Nem volt benned félelem, hogy mit keresel majd az osztályodban idősebb férfiak között egyetlen lányként?

Inkább azt mondanám, nagyon izgultam, de tisztában voltam vele, hogy csak ezt az egyet tudom csinálni az életben, ez az én utam. Ötünket vettek fel, ebből három fiú már járt a Színművészetire, kettő dramaturg, egy pedig színész volt. A negyedikkel mi voltunk a frissen érettségizettek.

Azt kaptad az egyetemen, amit vártál?

Pár hétig igen, addig tartott az eufórikus állapot, utána kezdődött a mélyrepülés.  Még mindig bekapcsol bennem egy kis bűntudat, ha ezt mondom, hátha túl sarkosnak tűnik, de sajnos sokat szenvedtem az egyetemen, nagyon elnyomónak és macsónak találtam az ott uralkodó rendszert. Elfogadott stratégia, hogy pedagógiai alapon szétszedik az embert. Több év volt feldolgozni mindezt.  Sokszor megkaptam, hogy nem vagyok elég jó, kislányos vagyok, nincs tehetségem. Gyomorgörccsel jártam be a gyakorlati órák többségére.

Az ötödik év végére sikerült meggyőznöd a tanáraidat, hogy ez nem igaz?

Annyira naivan és nyitott szívvel mentem az egyetemre, hogy mindent magamra vettem. Nem tettem fel a kérdést, hogy ha ennyire alkalmatlannak tartanak, akkor miért vettek fel. Néha visszahallottam másoktól, hogy a tanáraim a hátam mögött dicsérnek, de a szemembe nem mondták. Büszke vagyok magamra, hogy túléltem ezt az öt évet. A diplomarendezésem a Vígszínházban volt, ott is sok pofont kaptam. Küzdöttem nagyon, de csak később lázadtam fel ellene, kemény leckék voltak.

A fiúkat is ennyire bántották?

A másik frissen érettségizett társamat szerintem igen, úgy éreztem, a fiatalságunk okán jobban pellengérre állítottak minket. A többiek, mivel már régebben is odajártak és idősebbek voltak, nem vették annyira a szívükre a romboló kritikát. Azóta is kérdés bennem, hogy ha idősebb lettem volna és egészségesebb az önértékelésem, hogyan élem meg azt az időszakot. Közben azt is gondolom, hogy figyelemmel és támogatással, a személyeskedéstől mentes kritikával sokkal többet lehet elérni, mint a bebetonozott, hierarchikus alapú elnyomással. És hozzáteszem, hogy a legjobb barátaimat, számos jó élményt, felszabadító vizsgákat és remek oktatókat is köszönhetek az egyetemnek, nem szeretnék teljesen egyoldalú lenni. Az első évben értek olyan megalázások, amelyek masszívan lerombolták az önértékelésemet, később hiába voltak jó élményeim bizonyos tanárokkal, a folyamatos szorongás miatt nem tudtam kiteljesedni.

Ezek után, amikor megkaptad a diplomádat, úgy döntöttél, elmész innen?

Decemberben túl voltam a diplomarendezésemen, de hátra volt még fél év az egyetemen, így megpályáztam egy Erasmus ösztöndíjat, és 3 hónapra kimentem Berlinbe.  Pár évvel korábban a barátaim ajánlották nekem a várost – szerintük én nagyon jól érezném magam ott. Így is lett. A másik villámcsapás, az az ismerős érzés, amit a felvételikor tapasztaltam, Berlinnel kapcsolatban is megvolt. Mikor 2007-ben, első látogatásomkor megérkeztem a repülőtérre, még nem is láttam a várost, de már megéreztem, hogy jó helyen járok, nekem itt kell élnem. Szerencsére akkor még nem tudtam, milyen nehéz lesz gyökeret eresztenem.  Az ösztöndíjam lejárta után azt éreztem, nem hagyhatom el a várost, így kint maradtam a semmiben. Nem tudtam jól németül, és eleinte természetesen nem volt fizetett rendezői munkám. Éppen ezért sokat jártam haza, itthon is kerestem a lehetőségeket. A folyamatos ingázással csak megnehezítettem az életemet, kettészakadva éreztem magam, nem tartoztam sehová – fejlődött ugyan a külföldi sík, de megszakításokkal. Az is feltűnő volt, hogy mindig úgy hivatkoztam rá: „a berlini életem”. Két éve tudatosan kevesebbet járok haza, és ettől érzem végre otthon magam Berlinben, azóta csak „élet” van.

Mi fogott meg Berlinben?

Nagyon kedvesek az emberek, bár a délnémet barátaim szerint a berliniek faragatlanok. Én mindig azt válaszolom nekik, hogy Magyarországról jövök, másképp mérem a kedvességet. Iszonyú sokszínű, szabad város, úton-útfélen hétköznapi kis csodákba botlasz, számos abszurd kalandba keveredhetsz. Nagyon látszik a városon, a lakóinak fontos, hogy a helyet mások számára is élhetővé tegyék. Kis feliratok, egy hinta a tóparton, vagy bármi más, amit az emberek azért csinálnak, hogy az jó legyen másoknak. És itt tanultam meg, hogy a véleményem igenis számít, és hogy mit jelent egy valódi demokrácia.

Hogyan kezdted el a berlini szakmai életedet?

Rendezőasszisztens lettem egy darabnál a Schaubühne Színházban. A premier egyébként elmaradt, a rendező annyira felkészületlen volt, de jó volt megtapasztalni, hogy itt sem minden tökéletes, ha nem is gyakran, de ez is előfordulhat. Később ebben a színházban más neves rendezők mellett asszisztáltam még, gyűjtöttem tapasztalatot.

Mikor jutottál el oda, hogy te magad is rendezz?

Mivel Berlinben nem volt kapcsolati tőkém, nem tudtam pályázni, nem ismertem a magyartól teljesen eltérő rendszert, eleinte pénz nélkül rendeztem. Másfél hónapja voltam kint, amikor összeálltunk két ott élő magyar színésznővel, egy énekesnővel és egy dramaturggal, és csináltunk egy többnyelvű, a saját, aktuális életszakaszainkat tematizáló előadást. Azóta is nagyon szeretem a darabjaimban keverni a nyelveket, ahogy az életemben is teszem. Ez volt az első önéletrajzi jellegű projektem, azóta is ez a műfaj érdekel a legjobban. Hogyan lehet érvényesülni külföldre szakadt, magyar harmincas nőként, művészként, megküzdeni az elveszettség érzésével, a két ország közti lét buktatóival? Ezekkel a témákkal foglalkoztunk, közösen fejlesztettünk mindent. Egyébként jártam kint is rendezőszakra, ez nagyon sokat segített a beilleszkedésben.

Alternatív színházi rendezőnek vallod magad, vagy nem szereted, ha beskatulyáznak?

Magyarországon inkább kőszínházakban rendeztem, mások által megírt darabokat. Berlinben csak a saját dolgaimat csinálom. Az egyetemen is éreztem, hogy nem vagyok elég jó a klasszikus anyagok megrendezésében. Rettenetesen frusztrált, hogy mások szövegeinek értelmezésekor ugyan ki tudok találni valamit, de az nem én vagyok. Berlinben felszabadító erővel hat rám, hogy a valósághoz nyúlok, saját élményanyagokat viszek színre olyan emberekkel, akikben szintén megvan a bátorság ahhoz, hogy őszintén kitárulkozzanak a színpadon. Nem zárom ki azt, hogy egyszer majd valamilyen kész szöveggel dolgozzak, vagy adaptáljak egy művet, de alapvetően független színházban szeretek dolgozni.

Említetted, hogy Magyarországon is voltak rendezéseid. Melyikeket szeretted a legjobban?

A diplomamunkám a Túl a Maszat-hegyen volt a Vígszínházban, ami több mint 100 előadást megélt.  A Pinceszínházban rendeztem egy darabot Krúdy Gyula szerelmi levelezéséből, amit nagyon szerettem. 2017-ben Csákányi Eszter főszereplésével az OSA Archívum Centrális Galériájában rendeztem meg Heiner Müller Mauser című drámáját, ami szintén emlékezetes számomra. Amiről pedig még 11 év elteltével is felvillanyozva tudok beszélni, az egy egyetemistaként létrehozott rendkívül szabad, szintén helyspecifikus előadás volt 1968 évfordulója kapcsán: az Üres keret, szignálva. Marsalkó Eszter dramaturggal, legrégebbi alkotótársammal írtuk meg az előadást, óriási szívmunka volt, hetekig szomorúak voltunk, miután lement a premier.

El tudod képzelni, hogy a közeljövőben újra rendezz Magyarországon?

Nem igazán. Akkora pofonokat kaptam itthon, hogy rá kellett jönnöm arra, külföldön sokkal jobbak a lehetőségek, nekem ott a helyem. Ha valami nagyon szabad, nagyon fontos ügy lenne, amiért sok pénzt kapnék, azt elvállalnám, de nem hiszem, hogy ez a közeljövőben bekövetkezik.

Németországban látod a fejlődési lehetőséget?

Abszolút. Úgy érzem, most indult be a szakmai karrierem. A legutolsó darabunk, ami már a Berlini Szenátus támogatásával készült, mondhatom, hogy sikerszéria. A magyar címe: Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?. Öt-hat fesztiválra hívtak meg vele minket, nyertünk két díjat is, ősztől pedig újra játsszuk. Berlinben is nehéz a független színházi alkotói lét, folyamatosan pályázni kell a pénzekre. Ezzel a darabbal sikerült áttörnöm a falat, és így már nem érzem magam annyira kiszolgáltatottnak.

A darabjaid kapcsán mindent te csinálsz. Te írod, te szerzed hozzá a pénzt és a színészeket, te rendezed. Játszani is szoktál a darabjaidban?

A legutóbbi darabban a véletlen úgy hozta, hogy én is szerepelek, bár nem így terveztem, de nagyon felszabadító. Az előadásban szintén játszó kolléganőm és barátom, Bazsó Adrienn a legfontosabb itteni munkatársam. Együtt írjuk a pályázatokat, és most készülünk egy új bemutatóra. Tény, hogy nincs mögöttünk stáb vagy színházi infrastruktúra. A következő lépcső ennek kialakítása, mert bár nagyon sokat tanulunk az önállóságról, néha fárasztó a feladatok mennyisége.

Az ember felkapja a fejét a darabod címére. Vajon miről szól a Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején? című előadás?

Ez egy elég speciális, alapvetően társadalmi, politikai és személyes félelmeket tematizáló, teljes mértékben önéletrajzi produkció. A nagy részét megírtam, később csatlakoztak a színészek, és az ő élményanyagaik alapján együtt fejlesztettük tovább. Őszinte és személyes, folyamatosan bővítek bizonyos részeket a fentebb említett témák változásainak függvényében. Nagyon sok kérdést  dolgozunk fel benne 14 nyelven.

Te 14 nyelven beszélsz?

Nem, dehogy.  Angolul, németül és magyarul kezdtem el írni, majd a Google segítségével fordítottam le egyes részeket a különböző nyelvekre. Ez tudatos döntés volt a részemről már az elején, mivel a kiindulópont a külföldön való elveszettség érzése volt. Hány nyelven próbál kommunikálni az ember, mi az, ami érthető, mi az, ami nem, kell-e egyáltalán mindent érteni, hogyan jöhetnek létre viszonyok, ha nem értem, mit mond a másik? A nézők állítólag mindent értenek belőle, pedig nem beszélik az összes nyelvet.

A munkád eredménye miben mérhető? Elég az neked, ha a közönség tapsol, telt házzal megy a darab, vagy fontosak a médiában megjelent kritikák is?

A sajtómegjelenés azért is kell, mert segít a további pályázatokban. Meg hát nagyon jó érzés volt, amikor elkezdtek rólunk kritikák megjelenni. A nézők reakciója rendkívül  fontos, mivel személyes előadásokat csinálok, az emberek közti viszonyok és valós történeteik érdekelnek a legjobban, a színpadi őszinteség terápiás hatással is lehet a közönségre. Ha egy darab mélyre megy, valódi változásokat idéz elő az emberekben, nekem ez az igazi eredmény. Nagyon érdekelnek a társadalmi, politikai témák, viszont ezeket mindig az egyén szintjére vezetem vissza. Ha először személyes síkon rendbe tudunk jönni magunkkal, akkor vagyunk képesek tevékenyek lenni más szinteken is.

A független színházi létből nem lehet igazán meggazdagodni. Mennyire érdekelnek az anyagiak, ha munkáról van szó?

Igyekszem több lábon állni, a színház mellett más alkalmi, kreatív munkáim is vannak, mivel a független alkotói lét amellett, amit mondasz, rendkívül kiszolgáltatott is. Célom kőszínházban is rendezni – ezek Nyugat-Európában jó fizetést garantálnak –, de arra jutottam, hogy ott szívesebben csinálnék gyerekeknek és kamaszoknak előadásokat, a „felnőtt” projektjeimben sokkal vonzóbb a szabad tér. Ingyenmunkát már egyáltalán nem vállalok, bármekkora szívügyről legyen szó. Szerintem most tartok ott a berlini karrierem megalapozásában, hogy elkezdhetek nagyobb perspektívákban gondolkodni, ehhez tartozik a gyümölcsözőbb anyagi élet megteremtése is.

Személyes színházat csinálsz, magadból ásod elő a mondatokat, témákat. Lelkileg nem visel meg ez téged?

Nem visel meg, sőt, a személyesség számomra a leginspirálóbb, a falak lebontása, a szerepekből való kitörés. Azon már túl vagyok , hogy mindent kizárólag magamból akarjak előbányászni, és például csak a saját családom történetén pörögjek. Átkerült a fókuszom más emberekre. Kíváncsi vagyok rájuk, jó kérdéseket tudok feltenni, értő figyelemmel hallgatom meg a válaszaikat. Mélyen egyetértek azzal, hogy ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. A saját őszinteségemmel kapcsolatban sokszor azt tapasztalom, hogy ha valakivel nyíltan beszélek a félelmeimről, a másik embernek ez megkönnyebbülést jelent. Megnyugszik attól, hogy nemcsak ő szorong.  Ez a színházra is igaz. Viszont kőkemény rendezői és dramaturgiai szigorra van szükség ahhoz, hogy a történet ne csak egyéni terápia maradjon.

Hol és hogyan látod magad tíz év múlva?

A pszichológusommal nemrég csináltunk egy imaginációs gyakorlatot, idővonal a neve. Múlt, jelen és jövő síkján ugráltam, visszaidézve vagy elképzelve saját magamat. Ha jól emlékszem, a tíz évvel idősebb énemet gyerekek vették körbe egy természetközeli helyen. A jelenemet átszövő mozgékonyság, a helyváltoztatás igénye az előrevetített képeimben is fontos. Ezekbe természetesen bezavart a klímakatasztrófa árnya, ez a téma kikerülhetetlen. A következő berlini rendezésem pont erről fog szólni, Bazsó Adriennel most kezdünk el rajta dolgozni. De visszatérve a jövőre: egészen konkrét vízióm van arról, hogy a maradék korlátaimon túllépve, még nagyobb bátorsággal vállalom a saját színházi utamat, amelyben a személyesség mellett megfér a templomban punkzene játszása gitárral, a fülbe suttogás, a magány és a szemkontaktus, a testnyelv, a felelősségvállalás és a galambok alvóhelyén való őszinte töprengés.

Fotó: Szakonyi Noémi, Bócsi Krisztián

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Alföldi Róbert és Szabó Győző nemes cél érdekében festettek Alföldi Róbert

Alföldi Róbert és Szabó Győző nemes cél érdekében festettek