Egy 25 éves, négy éve házasságban élő nő leveléből:
”Nagy szerelem volt a miénk. A szüleim nem akarták, hogy ilyen fiatalon összeházasodjunk, főleg, mert a férjemet egy kötekedő, erőszakos embernek tartották. Nem törődtem a szülői tanácsokkal és szerelemtől elvakultan, 21 évesen összeházasodtunk. Eleinte minden olyan jó volt. A férjem kényeztetett, szeretgetett. Igaz, már akkor is mindennek úgy kellett történnie, ahogyan azt ő akarta, de úgy éreztem, hogy ez nem baj, mert ő tényleg mindenhez jobban ért, mint én.
Aztán egyszerre csak azt vettem észre, hogy nincs olyan dolog, amit ne kritizálna bennem. Néha csak kicsit javít ki, de máskor durván kritizálja a véleményemet, sőt, odáig is elmegy, hogy társaságban gúnyt űz belőlem. Ha ilyenkor szóvá teszem, hogy ezt ne tegye, mert ez otromba dolog, akkor előfordul, hogy durván rám förmed, hogy ne játsszam már meg, a ne bánts virágot! Egyre jobbam azt érzem, hogy örömét leli abban, hogy hatalmaskodjon felettem. Akármiről van szó, a legköznapibb dolgoktól, kezdve az anyagi kérdéseken keresztül a jövőnkkel kapcsolatos kérdésekig, bármit mondok, vagy teszek, azonnal erőből letromfol, és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy butaságokat gondolok, vagy beszélek.
A legszörnyűbb az, hogy egy ideje a szexuális életünk is egy lidércnyomássá változott. A kapcsolatunk elején is mindig ő kezdeményezett, bevallom eléggé ellentmondást nem tűrően, de ma már ott tartunk, hogy szerinte nincs jogom néha nemet mondani a szexre. Ezért aztán akármilyen fáradt is vagyok, ha el akarom kerülni az üvöltözést, hogy biztosan mással hentergek, akkor inkább engedek. Ettől persze az együttléteink egyre kevésbé szólnak erotikáról, inkább valamiféle kötelező tornagyakorlattá váltak számomra.
Nincs kivel megosszam a problémáimat. Ha szüleimmel próbálnék a helyzetemről beszélni, azonnal azt kapom, hogy „mi megmondtuk”. Apám meg csak azt kérdezi, hogy verekszik is? Amikor mondom, hogy még soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, akkor csak annyit mond, hogy mit siránkozok, akkor nincs baj, ennyit minden nőnek el kell viselni. Én pedig egyre jobban úgy érzem, hogy lassan elveszítem minden önbecsülésemet, hogy társaságban egy ostoba libának látszom, akinek sem önálló véleménye, sem egyénisége nincs. Mit tegyek?”
Nehéz meghúzni a határt, hogy meddig egészséges az a kompromisszum, amit egy nő a párkapcsolatán belül a béke vagy a látszólagos béke kedvéért meghoz, és mikor jön el az a pont, amikor határozottan meg kell védenie saját álláspontját. A párkapcsolatban a lelki terror nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, hanem egy hosszú folyamat végső stádiuma, amikor az elnyomott fél végre ráeszmél, hogy tulajdonképpen uralkodnak felette, és hogy az eltöltött évek személyiségében lélekromboló, torzító hatásúvá váltak. A lelki terrort a párkapcsolatban nem kíséri szükségszerűen fizikai agresszió, a verbális terrorizálás ugyanolyan romboló lehet.
Fontos tudni, hogy egy egészséges párkapcsolatban a felek szabadon nyilváníthatnak véleményt, a vita mindvégig vita marad, és nem a másik fél sárba tiprása. Aki nem észleli időben az agresszió jeleit, az egy idő után elveszíti valódi személyiségét, elfelejti eredeti céljait és álmait, emberi kapcsolatai beszűkülnek. A szakirodalom szerint sajnos tagadhatatlan, hogy abból válik áldozat, aki hagyja, hogy az legyen, és abból válhat agresszor, akinek ezt megengedik!
Amennyiben valamelyik fél felismeri, hogy számára ez így nem jó, és egyenrangú párkapcsolatra szeretne törekedni, érdemes szakember segítségét kérni!
