Keresztury Tibor József Attila-díjas író, irodalomtörténész, irodalomkritikus. Ha röviden kellene leírnom, akkor feltétlen az elsők közt lenne az, ahogy beszél irodalmról, írókról, szövegekről. Letaglózó. Ahogy és amennyit tud – napi kapcsolatban volt mindig is a magyar irodalommal -, de ebben nincs semmi nagyképűség, de van a szó, a betű hatalma. És emellé jön rögtön, ahogy kérdez. Figyel, néz, segít – ez utóbbi nyilván nem kell mindenkinek, de mikor mi megismerkedünk, legalábbis ahogy én emlékszem, huszonévesen épp beletanultam a könyvkiadói szakmába, és nekem igencsak elkélt a segítség. Akkoriban könyvvásárokon és könyvfesztiválokon találkozunk, beszélgetünk – ő támogat, komolyan vesz. Majd a Literás Nagyvizittel jön Papámhoz (Juhász Ferenc költő), akit halála előtt 4 évvel, mint utolsó mohikánt meglátogatnak otthonában – na ez is felejthetetlen. Mint az, amikor először olvastam vele interjút, tőle szöveget az élete számos állomásáról, a Debreceni Egyetem patológiai klinikájáról, ami éppúgy hozzá tartozik, mint Miskolc és az Avas. Maradjunk is itt, Keresztury világán legyen a fókusz, az én élményeim csak elfogult és személyes bevezetőként értendők: van egy ember, akit tisztelek, és egyszerre zavarba ejtő és fontos, hogy új kötetéről írok nektek.
A könyvvel nem kicsi a tét ugyanis, a hűlt helyem hatása alól nem lehet kikeveredni, s itt, a 220 oldalon, 7 fejezetben elmesélt életúton nem holmi kukkolásra ad módot az önéletrajzi könyvvel a szerző. Nem, nem. Nem azt várja hogy sajnáljuk, pedig igencsak részletesen belelátunk az avasi pincerendszer, a lakásukhoz kapcsolódó udvari kavalkád, a gyerekkori élmények, az alkohol, a függőségek, a testi és lelki kín egymásra épülő hártyáiba. A tét az, hogy tudunk-e türelmesen és lélegzetvisszafojtva lépkedni egy életet megismerve, tudunk-e menni ezzel az őszinte és sokszor önironikus nyelvvel, a jól ismert groteszkkel, és belátjuk-e, hogy sokszor amikor a legnehezebb és amikor – a fenébe – a legmeghatóbb, sírni kell, de ez így van rendjén.
Valósan megrázó
Szóval: ülök a Balaton parton, Keresztury Tibor hűlt helyem kötetével. A mottó Nagy Lászlót idézi, aki igencsak fontos Kereszturynak, fiatalkora meghatározó szerzője, olyannyira, hogy anno az OKTV-t egy Nagy László-dolgozattal megnyerve, felvételi nélkül bejut az egyetemre. Erről eszembe jut papám, akinek egy nehéz időszakában épp az idézett Nagy László mondta: „Dehát Ferikém, ki a fene mondta, hogy egyszerű lesz?” Mármint az élet. Szóval ülök ezzel a fájdalmasan gyönyörű kötettel embertpróbáló életről, szenvedéstől és megtartó erőről, az örök társról, fájdalomról és ürességről. „Üres voltam, mint egy bánya kitermelés után; üres, és végtelenül fáradt, ahogy vitt a távolsági busz a jól ismert útvnalon az ismeretlen, új élet felé. Arra kellett figyelni csupán, hogy ne sírjam el magam, de ez ment jól, volt benne gyakrolatom.” Igen, nekem is erre kellett figyelnem, mert a könyv valósan megrázó – Keresztury Tibor önéletrajzi visszatekintése akár hosszú oldalakon át mesél egy szinte mozdulatlan éjszakáról, majd egy fel vagy kiszabadulásról, a pszichiátriáról, ahol „a betegek szeretettel megosztják egymással téveszméiket„, utolsó útról édesanyával és bénultságról, fájdalomról, függőségről és … és életről, valahol meg leginkább erőről. Igen, valahogy mindig a legnagyobb fájdalmat átélők tanítják meg nekünk, mi az élet, még akkor is, ha ez lehetetlen küldetés épp akkor, hisz, ahogy írja Keszi bácsi: „Önmagam emléke vagyok.” A húlt helyemben, ha szigorúan veszem, egy férfit látunk, idősebb és fiatalabb korában, kisebb és nagyobb pánikra okot adó helyzetekben, egyfajta derengésben az emlék, a múlt megidézése, a fájdalmas jelen, a magányos séta, a zokogásvba kitörő ölelés, a szavak nélküli találkozások váltakozásában. Egy férfit, aki nem tudja „Mi van. Mi lesz.” De aki számtalan helyzetben átéli, hogy „Vészjóslóan baljós mozdulatlanságba dermed a félelem.”
Véget nem érő éjszaka
Előttünk van az Avas, Miskolc, családi ház és gyerekkori udvar – egy élet helyszínei és szereplői. És minden mögött, a megpróbáltatások stációi mögött „meg ez a csend. Ez az egybefüggő, fémes, néma kongás.” Várakozás. A véget nem érő éjszakában olvassuk a főhőssel Elisbeth Wurtzelt és a depressziót, de az eltalált mondatok, szavak mellett számomra a szavakon túliság is nagyon fontos része ennek a könyvnek, a lapokon átsugárzó jóság, a társ, a támasz – aki hősünk kezét fogja és megtartja őt –, a könyv több pontján magára véve a terhet. „Jelenléte ok nélküli. Létezése nem irányul semmire.” – írja a főhős önmagáról. De nagyon is irányul, nagyon is sokat ad, nagyon is hálásak vagyunk érte.
Nem könnyű könyv a hűlt helyem, nem az a könyv, amivel nevetni kell, ne ezt keresd itt. Mégis úgy érzem, ha egy meghatározó könyvet, regényt szeretnétek a kortárs magyar irodalomból elolvasni idén nyáron, ez legyen az.
