Régóta foglalkoztat, vajon hogyan lehet kiszállni a hustle culture fojtogató rendszeréből. Ilyenkor a gyerekkorom lassú nyári napjaira gondolok, amikor a délelőttöket a kert virágainak tanulmányozásával, békasimogatással és házi macskákkal való játékkal töltöttem, aztán besegítettem az ebédfőzésbe, majd ebéd után jöhetett ismét sötétedésig a világ felfedezése: a felnőttek beszélgetésébe bekapcsolódás, a könyvespolc átböngészése, a nagymama régi szekrényének áttúrása és a legfontosabb, a termékeny unatkozás, ami rávett, hogy kinyissak egy könyvet, meghallgassak egy kazettát, ráeszméljek a körülöttem zajló élet számos megoldásra váró rejtélyére. E nélkül az unatkozás nélkül nem nyílt volna ki körülöttem a kíváncsiság feneketlen kútja, nem lennék az az ember, aki vagyok.
De ez az életforma már a múlté. A leterhelő iskolarendszer, aztán a munka világa és párhuzamosan az okoseszközök megjelenése és a képernyőfüggőség teljesen elfeledtette velem, hogy a semmittevés egy fenntartható és gyümölcsöző életforma fontos része lehet. Nagyon ritka, hogy valamit ne a hasznosság vagy a megtérülés paraméterek mentén osztályozzak, így döntöm el, lemenjek-e reggel az edzőterembe, az organikus zabpelyhet válasszam-e a szupermarketben, nemet mondjak-e egy munkamegkeresésre, feláldozzam-e a havi megtakarításomat azért, hogy nyelviskolába járjak és szerezzek végre egy nyelvvizsgát. A szabadidőmet is optimalizálom: legyen a lehető leghatékonyabb, legjobb ár-érték arányban az arckrém, amit használok, a meditációs app, amivel relaxálni tanulok és a streaming-előfizetés, amivel kikapcsolódok alvás előtt.
Persze az az ember, akit fojtogat az élet-optimalizálás és a futóversenyszerű létezés, gondolkodik mindenféle alternatív opción.
Social media detoxot tart, munkamentes órákat jelöl ki esténként, havonta elgondolkozik a társadalomból való teljes kivonulás lehetőségén, elképzeli magát szerényen élő, de szellemileg szabad szépíróként vagy éppen kertészként. Aztán mégis marad…
Jenny Odell képzőművész-író első könyve, a How to Do Nothing: Resisting the Attention Economy 2022-ben került kiadásra magyar nyelven A semmittevés forradalma: Hogyan romboljuk le a hatékonyság mítoszát a kapitalizmusban címmel. Odell egy első ránézésre pofonegyszerű, azonban a valóságban annál nehezebb kérdéskörrel foglalkozik az azóta bestsellerré vált, rengeteg nyelvre lefordított könyvében: azzal, hogy miért érdemes a semmittevés művészetét elsajátítanunk. Kötete sokkal több, mint egy sok századik önsegítő könyv. Nem az a didaktikus célja, hogy praktikus tippeket adjon egy kevésbé zsúfolt élethez, a fenntarthatóbb, egészségesebb és kíváncsibb élet eszméje inkább az olvasóban állhat össze a könyv olvasása során. És a legfontosabb, hogy a pihenést nem a termelés szolgálatába állítja, tehát érvelése szerint nem azért kell pihennünk, hogy aztán a mókuskereket gyorsabban tudjuk majd pörgetni és több profitot tudjunk termelni. Jenny Odell szerint leginkább a pihenésért kell pihenni és hogy az emberi (véges!) erőforrásainkat a számunkra legjobban tudjuk használni.
Az elmúlt időszakom egyik legfontosabb olvasmányában csupán egy hiba van, a borító. Az angol eredeti és például a német borító olyan, mintha lányregényként értené a könyvet, a francia borító önsegítő könyvet csinált belőle, a magyar pedig olyan, mintha egy Fortepan-album vagy történelmi ismeretterjesztő kötet lenne. Mintha nem nagyon tudott volna a könyvipar egy esszéisztikus-filozofikus, mégis nagyon befogadható és sikeres kötetet pozicionálni. Maga Odell is beszélt arról, hogy mennyire váratlanul érte a könyv elképesztő sikere, és hogy mennyire zavarba ejtő az önpromócióval foglalkoznia, mikor a könyv maga éppen az ilyesféle tevékenységek ellen érvel.
Jenny Odell könyve azért nagyon erős, mert felszíni, sablonos és sokszor kapitalizmustól átitatott, fogyasztásra buzdító pihenési tippek helyett egészen a probléma gyökeréhez megy le, és rendszerszintű problémákról és mintázatokról beszél. A digitális kapitalizmus teljesítménykényszerét és aktivitásmániáját boncolgatja, miközben nagyon közel kerül eredeti szakmájához, a képzőművészethez is. Állítása szerint ugyanis a teljesítményorientált élet egyben a kultúramentes életet is jelenti. A könyvét áthatják a művészeti referenciák, úgy barangolunk a figyelemzavaros kapitalizmus útvesztőiben, hogy út közben fel-felvillan egy-egy kiállítás, performansz vagy szépirodalmi alkotás, mely szemléletesen bizonyítja, hogy a kultúrától teljesen idegen az eredménymániás digitális kapitalizmus működésmódja.
A szerző ahhoz is vette a bátorságot, hogy saját figyelemmel és az erőforrások nem teljesítményorientált felhasználásával folytatott küzdelmét is beleírja a kötetbe. Ezzel egyúttal a történelmi áttekintés és a nagyívű, sűrű elméleti keret „földelést kap”, sokkal kézzelfoghatóbbá válik, mit is ért a kötetben tematizált fogalmak alatt a szerző. Odell nem egy guru, akinek tökéletesen megy a semmittevés, emberivé válik a véletlenül mobilmentessé vált utazás vagy a nem profitorientált szenvedélye, a madármegfigyelés elmesélése által.
Fájdalmas felismerés az olvasás során, hogy a kapitalista logika milyen mélyen elfordította az ebben a rendszerben élők figyelmét olyan dolgokról, amelyek végtelenül emberiek, evolúciósan adottak, azonban nem egyértelműen kimutatható, közvetlen haszonnal járnak. A Wired egyenesen azt mondja, „Ez a könyv az első lépés a szabadsághoz vezető úton.” Amikor a borítón megláttam ezt a mondatot, végtelenül cinikus gondolatok futottak végig az agyamban, de aztán fejezetről fejezetre jöttem rá, hogy valóban egyféle internalizált teljesítményrezsimből kell kitörnie annak, aki az életet a maga komplexitásában, esetlegességében szeretné megélni, és kikacsintana az év végi Excel-táblázatok alapján meghatározott teljesítménybónuszon kívüli világra is. A kitörés pedig nem feltétlenül (csak) utcán tüntetéssel vagy mozgalmakhoz való csatlakozással, de egyfajta belső felszabadítással is megtörténhet.
