„Hogy én színésznő legyek, azt nagyon nem akarta az apám, a vitéz Csernus. Zongoraművésznek szánt. Aztán egyszer mégis eljött az egyik előadásomra, a Nemzetibe. Ezzel fogadta a Major (Major Tamás rendező, színházigazgató – a szerk.): – Jó estét, vitéz uram, eljött megnézni a leányát? Mire apám: – Jó estét, Major elvtárs, eljöttem megnézni a leányomat. Egy másodperc csend, majd: na, gyere, átmegyünk az EMKE-be vacsorázni! Azzal engem otthagytak a francba” – kezdi a mesét Mariann, ez a törékeny, vagány, bubifrizurás…nehéz azt mondani rá, hogy idős asszony, esetleg öreg hölgy. Őszintén szólva eredetileg a „francba” helyett is más szó szerepelt…
Most mindenesetre kávét főz a kotyogósban, a Széher úti, emlékekkel, könyvekkel és festményekkel teli, amúgy nem túl nagy lakásban. Feketén issza, én is úgy kérem. Cigarettával is megkínál – idestova nyolcvan éve szívja.
„Apám később mondta, hogy nagyon jól érezte magát. Persze, Major mindig jó társaság volt, mert a maga módján zseniális volt, még ha morózus tudott is lenni. Egyébiránt képes volt rövid úton eltávolítani azt, akit nem szeretett.”
Mariannt egyébként szerette, és nem is távolította el még akkor sem, amikor a hatvanas években nagyjából ezt várták volna tőle „fentről”, csak mert Mariann mindhárom öccse külföldre emigrált.
„Na ezek a hibiszkuszok mind Tunéziából vannak. Akkor hoztam, amikor Lorand Gasparnal (Gáspár Loránd magyar származású francia író, költő, sebészprofesszor – a szerk.) voltam Sidi Bou Saidban, ott tartottak fenn egy tengerre néző lakást, ahol a magyar ismerőseiket vendégül látták. Emlékszem, rengeteget gyalogoltam ott… és gyalogolok a mai napig. Amikor az Érklinika kocsit adna, én szépen megköszönöm, és elküldöm. Sokáig ugyanez volt a helyzet a Pesti Magyar Színházzal is.”
Amikor pedig gyalogol Mariann, folyamatosan szövegeket mond magában. A fejében ott a fél világirodalom. „Mondjuk a negyed – javít ki. – Persze, hogy mondom a szövegeket, különben unnám magam. Mi mást tennék? Bámuljak magam elé? Vagy nézzem az embereket, hogy mennek el mellettem?!”
Mariann imádja például Arany balladáit, de tiltakozik, ha a kedvencének bélyegezném. „Nincsenek kedvenceim, de Vörös Rébék a szívem csücske.”
De annak idején, a színpadon nagyon jól álltak neki Szabó Magda, Örkény vagy Brecht szövegei, játszott a Bánk bánban, a Dühöngő ifjúságban, Molnár Ferenc Olympiájában vagy a Csongor és Tündében. De volt a palettán Márai, Tennessee Williams, Molière és Háy – mint mondja, sosem volt naiva alkat, így nem is játszotta Júliát, inkább a Dada karakterét látták bele a rendezők.
Elképesztő, de a fent említett magyar írók jelentős részét személyesen ismerte. Állítólag létezik egy fénykép, amin Török Sophie, Illyés Gyula, Déry Tibor és Örkény István ülnek a fűben, ingujjban, Mariann szabadtéri előadása után. Tizennyolc éves volt akkor, Babits Mihály monodrámáját, a Laodameiát játszotta Aquincumban. Ez afféle mellékutas akció volt, mert bár Mariann minden önképzőköri versenyt megnyert, és elszántan vágyott a színész hivatásra, a Színművészeti Főiskolára nem jelentkezett. Egy osztálytársa azt mondta neki, úgysem vennék fel, mert olyan „rendhagyó”. Ám ez a rendhagyóság diploma nélkül is meggyőző volt először – 1948-tól – a Pesti Színházban, majd a Belvárosi Színházban, végül 1950-től a Nemzetiben. Utóbbiba egy nyilvános meghallgatás alkalmával jelentkezett Mariann, de ügyet sem vetve a folyosón ülőkre, egyből Major Tamás irodájába ment, mondván, Gellért Endre, a Belvárosi Színház igazgatója üzeni, hogy szerződtessék. Ez a gátlástalanság, meg persze a felmondott versek magukért beszéltek. „Akkor még nem robbantották fel a színházat. Hát az egy tébolyda volt. Ezt megcsinálni azzal a káprázatos épülettel…”
Fotó: MC
A történelem, a politika ezen kívül is ezerféleképp szólt bele Mariann életébe. Amikor a színházban félreállították, vagyis elvették tőle a nagy szerepeit, versmondással járta az országot. „Engem nem érdekelt. Beültem a kocsiba, hátul a mindenkori pulikutyám – Kispamacs, Pamacs, Csutak, Suba, Zsiga, így voltak sorban. Zsiga halála után is akart még egyet hozni az állatorvos barátom, de én számolgattam… most mennyi vagyok? Kilencvennégy, igen. Akkor voltam nyolcvannyolc. Egy puli tizenkét-tizenhárom évet él, én meg nem hagyhatok itt egy kutyát azzal, hogy »csókol anyád, Malvin«. Nagyon hiányzik, és a többiek halálát meg persze én szenvedtem meg.”
Mariann azt mondja, nincs benne félelem, és erre a nyugalomra már gyerekkorában szert tett. „Hároméves voltam, amikor apámat Hódmezővásárhelyre helyezték, engem meg kivittek körülnézni a tanyavilágra. Pillanatok alatt eltűntem, őrjöngve kerestek, végül a szoptató kuvasz óljában találtak meg. A világ legerősebb kutyája, és nem egy szelíd állat. De engem nem bántott. Egy másik alkalommal nagyapám tanított „nem félni”. A Drasche téglagyár igazgatója volt, hatalmas kertben lakott Pesterzsébeten, a vége leért a Dunáig. Ötéves voltam, amikor este kiállt a tornácra, és azt mondta, menjek körben a vaksötétben egyedül, ő ott vár engem. Megcsináltam, és onnan megvoltunk. Ismerem a szót, hogy félelem, de nem féltem soha. Prömierek előtt is inkább csak pozitív izgalom van bennem.”
Mariann nem volt jól a Vizsolyi Biblia 2.0 sajtónyilvános főpróbáján, a Bethlen Téri Színházban. A dramaturgia szerint végig állt, csak mondta, mondta a végtelen, archaikus szövegfolyamot, néha pedig megakadt. Csodáltuk az agyát, a memóriáját, de féltettük, amikor kissé habozott egyik-másik mondat előtt. Szünetet kért, pihennie kellett, mint mondta, irdatlanul szédül. Azóta rendben lement a „prömier”, és a nézők szerették. Mármint a darabot, mert Mariannt egyenesen imádták.
Kérdezem, mit szól hozzá, ha gratulálnak neki a kilencvennégy évéhez. „Nem egy teljesítmény. Megköszönöm, de nem vagyok egy mézes-mázas típus.”
És vajon zavarja a kora? „Nem zavar. Ma már engem a világon semmi nem zavar. Tudom, hogy sok, hiszen senki nem élt ennyit a családomból, de nem érzem. Ugyanúgy leúszom háton az ötven percet, és ugyanúgy gyalog jövök haza éjszaka a Moszkva térről, bocsánat, a Széll Kálmánról. Hányszor megszólítottak, hogy az isten szerelmére, hova megy ilyenkor egyedül? Mondom, hova, hát haza, a Széher útra. Jézusom, nem fél? Mitől féljek… Egyébként is teljesen egyedül élek, de el sem tudnám képzelni magamat a szabadságom nélkül. Persze, azért a barátoknak örülök, de egy-két óránál tovább senki nem marad. Minden nap olvasok a konyhában, mert ott van a legjobb fény, rádiót hallgatok, tornázom egy kicsit, boltba és bankba járok, főzőcskézek magamnak, és ha néha valaki hoz újságokat, azokat töviről-hegyire átnyálazom. Így telik egy átlagos napom.”
Aki a Moszkva, bocsánat, Széll Kálmán téren aggódik egy idős asszony biztonságáért, nem is tudja, hogy egy Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznővel beszél, akinek jó barátja volt Weöres Sándor és felesége, Károlyi Amy (Weöres maga adta oda neki a Psyché kéziratát, a művet Csernus mutatta be az Egyetemi Színpadon, ötszáz előadást élt meg). De volt még érdekes találkozása…
„Picasso? Ja, igen, neki akkor mutattak be, amikor Károlyi Mihálynénál nyaraltam St. Paul de Vence-ben. Formalitás volt, de nagyon kedves formalitás.”
És most miért épp a Bibliát vette elő újra – kérdezem. „Nem is tudom. Navarrai Mészáros Márton újságíró barátom kért fel rá, mert pontosan tudja, hogy nagyon hiányzott, hogy közönség előtt adhassam elő. Van mondanivalója, nekem meg a kisujjamban van a teljes Újszövetség: a Bibliával kelek-fekszem. És szeretem.”
Istennel is így van?
Mondjuk úgy, hogy nincs nagy bajunk egymással. Leginkább barátinak mondanám a kapcsolatunkat.
A Biblia nehéz szöveg – vetem közbe – ő azt mondja, nem az, de egyébként semmilyen szöveget nem érez annak. Németül anyanyelvi szinten beszél, ehhez az a már említett anyai nagyapa ragaszkodott, akinél a nyarakat töltötte a soroksári Duna-ágban, és aki lenevelte a félelemről. „Senkitől, semmitől” – ismétli büszkén.
„Vágtam már pofon férfit autóbuszon azért, mert meg akarta fogni a seggemet, hát én visszakézből… és meg kell mondanom, irtózatos erős kezem van. Talán mert zongoráztam. Apám szerette volna, ha zongoraművész leszek, úgyhogy tizenhárom évesen megvette nekem a Rösler pianínót. Egy kis zsidó lány, Löwinger Erzsike tanított zongorázni. Aztán amikor bejöttek a zsidótörvények, az én kis tanárnőmet húsz-harminc társával együtt lőtték főbe épp annak a bizonyos Drasche téglagyárnak az udvarán. Na tudod mit? Most inkább megnézem a fenyőmet itt, az ablak előtt, látod? Nagyon jó állapotban van. Képzeld, ez a félelmetes, nyolcméteres óriás nem volt itt, amikor idejöttem. Az első férjem, a kislányom édesapja, Joó László hozta ide. Ő nemcsak színész volt, kertészeti főiskolát is végzett. Azt mondta, »azért hoztam, hogy legyen mit nézzél«. Mondom, bolond ez? Ahhoz, hogy én azt nézzem, ki kellett hajolnom a teraszon. És nézd, ez lett belőle, mostanra az égig ér.”
Fotó: MC
Megrendülök, amikor lányát, Katalint említi. Szintén színésznő volt, de harminchét évesen maga döntött úgy, hogy nem marad köztünk. Mariann könyvet írt a veszteségről Ki voltál, lányom? címmel. Azt mondja, ez a kérdés, és ő maga, az egész létezése, az egymáshoz való kapcsolatuk ugyanúgy él benne, mint bármikor. De egyrészt az idő is telik, másrészt: „semmire nem megyek azzal, ha boldogtalankodom”.
Haragudott rá akkor?
Egy pillanatig sem. Tragédiának éreztem magamra nézve, és miután tőle nem tudtam megkérdezni, kérdeztem a levegőtől, hogy miért tette, kiért tette… Rendben lenni látszott a pályája, Nádasdy (Nádasdy Kálmán, az Operaház főrendezője – a szerk.) nagyon szerette, tehetséges énekes lehetett volna. Állítólag rám akart hasonlítani. Hát mit csinál az ember ilyenkor? Legyen öngyilkos ő is? Képtelenség, elviselhetetlen. Valahogy mentek tovább a napok.
Jó látni az erejét.
Nem tudom, honnan szereztem. Talán a nagyanyámtól. Ő húszévesen felült egy hajóra, mert látni akarta Amerikát. Kiment, megnézte, hazajött. Aztán lett anyám, és a testvére, Emil. Két Duna-hídunkat, amiket a háborúban belebombáztak a folyóba, az ő valószínűségszámításai alapján tudták kiemelni. Nagyapám kiküldte Párizsba tanulni, négy egyetemi év után hazajött, majd főtanácsos lett belőle. Senki mást nem találtak a hidakhoz, olyan speciális számítási technikára volt szükség. Én nem értek hozzá, még összeadni meg kivonni tudok, aztán mikor a szorzással jöttek a nullák, ott nekem már elég volt az egészből.
Mariann nemcsak erős ember, de önálló is. Szereti hangoztatni, hogy sosem volt társfüggő. Ugyanakkor kétszer is férjhez ment, először a már említett Joó László színművészhez, másodjára Somlyó György Kossuth-díjas és többszörös József Attila-díjas író-költőhöz. Mint mondja, mind a kétszer szerelemből, és nem bánta meg. „Művészemberek. Nem könnyűek, de igyekeztem úgy élni velük, hogy ne legyen nekik nehéz, de nekem se ővelük. Egy darabig sikerült. Egyébként meg egyedül is nagyon jól érzem magam, mert el tudom foglalni magam. Olyan nincs, hogy csak üldögélek, és nézem a tájat. Vagy csak ritkán. És most már el nem tudom képzelni, hogy betelepedjen ide egy férfi. Hogy nő, azt meg végképp nem. Az ilyesmi sosem érintett meg, valahogy nem is próbálkozott nálam senki.”
Miért vonzza még mindig a színpad? Bizonyára vannak, akik azt kérdik, miért nem pihen inkább, mint egy „rendes” nyugdíjas.
Imádom csinálni. Szeretek kiállni. Ha most valaki azt mondaná, hogy holnap el kéne mondani öt Arany-balladát: megyek.
Úgy hangzik, mint egy szenvedély.
Én nem szenvedélynek mondanám, nekem a színház magától értetődő.
Fotó: Hatházi Tamás
Más szenvedélye viszont van, állítólag nyolcvan éve dohányzik.
Először a Veres Pálné Gimnázium vécéjében gyújtottunk rá öten lányok. Bekopogott dr. Hajts Ilona igazgatónő, és azt mondta: ölitek a szervezeteteket ezzel a gyilkos cigarettával… Aztán rám nézett: te meg mit számolsz? Mondom, hat. Hat darab e betűt tetszett mondani. Tudod, utálom az e betűt, ráadásul a leggyakoribb a magyar nyelvben. Rettenetes. Na látod? Most is!
A három saját könyve mellett, ahogy szétpillantok a lakásában, több száz egyéb kötetet látok…
Már minden értékes kötetet elvitettem. Az enyémeket és a nekem dedikáltakat is elszállíttatta a Petőfi Irodalmi Múzeum, két ruháskosárban. Kapiller Zoltán doktornak, a barátomnak, aki ezt a lakást örökli, nem fog számítani, hogy mi van beléjük firkálva.
Azért vannak tárgyak, amik fontosak maradtak?
Van néhány. Például ezek a biedermeier poharak. Nem szeretem a mai cuccokat. Vagy ott van édesapám háborús sapkája. Végigharcolta az első világháborút, vitéz Csernus Károly. Legalább ennyit megőriztem belőle.
Számítanak önnek a díjak?
Örültem, amikor kaptam, de nem foglalkoztat napi szinten, hogy de jó, én egy Kossuth- és Jászai-díjas színésznő vagyok.
Ha nincsenek kedvenc művei, akkor kedvenc színpadi partnerei sem?
Mindig azok, akikkel az adott darabban játszom. De csak amíg próbáljuk, és előadjuk. Amúgy sosem érdekelt, hogy az illetőnek van öt szeretője vagy lopja a zsíros kenyeret. Mindenkivel tiszteletteljes kapcsolatban voltam, de barátságnak nem nevezném ezeket.
És a nézők? Az ő visszajelzésük mennyiben számít?
Olyan nem volt, hogy felállt volna bárki a nézőtéren, mondván, nem nézem tovább ezt a nőt. Azt persze nem tudhatom, hogy mi van a fejekben. És nem is szabad, hogy érdekeljen, hogy valaki utál vagy imád.
Hogy tetszik ez a mai világ, hogy érzi magát benne?
Ha ebben létezem, ebben dolgozom, akkor ilyennek kell elfogadni. Nem kell szeretnem, csak tudomásul venni. A fiataloknak is azt mondom, csak azzal foglalkozzanak, hogy próbálják megtalálni a saját egyéniségüket, és ragaszkodjanak ahhoz, amit sikerül megvalósítaniuk az életben. És itt természetesen a jóra gondolok.
Követi a híreket?
Tévém nincs, kiraktam az utcára, másnapra el is vitték. Lemezeket hallgatok, főként Mozartot. Ezen kívül a rádiót megállás nélkül. Ettől még persze tudom, hogy van negatívum a világban bőven, de nem tartozik rám. A fájdalom is természetes, együtt jár azzal, hogy világra hoztak. Tudomásul kell venni, túllépni rajta, és folytatni az életet úgy, ahogy lehet.
Szereti?
Hát hogyne szeretném.
Az előadást legközelebb december 14-én láthatjátok.
