Mikor és minek hatására indultál el külföldre?
Talán az a tipikus érzés ösztönzött, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, máshol tuti bulibb az élet. Ez az elején még igaznak is tűnt, mivel egy jó kis egyetemi évet töltöttem egy spanyol szigeten. Ma már azonban látom, hogy ahhoz az életérzéshez hozzájárult az is, hogy fiatal voltam, gondtalan, bátor és naiv. Sok spanyol cserediák hasonlóan kedves emlékeket őriz az ő budapesti cserediákéveiről. Most akkor mondhatnám, hogy nem a hely a fontos, hanem a hozzáállás. Viszont talán az sem 100%-ban igaz. Azóta rájöttem, hogy az én átlagos kis pesti életformámmal a világ felső tizedének az elitjébe számítok valószínűleg, az utazásaim után, ha panaszkodhatnékom támad, mindig emlékeztetem magam, hogy nagyon szerencsés helyre születtem, és hogy a velem egykorú lányok nagy része csak álmodozhat a mi életformánkról és esélyeinkről. Nálunk egész zöld a fű.
Pár év leforgása alatt beutaztad a világot, mialatt ötcsillagos hotelekben és sátrakban egyaránt megszálltál. Hogyan formálódott a komfortérzeted, a biztonságoshoz való hozzáállásod, az alkalmazkodóképességed az utazásaid alatt?
Sokszor halljuk azt a klisét, hogy az ember mindenhez hozzászokik, és engem valójában ez lepett meg leginkább. A belgiumi munkámat kísérő fényűzést, ami biznisz osztályon való repüléssel, jó kis hotelekkel, két meeting között 500 eurós taxiutakkal járt (és ezekre senkinek a szeme se rebbent és amiket én is hamar természetesnek éreztem) váltotta fel az azt követő évben Afrika. Ott nem használtam olyan wc-t, amit le lehet húzni, és bő fél év után már furcsának is tűnt nagyon, szinte bűnösnek ereztem magam több liter ivóvízzel öblíteni, ha néhanapján volt arra alkalmam. A biztonsággal kapcsolatban is meglepődtem, hogy mennyire gond nélkül stoppoltam, vadkempingeztem bárhol, hogy a legtöbb helyen a legtöbb ember mennyire kedves és becsületes volt, és hogy a valóságnak igazából mennyire nincs köze ahhoz, amit a tévében mutatnak. Komfortból jócskán adtam le azért, de azt se hiába tartja a mondás, hogy a boldogság ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér – ez teljesen igaz.
Mesélj a Kenguru-szigeteken töltött élményeidről! Milyen volt egy átlagos napod a koalarezervátumban?
Őszintén szólva, a munka nagy része abból állt, hogy megakadályozzuk a turistákat, akik dobálták a koalákat, hogy azok nyitott szemmel szerepeljenek a szelfiken. Egyébként az állatok lustulnak az ausztrál napon, viszont naplemente után megelevenednek. A hímek mint valami vaddisznók/orkok röfögnek egész éjjel, a nőstények pedig nagyon magasan sikoltoznak, és persze vannak bunyók is. Elképesztően sok a vadon élő állat, és kevés emberben tudatosul, hogy az állatvilág két részre bontható: az ausztrál és a nem ausztrál állatokra. Noha mindenhol máshol hasonlóak az élőlények, Ausztráliában valahogy minden más. Például medvéket találunk a brazil Amazonastól kezdve Európán át, egészen a borneói dzsungelig, viszont olyan állat, ami tojásból kel ki, de anyatejen nő fel, na, olyan csak Ausztráliában van. A kérdésre válaszolva amúgy, az állatok vadon éltek, szóval én csak térképeket osztogattam és kezeltem a kasszát.
Eszterék háza a Kenguru-szigeten és a cuki szomszéd
Mama-baba klub
Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat az utazásaid során?
Nehéz erre válaszolni, de talán, amikor egy majomrehabilitációs központban összeismerkedtem egy helyi indiánnal Ecuadorban, akihez aztán elmentünk 2 hétre látogatóba. A házukban laktunk, amit fahéjfából építettek, és az apukája volt a község sámánja. Részt vettünk pár ayahuasca ceremónián, egy kedves barátunk tolmácsolt spanyolra a helyi Kichwa (Quechua) nyelvről. Nem semmi érzés egy több ezer éves családi hagyományba befogadottnak lenni, az ayahuascáról már nem is beszélve. Az egy teljesen legális hallucinogén főzet, és főként az Amazonasban élő indiánok létesítenek kapcsolatot a szellemvilággal a segítségével. Egyik alkalommal a tűz körül ültünk, és nekem az a vízióm támadt aznap, hogy én vagyok a láng, és láttam, ahogy a világ különböző helyein az emberek körbeülnek engem, én pedig melegítem őket. Máskor pedig elhagytam a testemet és kívülről láttam, ahogy történnek velem a dolgok.
Ha jól tudom, a lányodat Ausztráliában hoztad a világra. Mesélj a körülményeiről!
Február vége fele érkezett Kléa, rettenetes hőség volt, mondták, hogy sétáljak sokat, szóval levonszoltam magam a ház mellé a tengerpartra, persze fürdeni nem lehetett a krokodilok és a medúzák miatt. Aztán a sétálgatás beindította a dolgokat, és el is indultunk a kórházba. Csak egy órát kellett vezetni, hogy beérjünk, ami ott nem számít olyan soknak, sok nő repülőgéppel jár szülni, főleg az igazi őslakos ausztrálok közül. A szülés alatt egy hatalmas trópusi ciklon, a Niran tépázta meg a partot, 42 ezer házban ment el az áram, a kórházban is csak generátorral működött. Mi az ablakból néztük, ahogy elönti az utakat a tenger és kiszaggatja a kókuszpálmákat a szél. A légkondis kórházat elhagyni nem volt könnyű, a baba szó szerint tapadt hozzám, ha megöleltem, és vigyázni kellett, nehogy túlhevüljön. Mindezt februárban…
A helyi háziállat
Sokféle kultúrával volt alkalmad megismerkedni az évek alatt. Mit tapasztaltál, hol voltak a legnyitottabbak és hol a legzárkózottabbak az emberek?
Az én személyes tapasztalatom megegyezik azzal, amiről sok más utazó is beszámol. Európa egy tragédia ilyen szempontból a fejlődő országokhoz képest, de még itt is a legtöbb interakció azért pozitív kimenetelű. Viszont az a feltétel nélküli, elvárásoktól mentes, meleg szívű, „tukmálós” vendéglátás mindenhol máshol jobban jelen van, de leginkább a Közel-Keleten a véleményem szerint. Mondjuk azt hozzá kell sajnos tenni, hogy a fehér embert mindenhol celebként kezelik, tehát képzeljük el, hogy mi hogyan reagálnánk, ha a kedvenc hollywoodi színészünk bekopogtatna az ajtón… Hát minket is hasonlóképpen fogadtak. Sorban állás szelfikért, az összes rokon és szomszéd meghívása, hogy velünk dicsekedjenek, evés-ivás úgy, hogy csak mi ettünk, mert a vendéglátóinknak már nem jutott, esküvőkre, keresztelőkre invitálás stb. Kenyában történt, hogy a kisbusz, amin ültünk, nem tudott haladni, akkora csodálkozó tömeg verődött össze, hátulról meg a hajamat nyalogatták, mert azt hitték, cukorból van. Persze, a helyi gyerekekkel volt mindig a legnagyobb élmény bandázni, például a volt brit gyarmatokon mindenki nagyon jól beszél angolul, tehát abszolút lehet a helyiekkel vegyülni.
Ausztrál kultúra és Kléa
Honnan jött a LioFlor ötlete és mivel foglalkoztok pontosan?
Pár éve dolgoztam egy laboratóriumban, ahol banánokat klónoztunk, és ott fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne visszatérni az alapokhoz és konkrétan élelemmel foglalkozni, de másképp. Korábban volt pár méhészkedő projektem fejlődő országokban is, és onnan már egyből jött is az ehető virágok ötlete. Aztán amikor a tartósítási módokat böngésztem, véletlenszerűen találtam rá a liofilezésre. Arra eljárásra, amivel az asztronautáknak csomagolnak ételt az űrbe. Ez az eljárás pár évvel ezelőtt még megfizethetetlen lett volna, mostanra már nagyjából megszelídültek az árak, mint minden új technológiánál. Tehát belevágtunk, és az egész EU területen elsőként liofilizálunk ehető virágokat, és a világon elsőként a vadonban, erdőn-mezőn gyűjtögetett növényeket. Már van weboldalunk és Instagram-oldalunk is. Tehát ehető virágokat termesztünk, vagy gyűjtögetünk, amiket egyből, frissen lefagyasztunk, majd egy vagy két nap alatt vákuumon kiszárítunk. Ettől lesz pihekönnyű, mégis ízes és illatos minden – sok esetben még koncentráltabban, mint a frisseknél. Két hónapja nyitottunk hivatalosan, azóta pedig már 5 Michelin-csillagos étteremnek adtunk el különlegességeket, és sikerült pár VIP-helyre is bejutnunk, például egy londoni cukrászdába, ahol Meghan Markle esküvői tortája is készült, és a híres cukrász odavan a LioFlorért.
Liofilizált virágok
Ember és természet – mit gondolsz erről a relációról, illetve mit tanácsolsz azoknak, akik azt tervezik, hogy a természettel összhangban, annak kincseit etikusan, környezetbarát módon felhasználva indítanak vállalkozást?
Szerencsére egyre több az ilyen irányú gondolkodás, de nekünk sajnos még nagyon sok mindent autodidakta módon kell megtanulnunk. Sokan még sosem jártak természetes környezetben, van, akinek egy búzatábla vagy a tehenek a mezőn jelentik a természetet. Anno egy új-zélandi sráccal road tripeltem, és ő megszólta, ahogy az almacsutkámat kidobom az autó ablakán… Akkor lett nekem életemben először elmagyarázva, hogy a természet csak akkor marad természet, ha az ember nem avatkozik bele, mert egy organikus, lebomló almacsutka is felborítja az egyensúlyt. Ausztráliában tilos például kutyát sétáltatni a természetben, vagy macskát kiengedni estére, hogy jól levadásszon mindent. Magyarországon, amint látunk pár őzet, azt gondoljuk, hogy ó, itt a természet, pedig egy faj túlszaporodása pont az egyensúly hiányának az indikátora. Persze, a kis lépés is jobb, mint a semmi, és sok mindennel lehet javítani az állapoton. Azt nem értem, hogy a politikusok miért nem lépnek közbe szinte sehol. Például egy olyan szegény, háború tépázta országban, mint Ruanda, 2008 óta be van tiltva a műanyag használata, akkor ezt Európában miért nem lehet bevezetni? A tanácsot pedig biológus barátaimtól lopom, ők buzdítanak arra, hogy helyi növényeket ültessünk, olyat, ami vonzza a helyi rovarokat, hogy ne gereblyézzük össze az avart, ne vágjuk a füvet a kertben. Ez elsőre durván hangozhat, de meglepően gyorsan zajlik le a dominóeffektus. Például nemrég jártunk Lyonban, ami hasonlít Budapestre, kétmillió lakos, jó nagy folyóval a város közepén. Ott amióta a „zöldek” hagyták a várost elvadulni, még a hódok is visszatértek a metropolisz közepébe!
Szerinted útra keltek még? Hogyan látod a jövőtöket?
Persze, rengeteg családdal ismerkedtünk meg az évek folyamán, akik folyamatosan kalandokba keverednek és ahol a gyerekek nem a könyvekből tanulnak az életről. Pár év múlva, remélem, megint összerámolunk; ezúttal szeretnénk egy vitorlás hajón élni, és inkább atollok között navigálni, mint a föld alatti metrómegállók útvesztőjében.
Szöveg: Zahorján Ivett, Máté Vanda Fotó: az alany sajátja
