Tudom, hogy sokan vannak, akik kifejezetten szeretik a babázós időszakot, de őszintén szólva én eléggé vártam, hogy legalább 6-7 hónapos legyen a kislányom. Pontosabban azt vártam, hogy többet tudjunk kommunikálni, hogy függetlenebbé váljon, hogy az állandó szoptatások és altatások helyét (legalább részben) a közös játék vegye át. Azt szokták mondani, az első év a legnehezebb, ezért ez a szimbolikus dátum már a kezdetektől kicsit célvonalként lebegett a szemem előtt, és úgy voltam vele, ha eddig valahogy elevickélünk, akkor nyertünk, onnantól már csak könnyebb lehet.
Néhány hét, és egyéves lesz a lányom, és baromi szerencsésnek érzem magam, hogy azt mondhatom, ez az időszak pont olyan nekünk, ahogyan elképzeltem. A kislányom körülbelül 10 hónaposan megtanult járni, azóta megállíthatatlanul mászkál a lakásban, és fedezi fel minden szegletét – különösen a konyháét, ami köztudottan minden háztartásban a legtöbb babakincs lelőhelye. Egész nap a háromfogas, teliszájas vigyorával mászkál, pakol, és magyaráz a saját babanyelvén, én pedig néha vele játszom, néha intézem tovább a saját dolgaimat. Ha főzök, a konyhában főzőcskézik a lábam alatt, de sokszor leülök mellé, hogy segítsen megtisztítani a kelbimbót vagy összegyúrni a falafelt. Ülünk együtt a szőnyegen, és amíg ő elmélyülten tanulmányozza a zoknijait, én válaszolok az e-mailekre. Befekszünk az ágyba, és ezerszer is eljátsszuk, hogy eltűnik a paplan alatt, aztán szerencsésen előbukkan. Megnézzük az állatokat a mesekönyvben, felhívjuk a nagymamát FaceTime-on, dobáljuk a plüssállatot a kutyának. Már nem az az apró, kiszolgáltatott lény, akit egész nap a karomban tartottam, és aki gyakorlatilag a nap 24 óráját a testemen töltötte, hanem egy kicsi és elképesztően jó fej barát, akinek máris saját véleménye van egy csomó dologról. Nekem is most kezd csak igazán újra kinyílni a világ, most vannak olyan perceim, néha óráim (!), amikor megcsinálok egy teljes, zavartalan pilatesórát, ülök a kádban egy jó könyvvel, vagy elmegyek egyedül kabátot vásárolni magamnak. Esténként kényelmesen megmosom az arcomat, bemasszírozom olajjal, és közel egy év után először kifestettem a körmeimet. Szóval arany élet van, aminek az igazságához azért hozzátartozik, hogy a kislányom apja még mindig itthonról dolgozik, ami jelentősen megkönnyíti a dolgokat.
Mindenesetre most úgy érzem, hatalmas súly került le a vállamról – a felelősség bénító súlya, amiről hosszú hónapokig úgy éreztem, hogy csak engem présel, valószínűleg jóval nagyobb erővel, mint ami indokolt lett volna. A lányunk – biztos azért, mert együtt alvó, hordozott, igény szerint szoptatott, vagyis minden kortárs hippi elv szerint nevelt gyerek – hosszú ideig kizárólag rajtam, velem, belőlem élt, és amikor az idősebb nőrokonok már meg-megyjegyezték, hogy az ő gyerekük bezzeg ennyi idősen, meg hogy jaj, mennyire anyás, már én is kezdtem megijedni, hogy ez az a bizonyos rabszolgasors, amitől az anyák zokognak a filmekben meg az interneten. Az anyaság viszonylag egyforma napjaiban könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy azt gondoljuk, ez az időszak örökké fog tartani, miközben pontosan tudjuk, hogy a babák hétről hétre változnak. És egyszer csak megtanulnak egyedül enni, már nem hisztiznek az öltözésnél, már nem kell pelenkázni őket, már simán végighallgatnak egy 20 perces mesét, miközben csendben elnézegetik a képeket. Mondom, egyszer csak, lehet, hogy sokkal később, mint a szomszéd gyereke, de egyszer csak igen. Az én kislányom például szuper evő, már nagyon ügyesen, egészen sokáig elvan egyedül, viszont még mindig nem aludta át az éjszakákat, és egyelőre még azt sem tudom, hogy a francba fogom elaltatni, ha már nem szoptatom. De azt már megtanultam, hogy valahogy lesz, hogy minden nehéz időszak csak pont ennyi, egy időszak.
És persze tudom, hogy még ott van a terrible two, a dackorszak, a beszoktatás, a nehéz napok az oviban, az első hatalmas esések a biciklivel, a csúfolódás, a szívfájdalom, és egy csomó akadály, ami előttünk áll. Az első év sem azért annyira nehéz, mert olyan baromi megterhelő dolgok történnek benne – bár az tény, hogy az alvásmegvonás az egészen apró krízisek kezelését is pokolian meg tudja nehezíteni –, hanem azért, mert egy teljesen új élethelyzetet kell megszoknunk, és egy rakás új dolgot kell megtanulnunk. Köztük olyan bonyolult dolgokat, mint lemondani a saját pillanatnyi igényeinkről egy másik ember kedvéért, megosztani olyasmiket, amikből senki másnak nem adnánk, elviselni a minden idegszálat szétcincáló aggódást és befogadni ezt a hatalmas szeretetet. Meg kell tanulni ráhangolódni egy másik emberre, olvasni a jelzéseit, és kitalálni egy olyan rendszert, amiben mindenki a lehető legjobban érzi magát. Ez iszonyatosan nehéz. És nemcsak azért lesz könnyebb, mert a gyerek megtanul beszélni és szilárd táplálékot enni, hanem azért is, mert egyszerűen megszokjuk. A gyerekek pedig elképesztően ügyesen alkalmazkodnak, szóval azért ők is sokat segítenek nekünk.
Egyelőre még sok mérföldkő van az életünkben, amire várunk, miközben néha azon kapom magam, hogy a lányom újszülött fotóit nézegetem, és arra gondolok, sosem lesz már ennyire kicsi, sosem fog már ennyire szorosan hozzám tartozni. Fénysebességgel telt el az első év, és ha a többi is így fog, akkor inkább azt kívánom, hogy még a rossz időszakok is tartsanak egy kicsikét tovább.
Fotó: Unsplash.com
