Amikor megszületünk, mindjárt sírni kezdünk. Eleinte ez az egyetlen dolog, amire önállóan képesek vagyunk, és gyakorlatilag ezzel kommunikálunk: sírunk, ha fázunk, ha éhesek vagyunk, és akkor is, amikor csak egy érintésre vágyunk. Nagyjából hat-tizenkét hetes korunk között azután megtanulunk mosolyogni. Az első, reflexszerű mosoly igazi mérföldkőnek számít. Nincs benne semmiféle hátsó szándék, csupán az őszinte, teljesen ártatlan boldogság, amelyet annak az ismerős arcnak a látványa vált ki, aki a sírásunkra mindig igyekezett segítséggel felelni.
Kisgyerekként mást sem hallunk, mint hogy „Mosolyogj, kincsem!”. Hol a kamerába, hol a szomszéd nénire, hol csak anyuci örömére. Ezért a kisbabák egészen hamar megtanulnak parancsra is mosolyogni. A külső szemlélőnek nem szembetűnő a különbség a szívből jövő és a kényszermosoly között, ám a 19. században élt egy francia neurológus, Guillaume Duchenne, aki a különböző arckifejezések lelki hátterét kutatva elsőként ismerte fel a mosoly két, egymástól jól elkülöníthető fajtáját. Álláspontja szerint a spontán, őszinte mosoly keletkezésekor mindkét, a száj sarkának megemelkedéséhez szükséges nagy járomcsonti izom és a szem körüli izom is összehúzódik. Felfedezője után ezt a változatot Duchenne-mosolynak nevezték el. Az elvárásra teljesített mosolynál viszont csak a nagy járomcsonti izom mozog, vagyis, ha csak a szánk mosolyog, nem az őszinte boldogságunkat fejezzük ki, csupán úgy értékeljük az adott helyzetet, hogy illene mosolyognunk, vagy éppenséggel engedelmeskedünk a felszólításnak, amely nemes egyszerűséggel így hangzik: „Mosolyogj!”
Az pedig, hogy mely helyzeteket értékeljük olyannak, amikor villantani kell a fogsorunkat, vagy hányszor szólítanak fel minket erre, legfőképpen attól függ, hogy nőnek vagy férfinak születtünk-e…
Legyél kedves!
A kisbabák – nemüktől függetlenül – azonos korban sajátítják el a mosolygás képességét, mégis szembetűnő az a különbség, hogy már ennek az arckifejezésnek az apropóján is mennyire más elvárásokat támasztanak egy lány és egy fiú felé. A kislányokat évezredek óta arra nevelték (vagy nevelik?), hogy legyenek kedvesek: egyrészt nyújtsanak segítséget bárkinek, akinek szüksége lehet rá, még annak árán is, hogy a saját igényeiket háttérbe szorítják, másrészt minél kevesebb vizet zavarjanak a puszta létezésükkel, azaz ne vonják el feleslegesen mások (a férfiak) figyelmét a komolyabb dolgokról. Szóval csak akkor kérdezzenek, ha valóban szükséges, egyébként pedig végezzék a nekik szánt feladatokat csendben, alázattal és egy szelíd mosollyal az arcukon.
Szinte az anyatejjel szívtuk magunkba a kedvesség tudományát, hiszen a külvilág egy emberként igazolta vissza, hogy ez a számunkra kijelölt egyetlen és helyes út. Az óvodában játszva hamar a babaszobának nevezett sarokban találtuk magunkat, ahol az otthonról hozott mintáinknak megfelelően játékból ebédet főztünk, tisztába tettük a babát, és közben gügyögő hangon elmeséltük neki, hogy most majd szépen megetetjük, aztán lefektetjük. A fiúk ez idő alatt egy másik sarokban háborúsdit vagy autóversenyzőset játszottak, netán tornyot vagy bunkert építettek. Az óvó néni visszajelzései alapján hamar beigazolódni látszott az az elmélet, hogy az általunk végzett tevékenység mennyivel szimpatikusabb, mint a fiúk viselkedése, hiszen amíg mi csendben molyoltunk, addig a fiúk hangosan, nagy csinnadratta mellett nyertek meg csatákat vagy versenyeztek – amiért állandóan rájuk is szóltak. Mindeközben ránk sohasem érkezett panasz, néha az óvónéni becsületből, némi megkönnyebbüléssel és elismeréssel az arcán oda-oda pillantott felénk, amit mi egy kedves mosollyal viszonoztunk.
Mire eljutottunk az általános iskoláig, már mindannyiunk számára teljesen egyértelművé vált, hogy a fiúk rosszalkodnak, és velük mindig csak a baj van. És összevetve az ő magatartásuk által kiváltott reakciókat az otthon hallott, nekünk szánt intelmekkel, össze is állt kép arról az ideálisnak vélt viselkedésről, amelyről azt gondoltuk, hogy a későbbiekben is az életben való érvényesülésünk záloga lesz.
Fotó: Unsplash Szerző: Spira Eszter Mirjam
A cikk folytatását keresd a friss Marie Claire-ben!
