Marina Maximilian: „Nem tudunk elfutni az érzelmeink elől”

Az izraeli énekesnő zabolázatlan, mégis finom; őrült, ugyanakkor szelíd jelenség a zeneiparban, aki az érzelmeket felkorbácsoló, extraszéles hangterjedelmét könnyedén és magától értetődően használja. Az ukrajnai születésű, a családjával háromévesen Izraelbe kivándorló 33 éves Marina ma már egyfajta „izraelikum”, akiről hazájában azt tartják: ilyen kaliberű tehetségből egy generációban csak egy adatik. A nemrég új albummal jelentkező színésznő épp az Ördögi játszmák című thriller forgatásáról tért vissza Rómából, így a Tel-Aviv melletti otthonában látogattuk meg.

marina-maximilian-izrael-enekesno

A klasszikus zenei képzettségű zongorista, zeneszerző, virtuóz énekes, jazz vokalista, színésznő és nem mellesleg hobbi aromaterapeuta 2007-ben a helyi Kokhav Nolad (Csillag születik) tehetségkutatóban ment nagyot pop és folk dalaival, amit saját ízlésére „jazzesített”. 2013-ban adta ki első, angol nyelvű albumát (Step into My World, platinalemez) és innen már tényleg nem volt megállás. Fesztiválok, saját koncertek, új zenék, film- és divatkampány szerepek díszítik sokszínű karrierjét.

A Spotify szerint havonta közel negyedmillió ember hallgatja a dalaidat, köztük pár éve én is aktívan. A Tangót például szakításhoz, a Russian Canont babaaltatáshoz is ajánlanám. Te milyennek látod a zenédet?

Zenei téren tudok már-már pszichopata lenni, de törekszem az egyensúly megtalálására. Jólesik hallani, hogy nyugtató hatással vagyok az emberekre. Szeretem, ha észreveszik, hogy van valami harmonikus energia a zenémben. Egyébként klasszikus és dzsesszzenei háttérrel rendelkezem, miközben szeretek kísérletezni, és hozom a jellegzetes izraeli vonalat is.

Mind a személyiséged, mind a zenei munkásságod nagyon komplex. Honnan ered mindez?

A családom csupa színes, kíváncsi emberből áll. Anyukám egy nagyon édes zongoratanárnő, a spirituális, harmonikus zenei vonal tőle jött. Apukám igazi főnök típus, sikeres és ambiciózus – ezeket tőle hozom. A táncos-koreográfus bátyám tanított meg annak idején előadni, táncolni, sminkelni és magas sarkúban járni, de a nagyimtól is sokat kaptam. Elismert orvosként jött velünk Izraelbe, honosította a diplomáját, majd 60 évesen újságírónak állt, és aktívan segített az orosz bevándorlóknak a kezdeti nehézségek megoldásában. Hihetetlen dolgokat vitt véghez. Most, a 90. szülinapján a kezemre tetováltattam a fiatalkori képét – ahogyan ő kérte.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Marina Maximilian (@marinamaximilian) által megosztott bejegyzés

A zene mikor lépett be intenzíven az életedbe?

Hároméves koromtól kísértem az anyukámat a konzervatóriumba. Eleinte csak a zongora alatt játszottam, majd amikor a karmester meghallotta a hangom, kihívott énekelni. Furcsa kettősségben nőttem fel, egyrészt a konzervatórium adta klasszikus háttér, másrészt az elég lepattant lakókörnyezetünk miatt. Egyfajta párhuzamos valóságban éltem: a környékünkön piszkáltak ugyanazért, amiért az iskolában, ahol énekelni és zongorázni tanultam, megbecsültek.

Meglepően hamar pályára álltál.

Igen, a gimiben beleszerettem a dzsesszbe, és elkezdtem zenét is írni. 14 évesen egy idősebb dzsesszzongoristának köszönhetően már felléptem. Én szerveztem mindent, én hívtam és fizettem ki a srácokat, illetve nyomtattam a meghívókat. Így 19 éves koromra már rutinom és saját közönségem is volt. Ezután jött a tehetségkutató (a Csillag születik izraeli verziója, amelyben a második helyig jutott – a szerk.), ami vicces, mert nekem még tévém se volt otthon. Arra gondoltam, ha csökkenteni akarják a nézettséget, akkor én vagyok az emberük. A dzsesszes barátaim kivoltak tőle, de a nagyim támogatott. Óriási lépés volt, de bejött. Az izraeli show-biznisz legnagyobb tehetségeivel dolgozhattam együtt.

A dalaidat nagyon szereti a közönség – akár héberül, akár angolul, akár oroszul énekelsz. Melyik megy könnyebben?

Szabadabb vagyok, ha angolul írok, az első lemezem is angol nyelvű volt. Héberül túl személyes lett volna, szinte pucérnak éreztem volna magam tőle. Oroszul csak dalt szerzek, pedig a családommal ma is aktívan beszélem a nyelvet.

Erős, szabad személyiségnek tartanak. Mióta két kislány anyukája vagy, egyre csak finomodik, mélyül a kép zeneileg és érzelmileg is…

Szerintem nem tudunk elfutni az érzelmeink elől. Sokáig elfojtottam őket, nem engedtem magam szomorúnak vagy szerencsétlennek érezni, de végül kibukott belőlem minden, és mélyre kerültem. Ez volt az elfojtás ára. Megtanultam, hogy mentális tisztításra is figyelmet kell fordítani, és ezt páromnak (Guy Mentesh zenész – a szerk.) köszönhetem. Vele éreztem először azt, hogy nem kell mindig tartanom magam, végre rátámaszkodhatok valakire. Megengedhetem magamnak, hogy darabjaimra hulljak.

A pároddal közös duettben – Beyachad (Együtt) – mindez nagyon szépen kibontakozik. Mindig ilyen flottul működtök együtt, vagy vannak élesebb helyzetek?

A Fauda szerepre például nem volt könnyű igent mondanom. A színjátszás 15 éves korom óta jelen van az életemben, 20 évesen kaptam az első filmszerepem, aztán hét évre abbahagytam. Részben, mert tiszta szívből utáltam romantikus jeleneteket forgatni a teljes stáb előtt – ezt Guy is tudta. Ennek ellenére mégis belementem, mert annyira minőségi a sorozat, és olyan aranyosak a többiek. A párom támogatott, bár nem tudta előre megmondani, mennyire viselik majd meg az intim jelenetek. Azt hiszem az, hogy öt hónapos terhes voltam a második kislányunkkal, megkönnyítette a helyzetet. Érezte, hogy én hozzá tartozom. Maga a produkció végül rengeteg barátot és élményt adott, és meghozta az étvágyamat is – kinyílt a világ nemzetközi filmek terén. Élvezem az érzést, hogy a külföldi tévénézőknek ismeretlen vagyok, ez egyfajta szerénységet követel tőlem. Művészként és emberileg is szükségünk van ilyesfajta alázatra.

Azóta már egy újabb sorozatot forgatsz.

Pont pár napja mondta a nagyim, hogy mindig tudta: csak az éneklés nem lesz elég nekem. Igaza volt, szeretek forgatni, mindig valami újat alkotni. A Fauda után jött a képbe a szerintem iszonyú menő Ördögi játszmák, amelyben Patrick Dempsey is játszik, és 160 országban vetítik majd a sorozat második évadát jövő év elejétől.

A karantén alatt mivel tartottad formában a kreativitásod?

A karantén idején minden olyan száraznak, kihaltnak tűnt, egy különleges és egyben optimista kulturális kalandot szerettem volna teremteni. Mostanában már eléggé izraelinek érzem magam – de az is lehet, hogy az érettség, a szülőség hozta magával, hogy felelősséget akarjak vállalni abban, hogy kulturálisan fejlődjünk. A karantén alatt teljesen egyedül, támogatók nélkül hoztam létre Maximilian Fest néven egy egynapos digitális fesztivált, amely vizuális művészetek, fiatal, feltörekvő zenészek bemutatkozásának elegye volt. Őrült időkben őrült kezdeményezésekre van szükségünk.

Igaz, hogy a saját magad zenei menedzsere lettél?

Rájöttem, hogy senki sem kel fel reggelente úgy, hogy „vajon mit nem ért még el Marina”, kivéve engem. Hát felvettem magamat. Én hozom a döntéseket a karrieremet illetően, vagyis adott helyzetekben én vagyok a jó és a rossz zsaru is. Mióta magamat menedzselem, leszerződtem a korábban Lou Reedet is menedzselő Tom Sarig, nagyon édes, alternatív zenével foglalkozó kiadójával, az AntiFragile-el Angliában és New Yorkban. Nemrég jött ki Izraelben az Acting Like című dalom, és a héber lemezem mellett dolgozom azon is, hogy nemzetközi színtéren is megjelenjek egy angol nyelvű albummal. Ha nyitni szeretnék, nagyon letisztultnak és egyértelműnek kell lennem a zenémben. Igazi kihívás, hogy Marinát hozzam, de a legtisztább, legegyszerűbb, szívből jövő verzióban. Fontos, hogy ne adjam fel az ízlésemet, az energiáimat, de közben mégis valahogy letisztult legyek. Szerintem, ha hallgatunk a belső hangunkra, az élet megadja mindazt, amire szükségünk van. Ez a filozófia eddig mind magánéleti, mint pedig karriertéren bevált.