A munkám a szenvedélyem: dr. Bunford Nóra klinikai gyermek szakpszichológus

2019. november 11. |

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg dr. Bunford Nóra klinikai gyermek szakpszichológussal, aki a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavart (ADHD) új, innovatív oldalról vizsgálja.

Az ADHD mozaikszó manapság minden tanár és kisiskolás gyermeket nevelő szülő szótárába bekerült, még akkor is, ha a családja nem érintett ebben a témában. Ahogy fejlődik a tudomány, finomodnak a diagnosztikai módszerek, a szakemberek egyre pontosabban és egyre korábban tudják felismerni és kezelni ezt a figyelemhiányos, hiperaktivitással járó zavart, éppen ezért egyre több szülő kér segítséget, ha úgy érzi, valami nincs rendben a gyermekével. Dr. Bunford Nóra az Amerikai Egyesült Államokban végezte az egyetemet és szerezte meg a doktori fokozatát, és hazatérve Magyarországra a Lendület Fejlődéstani és Transzlációs Idegtudomány kutatócsoport vezetőjeként egészen új megközelítésben kutatja az ADHD-val érintett fiatalok életének különböző problémáit. Nóra idén bekerült a „L’Oréal – UNESCO A nőkért és a tudományért” díjazottai közé, ami miatt a média is felfigyelt munkásságára.

Nagyon sok ADHD-val érintett gyerekkel találkozhatsz a munkád során. Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, te milyen kislány voltál?

Azt mondanám, hogy érdeklődő, kíváncsi gyerek voltam. A mai napig emlékszem arra, hogy volt egy könyvem, tele híres emberek életéről, munkájáról szóló kérdésekkel. Bújtam ezt a könyvet, szerettem megjegyezni, hogy ki mikor született, mikor és miért kapott Nobel-díjat. Már kisgyerekként érdekeltek az emberiségen nyomott hagyott alkotások. A középiskolában sokat segítettem az osztálytársaimnak. Nem voltam kitűnő tanuló, néha becsúszott egy-egy négyes, de tudtam az anyagot. Alapszakos egyetemista koromban az egyik legjobb barátnőmmel a nyári szüneteket úgy töltöttük, hogy együtt tanultunk. Amikor együtt lógtunk, bulizás helyett egymást kérdeztük ki.

Sokáig versenyszerűen sportoltál. Hogy tudtad a tanulást a rengeteg edzéssel, versennyel összeegyeztetni?

Hétéves koromban kezdtem el úszni, 11 éves koromtól versenyszerűen sportoltam, ekkor már reggel és délután is voltak edzéseim. Reggel hatra már az uszodában kellett lennem, fél nyolcig tartott az edzés, utána mentem suliba, iskola után vissza az uszodába. Szombaton is volt edzés, vasárnap meg versenyek. Borzasztó fáradt voltam, arra emlékszem vissza, hogy mindig álmos voltam. Ugyanakkor a személyiségfejlődésemben nagyon sokat köszönhetek az úszásnak. Nehezen tudtam összeegyeztetni a tanulással, egy bizonyos szintig ment csak. Nem lehet olimpiai bajnoki szinten úszni és minőségi tanulmányokat folytatni. Nekem legalább is nem ment volna.

Az úszásnak köszönheted, hogy kikerültél Amerikába.

Sportösztöndíjjal kerültem ki Amerikába, és az alapszak elvégzése mellett versenyeztem is. A középiskolában még nem gondolkoztam a pszichológián mint karrieren. Érdekes módon a magyart és a biológiát szerettem, ez nem egy szokványos kombináció. De a filozófia is közel állt a szívemhez, bár azt a tárgyat nem tanultuk végig a középiskolában. A középiskola vége felé az orvosi pálya jött elő, szerettem volna megérteni a betegségek hátterét és gyógyítását. Az alapszakot Amerikában orvosi vonalon kezdtem el, az első évem után még szerettem ezt a tudományt, de úgy éreztem, kevésbé rugalmas számomra, mint amennyire a filozófiát kedvelő énemnek szüksége lett volna rá. Feltettem magamnak a kérdést, mi az, amit szeretek benne, mi az, amit kevésbé. A gyógyítás, a rendellenességek megértése, kezelése, prevenciója érdekelt igazán, így esett a választásom a pszichológiára. A pszichológia mellett sokáig filozófiát is tanultam, mesterszakos diplomát is szereztem belőle.

Milyen volt a versenyzői lét egyetemistaként Amerikában?

Amerikában egy egyetemi csapat tagja voltam, ami nem ugyanaz, mint itthon egy profi csapatban úszni. Amerikában kezdtem el úgy érezni, hogy nem tudok tökéletesen helyt állni a tanulás és a versenyzés területén is. Az egyetem vége fele választottam, és nem folytattam tovább profi szinten az úszást, hanem a tanulmányaimra összpontosítottam.

Tizenhárom évet töltöttél kint Amerikában. Ott tanultál, ott alakítottad ki a baráti, szakmai kapcsolataidat. Ennyi év után miért jöttél haza?

A rövid válaszom erre a kérdésre az: mert magyar vagyok. A hosszú válasz ott kezdődik, hogy úgy mentem ki Amerikába, hogy biztos voltam benne, egyszer hazajövök. Örültem annak, hogy az ösztöndíjjal világot látok, fejlesztem az angoltudásomat, megszerzek kint egy diplomát, megállok a saját lábamon, sok élménnyel leszek gazdagabb. A kint tartózkodás jót tesz a személyiségfejlődésemnek. Úgy jött ki a lépés, hogy amikor befejeztem az alapszakot, egy évet kellett volna várnom, hogy itthon pszichológiából felvételt nyerjek a mesterképzésre. Ez volt a praktikus indok arra, hogy a mesterszakon is tanulmányi ösztöndíjjal kint maradjak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kezdtem jól érezni magam kint. Megismertem a kultúrát, a szokásokat, a szociális életet. A mesterszak után megint felmerült, hogy hazajöjjek, de akkor úgy éreztem, nehéz lenne átállni. Eddig mindent angolul tanultam, tartottam attól, hogyan tudom majd mindezt magyarul visszaadni. Még mindig sok minden vonzott a kinti életstílusban, hozzáállásban, lehetőségekben. Felvételiztem a doktori képzésre, felvettek és ösztöndíjat is kaptam. Mindeközben a családomtól folyamatosan kaptam az üzenetet, hogy hiányzom, várnak haza.

Sokat jártál haza?

Igen. Nagyon szerencsés voltam, mert édesanyám tudott abban anyagilag támogatni, hogy a szünetekben hazajöjjek. A modern technológiának köszönhetően napi kapcsolatban álltam Skype-on és telefonon a családtagjaimmal, barátaimmal. Otthon olyan értékrendet kaptam, hogy megbecsülendő, ha valaki elmegy világot látni, megszerez egy tudást, de utána hazajön, és ezt itthon kamatoztatja. Ennyi év után könnyebb kint maradni, mint visszajönni. Az elején úgy álltam hozzá, hogy miért pont én legyek az az ember, aki hazajön. Aztán a doktori képzésem alatt elindult bennem egy személyiségfejlődési folyamat, és a családom által közvetített értékrendet a magaménak tudtam, a hozzáállásom is megváltozott. Meggyőztem magam arról, hogy ez egy jó kihívás, nincs vesztenivalóm, bármikor visszajöhetek, ha annyira akarok. Elkezdtem észrevenni a kulturális különbözőségeket, amiket eddig nem láttam. Hiába éltem már 13 éve Amerikában, nem lettem amerikai. A doktori képzésem befejeztével természetesnek tűnt, hogy lépjek, és a tudományos karrieremet itthon kezdjem el.

Nehéz volt visszajönni?

Nem. Olyan sokáig érleltem a döntést, hogy mire meghoztam, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Amióta itthon vagyok, egyáltalán nem érzem, hogy nem lennének jó lehetőségeim, jó mentoraim, támogatóim. Pozitív csalódás nekem az is, hogy mennyire nyitottak az iskolák, az igazgatók, a tanárok, akik támogatják, hogy a kutatásinkhoz tőlük hívjuk a gyerekeket.

Aki itthon jár egyetemre, közelebbről megismeri a tanárait. Ha tehetséges, már egyetemistaként kap lehetőségeket. Neked ez kimaradt. Hogyan tudtál ismeretségekre szert tenni a szakmai területeden, amikor hazajöttél?

Senkit sem ismertem itthon, szépen lassan, egy-két jóakaró segítségével kezdtem kiépíteni az ismeretségi hálót, ami segített a továbblépésben. Nyaranta, amikor hazajöttem a szünetekben, bejártam intézetekbe és egyeztettem az igazgatókkal. Bemutattam a munkáimat, kikértem a véleményüket. Először az ELTE Etológia Tanszékén kaptam egy posztdoktori kutatói állást. Ott is nagyon sokat segítettek a kapcsolatok kiépítésében. Másfél éve dolgozom itt, a Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetében és vezetem a Lendület kutatócsoportot.

Miért választottad pont az ADHD témáját a kutatási területednek? Esetleg volt családi érintettséged?

Nincs személyi vagy családi érintettségem. Amikor doktori képzésre jelentkezik valaki, nemcsak egyetemet választ, de kutatócsoportot és témavezetőt is. Mivel engem a klinikai pszichológián belül a tágabb értelemben vett externalizációs zavarok – amelyek viselkedés és magatartásproblémákkal járnak együtt – vizsgálata érdekelt, olyan kutatócsoportokhoz, témavezetőkhöz jelentkeztem, akik ezekkel a zavarokkal foglalkoztak. A kutatócsoport vezetője, ahová felvételt nyertem ezen belül az ADHD-val foglalkozott.

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény

Miben új a te kutatási területed, mint a többi ADHD-val foglalkozó kutatás?

A figyelemhiányos, hiperaktivitási zavarnak 18 jellemző tünete van. Ami engem a tüneteknél sokkal jobban érdekel, az az, hogy ez a rendellenesség számos más, negatív következménnyel jár együtt. Egy ADHD-val érintett kamasz a tipikusan fejlődő kamaszokhoz képest sokkal valószínűbb, hogy dohányozni fog, felnőttkorában nikotinfüggő lesz, vagy hogy alkohol- és drogfogyasztóvá válik, esetleg kockázatos magatartásformákban vesz részt. Kockázatos autóvezetés, kockázatos szexuális magatartás, amiknek mind van saját további negatív következménye. Az ADHD-val úgynevezett funkcionális károsodások is együtt járnak, amelyek a mindennapi életben megélt problémák kialakulásához vezetnek. Az érintetteknek kevésbé mennek jól a dolgaik az iskolában, a társas kapcsolataikban. Úgy gondolom, ezek a kezelési és megelőzési módszereknek legalább olyan fontos célterületei, mint maguk a tünetek. Ezen belül is engem az érdekel, hogy melyek azok a tulajdonságok, amik az ADHD-t és ezeket a negatív következményeket összekötik. Az a feltevésünk, hogy az érzelmi diszreguláció egy ilyen jellemző. Az érzelmek szabályozásában fellépő nehézségek tovább fokozzák például az alkoholizmus kialakulásának rizikóját vagy a társas problémákat. Ezeknek a dolgoknak a kapcsolatát kutatjuk, illetve a hátterükben álló különböző neuro-biológiai mechanizmusokat. Azt, hogy agyi szinten milyen egyéb elváltozásokkal és egyéni különbségekkel járnak együtt, illetve azt is, hogy milyen fejlődési mintázatok vannak, kamaszkortól fiatal felnőttkorig hogyan változnak. A megelőzés szempontjából nagyon fontos ezeket a tulajdonságokat időben kiszűrni.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban? Mi az, ami a mindennapokban a legközelebb áll hozzád, amit a legszívesebben csinálsz?

Mindenképpen a munkám legszigorúbb értelemben vett tudomány részét. A gondolkodást arról, hogy milyen kérdések érdekesek, melyeknek lehet gyakorlati haszna. Ezeket milyen módon tudjuk megválaszolni. És amikor megvannak a válaszaink, azok mit jelentenek, és hogyan tudjuk értelmezni őket.

Mi az, ami a legnehezebb?

Jelenleg a legnehezebb a kutatócsoportom menedzselése. Többek között azért, mert ez egy nagyon új csoport, 2018-ban alakultunk. Három évvel ezelőtt még én is diák voltam, aztán beosztott munkatárs lettem, posztdoktor kutatóként dolgoztam másfél évig. Most már hét emberért vagyok felelős a csoportomban, akik közül a legtöbb pályakezdő. De az, hogy ez a legnehezebb, nem jelenti azt, hogy a legkevésbé szeretném. Inkább ez jelenti a legnagyobb kihívást a munkámban. Nekem is hibáznom kell néha ahhoz, hogy jó vezetővé váljak.

Honnan veszed az inspirációt ahhoz, hogy jó vezető legyél?

Nagyon sokat alapozok az eddigi mentoraimra, amerikaiakra és magyarokra egyaránt. A doktori képzés alatt volt egy nagyon jó mentorom, vele havi rendszerességgel kommunikálok, és ha kell, tanácsot kérek tőle különböző szakmai dolgokban. Illetve az édesanyámmal és a férjemmel szoktam még megbeszélni a dolgaimat.

A kutatói pályán a nők esetében nem olyan egyenes az út, mint a férfiaknál. Ha valaki gyerekeket vállal, jó időre kieshet a munkából, és ez hátráltathatja a karrierépítését. Hogy látod a környezetedben, nehéz összeegyeztetni a családot a gyerekekkel?

Én sokat hallok erről, de nem igazán látom ezt. Bár még nincs saját gyerekem, nagyon sok jó példa van előttem: olyan tehetséges nők, akiknek sikerült összeegyeztetni a szakmai és a családi életüket. A mai világban van már e-mail, telefon, a kollegák is rugalmasabbak. Ha az ember okosan elő tudja készíteni a gyerekvárást, akkor megoldható. Inkább magában a kutatói létben érzékelek nehézségeket. Akinek nincs a családjában, ismerősei között kutató, vagy hasonlóképpen szakmailag elhivatott egyén,, nehezen érti meg, hogy miért nem érünk rá annyit, miért sietünk haza akár a munkánkhoz, illetve hogyan és miért igényel mindez egy, az átlagtól eltérő életvitelt.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy idén te vagy a „L’Oréal – UNESCO A nőkért és a tudományért” pályázat egyik nyertese?

Most jelentkeztem harmadjára erre a díjra. Az első két alkalommal nem sikerült bekerülnöm a díjazottak közé. Idén már majdnem nem pályáztam, de volt mentorom, Gácsi Márta annyira bíztatott, hogy végül beadtam a derekam. Nem lepődtem meg azon, hogy most már sikerült. Ahogy szakmailag fejlődtem, egyre szofisztikáltabb lett a pályázatom, bár a téma ugyanaz maradt. Természetesen nagyon örültem a díjnak, ez egy nagyon nagy elismerés. Elismerése annak, amit csinálok, az emberi küzdelmeimnek, a szakmai sikereimnek. Nagy lehetőség és felelősség is egyben. A díjnak köszönhetően, a médiaszerepléseim alkalmával beszélhetek az ADHD-ról, és hozzájárulhatok ahhoz, hogy e zavart megbélyegző stigma csökkenjen a köztudatban.

Miben mérik a munkád eredményét?

Attól függ, ki és mikor méri. Fontos a publikációk száma, minősége, valamilyen szinten fontos a tudományos ismeretterjesztés. Az is releváns lehet, hogy van-e ipari hasznosíthatósága egy-egy kutatásnak.

Hogyan fog a kutatásod eredménye a közjó területén megjelenni?

Az érzelemszabályozás eddig még egyik, az ADHD-ra irányuló pszichoterápiás kezelésnek sem célterülete. Ha mi a továbbiakban is kimutatjuk, hogy már pedig ez egy olyan jellemző, ami a negatív következményeket fokozza, a jövőben a kezelések célterületévé válhat. Ugyanez vonatkozik a megelőzésre is. Ha meg tudjuk mondani, hogy mely tulajdonságok milyen kimeneteleket jósolnak, akkor azt is meg tudjuk mondani, milyen tulajdonságokra kell odafigyelni. Klinikusokkal fogunk együttműködni, akik részt vesznek az érintett gyerekek életében, velük együtt igyekszünk majd a kutatások eredményeit beépíteni a terápiákba. Ez lesz majd a következő lépés. A kutatásunk egyelőre csak a feltérképezésről szól.

Egyre többet beszélünk manapság az ADHD-ról. Ez azért van, mert egyre több az érintett gyerek?

Erre a kérdésre a tudomány jelenleg nem tud válaszolni. Van egy olyan feltételezés, hogy lehet, hogy tényleg több eset van, de ez kevésbé valószínű, mert nem ismerünk olyan okot, ami erre engedne következtetni. A tudomány, a diagnosztikai módszerek egyre fejlődnek, egyre pontosabban és egyre korábban tudjuk diagnosztizálni a zavart. Ahogy csökken a stigma a pszichiátriai zavarokkal kapcsolatban, egyre kevesebb szülő ódzkodik attól, hogy szakértői segítséget kérjen. Inkább ez a reális magyarázata annak, hogy több gyereknél kiderül, mi az oka a problémáinak.

Ha valaki időben, jó helyre kerül, a kezelések segíthetnek?

A gyógyszeres kezelés a tüneteket kifejezetten jól tudja kezelni és az iskolai munkát is javítja. Nem mindenkinél, de általában. Ugyanakkor a gyógyszeres kezelés az egyéb negatív következményekre nem igazán hatással. Például nem orvosolják a társas problémákat, nem hatnak a dohányzásra, a kockázatos magatartásra. A pszichoterápiás kezelések ezen a területen hatékonyabbak. A megfelelő kezelések megfelelő kombinációkban bizonyos egyéneknél nagyon jó kimenetelekhez vezethetnek.

10 év múlva hol szeretnéd magadat látni a munkádban és a magánéletedben?

A magánéletemben addigra mindenképpen szeretnék családot, sőt remélem, addigra már a gyerekek mellől vissza tudtam jönni aktívan kutatni. A továbbiakban is ugyanazt szeretném a csinálni, mint amit ma is, nyilván magasabb szinten. Szeretnék visszamenni a gyakorlatba és heti néhány órában szívesen praktizálnék.

Fotó: Baksa Norbert

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter