Más gyereke már kúszik, az enyém meg csak fekszik a hátán

Amennyire én tudom, a Magyarországon működő védőnői hálózat egyedülálló: sehol máshol nem követik és ellenőrzik ennyire szorosan a kisbabák fejlődését. És ez alapvetően nagyon jó dolog. Ennek részeként vannak az úgynevezett státuszvizsgálatok, amikor a védőnő végigkérdez egy csomó mindent, amit az adott életkorú babának tudnia kell – és alapvetően ez is hasznos, végül is pont az a lényege, hogy a lehető legkorábban kiszűrjék a problémákat, hogy minél korábban meg lehessen tenni a szükséges lépéseket (ami lehet egyszerű otthoni tornáztatás vagy professzionális fejlesztés is). De azért persze – mint a terhesség és gyereknevelés körül annyi minden – ez is gyorsan teljesítménykényszerbe tud fordulni.

Néhány éve a gyerekek mozgásfejlődésének kulcsa a „tummy time”, vagyis a hason töltött idő lett. A védőnő, a gyerekorvos és minden létező kisbabás honlap azt mondja, hogy amennyit csak lehet, tegyük hasra a babát (éjszaka meg persze legyen háton, mert így csökkenthetjük a bölcsőhalál esélyét, hogy szegénynek ne legyen egyszerű az élete). Csakhogy a mi gyerekünk egyszerűen gyűlölt hason lenni, ahogy letettük, elkezdett ordítani, és én szó szerint stopperrel néztem, hogy meglegyen legalább öt perc – persze közben kétségbeesetten próbáltuk mondókákkal, játékokkal vigasztalni őt, többnyire sikertelenül. Bár szerencsére alapvetően minden rendben volt vele, de amikor a negyedik hónapot betöltve még nem tudott minden irányba átfordulni, elkezdett úrrá lenni rajtam a pánik.

Mert a mozgásfejlődési mérföldköveknél megadott intervallumoknál én csak az első számot láttam, hogy mi az a legkorábbi időpont, amikor egy kisbaba már tudhatja az adott trükköt, és ezt nyilván el is vártam a gyerektől. Persze csak magamban, egy kisbabát különben sem igazán lehet edzeni – hintáztattam, tornáztattam, masszíroztam születése óta, sokat játszottam vele, de nagyjából ennyit lehet tenni, ha nincs valódi, szakember kezelését igénylő probléma. Aztán eljött az ötödik hónap, és még mindig utált hason lenni, esze ágában sem volt hasra fordulni. Én már minden barátnőmet kikérdeztem, hogy neki pontosan mikor, mit csinált a gyereke, közben elkezdtem nézni a neten a fejlesztők, konduktorok, babaguruk elérhetőségeit, csendben begyűjtöttem az ismerősök ajánlásait. A barátom mindeközben egy percig nem aggódott, de még a védőnő sem stresszelt, sőt közölte, hogy a lányom simán időben van, és még jó is, ha nem siet, mert a mozgásfejlődés nagyon fel tudja zaklatni a kis idegrendszerünket.

Olvastad már?

Olvass tovább

De mikor alussza már át az éjszakát?

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal a babás lét egyik legnehezebb kérdéséről, az altatásról.

Ekkor már az lett volna az elvárás, hogy 10-20 percet önállóan eljátsszon hason, de a mi gyerekünk jó, ha 8 percig bírta (még mindig mértem), és egyáltalán nem önállóan, hanem csak izzasztó szórakoztatás mellett.

Pontosan emlékszem, hogy azon a napon fordult át először, amikor felmondott az egész Index szerkesztősége: mindenki szomorú meg dühös volt, és nyilván mi is, de nem bírtam nem extatikusan újságolni, hogy végre sikerült. Valójában iszonyú nevetséges, hogy egy ilyen pici, egyszerű mozdulat mekkora örömöt tud okozni. Onnantól már simán ment a forgás minden irányba, de még mindig nem volt odáig érte, hogy hason legyen. Aztán egyszer csak ez is megváltozott: tényleg egyik napról a másikra megszerette ezt a pózt, onnantól kezdve pedig csak hason akar lenni. Szépen, időben kezdett kúszni, amivel kinyílt neki a világ, látszott, hogy baromira élvezi, hogy végre el tudja érni azokat a tárgyakat, amik érdeklik, és nem kell arra hagyatkoznia, hogy a fogalmatlan szülei miket nyújtanak a kezébe. Innentől rohamtempóra váltott a fejlődése: hét hónaposan ügyesen felült, és már a felállással próbálkozik.

Ettől függetlenül az aggodalomnak nyilván nincs vége (sosincs vége): még hátravan a járás is. Azért szerintem az mindenképpen óriási áttörés, amikor egy hátán fekvő, teljesen magatehetetlen kis lény képessé válik az önálló helyváltoztatásra, és nagyon jó látni, ahogy egyre ügyesebb, önállóbb lesz. Azáltal, hogy megtanul kúszni-mászni, hirtelen kiderül, hogy mi érdeklik, mi vonzza igazán, és ezt nagyon izgalmas látni. Visszagondolva pedig elképesztő, mennyire gyorsan történik az egész, végül is egyik héten még csak bénázik az átfordulással, a következőn pedig odakúszik a virágállványhoz, és lepakolja az aljáról az újságokat. Biztos hihetetlen élmény lesz látni azt is, ahogy megteszi az első lépéseit, talán ez a leglátványosabb bizonyíték, hogy a kisbabádból kisgyerek lett.