Ezért nem követtem a hozzátáplálási táblázatokat

2020. november 25. |

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Meg arról, miért nem muszáj követni a hozzátáplálási táblázatokat, amikor elkezdjük etetni a babát.

Szerencsére sosem volt gondom a szoptatással, ettől függetlenül nagyon vártam már, hogy elkezdjük a hozzátáplálást. Tudtam, hogy a jelenlegi ajánlások fél éves korig a kizárólagos anyatejes táplálást javasolják, szóval úgy voltam vele, hogy ezt mindenképpen megvárom, de körülbelül öt és fél hónapos volt a kislányom, amikor azt vettem észre, hogy elképesztően érdekli minden, amit eszünk. Meredten figyelt minden egyes falatot, amit a szánkhoz emeltünk, aztán megpróbálta kikapni a kezünkből a kanalat, vagy hatalmasra tátott szájjal próbált lecsapni az ételre. Szóval egy picit korábban készült el az első adag reszelt almája, amit az első másodpercekben egy kicsit bizalmatlanul, de aztán elég lelkesen fogadott. A védőnőnk javaslatára először csak óvatosan vezettük be a legkönnyebben emészthető gyümölcsöket (alma, banán, barack), tényleg csak 1-2 kanálkával kezdtünk, és három napig vártuk, hogy nem okoz-e hasfájást vagy allergiás reakciót. Szerencsre a mi gyerekünk sosem volt hasfájós, és itt is jól vette az akadályokat, ezért hamar felbátorodtam az adagokkal – különösen, ha láttam, hogy valamit nagyon szívesen eszik.

Olvastad már?

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem

Eltelt kilenc hónap, és a terhesnapló helyét átveszi a baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És ezúttal a szoptatásról – annak minden nehézségéről és szépségéről.

A kezdetekben annyi volt az ökölszabály, hogy kezeletlen, lehetőleg valami ellenőrzött forrásból (legideálisabban a balatoni kertünkből) származó gyümölcsöket és zöldségeket egyen, és azokat is csak úgy önmagában, vagy legfeljebb kétkomponensű (mondjuk banán-alma) pürében. De az első izgalmak után úgy éreztem, szeretném, ha tényleg finom, izgalmas dolgokat enne, és ha megtanulná, hogy jókat enni mennyire szuper dolog, szóval kicsit mélyebben is beleástam magam a témába. És akkor rájöttem, hogy a hozzátáplálási táblázatok, amiket addig követtem, tulajdonképpen egyáltalán nem alapos tudományos kutatásokon nyugvó szentírások, inkább csak óvatoskodó ajánlások. Ráadásul nem is egységesek: Amerikában például nagyon bátorítanak, hogy az allergéneket (mogyorófélék, tojás, tejtermékek) minél előbb, már 4 hónapos kortól vezessük be, mert ezzel állítólag szignifikánsan csökkentjük a későbbi allergiák kialakulásának esélyét. Aztán ott van a „falatkázós módszer”, a baby-led weaning, vagy BLW, ami azt mondja, a pürésítéssel sem kell bajlódni, mert amikor a baba megérett rá (ez egyébként egy teljesen szubjektív dolog), ő maga is el tudja dönteni, hogy miből és mennyi falatkát szeretne bepakolni a szájába. A hozzátáplálás körüli bizonytalanságot jól mutatja, hogy néhány évvel ezelőtt Magyarországon még azt javasolták a szülőknek, hogy glutént csak később, olyan egyéves kor körül vezessenek be, ma pedig már azt mondják a védőnők, hogy a gyümölcsök és zöldségek után ez legyen a következő új ételcsoport.

Mindezeken felbátorodva én a tejtermékeket is előbb bevezettem, aztán jöttek a húsfélék, és persze a rettegett mogyoróvaj! A kislányomnak szerencsére nagyjából minden ízlett, és kezdtek körvonalazódni a kedvencek is (gesztenyés csirkemell, kelbimbós biokuszkusz, sült brokkolis lencse), szóval elkezdtem kísérletezni olyan „extrémebb” hozzávalókkal is, amiket sokan talán nem adnának egy kisbabának. Így került a gyerekem tányérjába kecskesajt, minestrone, sült kelbimbós és ricottás gnocchi, datolyás csirke és korianderpesztó. Most már jó ideje igyekszem úgy főzni, hogy a lányunk nagyjából ugyanazt egye, mint mi, ami nemcsak azért szuper, mert időkímélő, de azért is, mert így magunknak is sokkal egészségesebben főzök. Mi egyébként nem adunk neki mindennap húst, mert mi sem igazán eszünk, de heti néhány alkalommal biztosan készül (a gyereknek legalábbis) csirkemell, lazac vagy valami szebb marhahús.

A másik nagy dilemma (és anyák közti csatározási felület) ezen a téren a konzervételek kérdése. Én az elején megfogadtam, hogy ilyeneket tuti nem adok majd a gyerekemnek, aztán jött az első balatoni nyaralás, amikor baromi jól jött a lepürésített biokörte. Nekem itt az a szabályom, hogy sosem veszek olyan konzervet, ami „készételt” tartalmaz – mondjuk stefániaszelet krumplipürével –, de egyszerű gyümölcspürét néha igen, amit aztán többnyire zabkásába, rizskásába keverek. De ezekből is igyekszem csak mértékkel adni, ráadásul most már, hogy a lányunk kilenc hónapos, próbálok inkább olyan tízórait és uzsonnát kínálni neki, amit ő maga is el tud csipegetni, például puha banánt, avokádót vagy sült édeskrumplit. Sajnos ilyenkor még mindig halálfélelmem van attól, hogy esetleg félrenyel valamit, viszont engem kiráz a hideg, amikor azt látom, hogy három-négyéves gyerekeket még a szülei etetnek, szóval inkább árgus szemekkel figyelek, és elviselem a pacsmagolást, csak tanuljon valami önállóságot az evésben. Egyébként meg iszonyú jó nézni, mennyire tetszik neki, ahogy egy darab sütőtököt széttrancsíroz a kis ujjai között, szóval nagyon bízom benne, hogy ő is olyan lelkes gourmet lesz, mint a szülei.

Fotó: Unsplash.com

Olvass tovább!

De mikor alussza már át az éjszakát?

De mikor alussza már át az éjszakát?

Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal a babás lét egyik legnehezebb kérdéséről, az altatásról.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek