Kezdjük az elején: hogyan kerültél ki Japánba, illetve korábban volt-e bármilyen kapcsolatod a szigetországgal vagy Ázsiával?
A férjem munkája révén jutottunk ki Japánba, így én az Ázsia-élményt máshogyan éltem meg, mint sok kint élő magyar barátom. Japánra mindig is egy távoli, misztikus helyként gondoltam – vágyam volt, hogy eljussak oda, de benne volt a pakliban, hogy ez a vágyam sohasem teljesül. Aztán a férjem kapott egy lehetőséget: jelentkezhetett külföldi kiküldetésre és ő megpályázta Japánt. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan távoli hely, hogy ide kevesen akarnak kiköltözni…
Úgy voltunk vele, hogy ha összejön, akkor kipróbáljuk, milyen ott az élet. Akkor már megvolt a két gyerekünk. Mondogattam is, hogy milyen jó lesz két pelenkás gyerekkel a világ végére menni minden segítség nélkül. (nevet)
Nem baj, megoldjuk, gondoltam. A férjem végül megkapta a munkát, és elkezdődött a négy évre szóló kiküldetés, ami 2009 és 2013 közötti időszakra szólt. Eleinte irtó nehéz volt minden, és már a költözés sem volt sétagalopp: augusztusra esett a kiköltözésünk ideje, így 100%-os páratartalom, 40 fok várt minket. Miután berendezkedtünk, elkezdtem aktívan keresni a kint élő magyarokat, és már akkor sok magyar barátot szereztem.
Kint voltunk a nagy fukushimai földrengés idején is, 2011-ben. Ez megrengette a tokiói külföldi kolóniát, többek között én is hazajöttem akkor a gyerekekkel. Aztán visszamentünk, és egészen 2013-ig élveztük a szigetország szépségeit. Rengeteget utaztunk, felfedeztük a misztikus japán vidéket és a nyüzsgő nagyvárosokat is.
Milyen volt akkor hazajönni, mihez kezdtél újra itthon?
Akkorra a második otthonunkká vált Japán. Szóval a hazajövetel után nem sokkal már vágytunk is vissza. Itthon elkezdtem tanítani, mivel tanítói végzettségem van. A gyerekeim iskolába és óvodába jártak, és ez így együtt jól működött. A gyerekeim egy hétvégi japán iskolába jártak a hagyományos suli mellett, hogy ne hagyják el teljesen nyelvet, amit kint az óvodában már kiválóan elsajátítottak. A gyerekek egyébként nagyon jól vették a nyelvi akadályokat, de szerettük volna, hogy ne felejtsenek túl sokat.
Szóval mivel nagyon jól éreztük magunkat Japánban, alig vártuk, hogy visszamehessünk. Szerintem azok, akik éltek már ott, tudják, miről beszélek. A jót könnyű megszokni, és mi inkább az ország pozitívumait tapasztaltuk meg, akár ha csak az olyan mindennapi dolgokat vesszük, amik ott természetesek, de itt vadászni kell őket. Ilyenek például a tiszta nyilvános wc-k és egyéb praktikus dolgok, mint például a 100 Yenes bolt, ahol mindenféle klassz apróságot lehet venni. Minden sarkon van 0-24-ben nyitva tartó kisbolt, ahol ételt, alsóruházatot, kozmetikumot árulnak, illetve bármikor lehet nyomtatni, fénymásolni, postai csomagot feladni.
A japánok betartják a kulturális szabályokat, például nem eszik senki az utcán, nem zavarják embertársainkat hangoskodással, nyilvános helyen nem telefonálnak soha stb.
Volt olyan dolog, amit nehéz volt elfogadni, megszokni?
Igen, a sorban állást. Ott mindenki sorban áll, sokszor nem is tudni, hogy pontosan miért. Néha lassúak is a japánok, túl lassúak, de nekem ezzel nincs problémám.
Az étkezés, a gasztronómia is nagyon más. A magyar konyha húsközpontú, a japán pedig rizsalapú – reggel-délben-este rizst esznek, illetve sok zöldséget fogyasztanak. Ez elsőre szokatlan volt, de aztán megtanultam, hogy egy étkezéshez öt-hatféle zöldség is kell. Azóta sokkal több zöldséget használok a főzéshez. A japán étrend egészségesebb, színesebb, változatosabb.
Gyerekek a Tokiói Magyar Iskolában
Mesélj arról, hogyan indult el a Tokiói Magyar Iskola?
2019-ben újra kiköltöztünk Japánba, pont a COVID előtt. Akkor már nagyobbak voltak a gyerekeim, és tudtam, hogy dolgozni szeretnék. Elkezdtünk gondolkodni, mi legyen, és mivel én tanító vagyok, és nem volt akkor ott semmilyen iskola a magyar gyerekeknek, elhatároztam, hogy csinálok egy közösségi teret, klubot, ahol magyarul beszélhetnek, ismerkedhetnek.
Először készítettem egy felmérést, hogy hány emberre lehet számítani. Akkoriban volt már néhány korábbi ismerős, barát, akinek időközben gyereke született. Az akkori nagykövet támogatásával kaptunk helyet a frissen nyílt Liszt Intézetben. A COVID miatt elhúzódott az indulás, de végül 2020 szeptemberében belevágtunk, természetesen az óvintézkedések betartásával. A kezdetektől nagy érdeklődés volt az iskola iránt, 30 fő feletti létszámmal indultunk. Létrehoztam egy japán önkormányzati szervezetet is, ami hivatalos formát adott a működésünknek, noha támogatásokra pályázni ezzel nem tudtunk.
A csoportokat korosztályok szerint osztottam fel. A csoportokat korosztályok szerint osztottam fel. Akkoriban egy fejlesztő pedagógus anyuka vitte a legkisebbek foglalkozását. Ő már sajnos tovább ment, de csatlakozott hozzám egy itt élő művész hölgy, aki a kreatív feladatokat segíti.
A legidősebb gyerekek 7 évesek voltak az iskola induláskor. Ami kihívást jelentett és jelent a mai napig, az az írás-olvasás tanítása, mivel a japán írásrendszer teljesen más, nem latin betűs. Szerencsére a szülők tisztában vannak a többnyelvűség előnyeivel. Több tanítványom is 3-4 nyelven beszél anyanyelvi szinten, ami óriási előny lesz számukra a későbbiekben.
Milyen hatása lett az iskolának a közösségre?
Teljes mértékben közösségformáló lett. A családok megismerték egymást, barátságok szövődtek, közösen megyünk nyaralni, kirándulásokat, táborokat szervezünk, amiket magyar művészek és munkáik megismertetésével kötünk össze. Volt már kerámiatábor, kokesi baba workshop, illetve egy világhírű magyar szobrászművész lakhelyét is meglátogattuk az egyik tábor alkalmával. Mindig próbálom úgy szervezni ezeket a programokat, hogy aki foglalkozást tart, magyar legyen, hogy a gyerekek minél többet legyenek magyar nyelvi környezetben.
Sokat lehet olvasni, hallani arról, hogy nehéz külföldiként boldogulni Japánban. Ez valóban így van? Miket tapasztaltál ezzel kapcsolatban?
Ez szerintem is így van. Ha nem vagy valamilyen szakmában kimagasló, nehéz munkavállalói vízumot kapni. Létezik a Working Holiday vízum, amit 30 éves korig lehet igényelni, de az csak alacsonyan fizetett munkákra jó. Egyébként céges szponzoráció kell a hosszabb távú letelepedéshez. Vállalkozást is lehet indítani, ha megvan hozzá a megfelelő anyagi háttér.
Azt látom továbbá, hogy a japánok nem igazán nyitottak a külföldiekre. Például, ha középvezetői pozícióba kerülsz kint nem japánként, akkor nehézségeid adódhatnak, mert a japánok sokkal inkább figyelnek egymásra, mint a külföldiekre. Mégis, ha már ott van az ember és beilleszkedik, akkor megbecsülik. Ehhez azonban türelem, szorgalom, nyitottság, elkötelezettség és eltökéltség kell.
Gyerekek a Tokiói Magyar Iskolában
Szerinted túlromantizáljuk Japánt?
Teljes mértékben. A szamurájok, a sushi, a kimonók részei a kultúrának, és valóban egy izgalmas és misztikus ez a világ, de a mindennapi élet ennél sokkal komplexebb. A túlórázás például igenis létezik, de nem minden esetben drasztikus. A családi dinamika is nagyon más Japánban. A nők szinte kizárólagos szerepet vállalnak a gyereknevelésben az elején, a férfiak a pénzkeresők. Sok európai-japán házasság épp emiatt nem működik jól, mert ezek a különbözőségek, illetve a kompromisszumkészség hiánya komoly konfliktusokat okoznak.
A japánok nem engedik továbbá a kettős állampolgárságot – ez azt jelenti, hogy a vegyes házasságban született gyerekeknek felnőtté válásukkor le kell mondani az egyikről. Elképesztő nehéz dolog ez, ha belegondolunk. Vajon melyik jobb, a japán, vagy az amerikai? Hogyan, mi alapján kellene választani anya vagy apa között?
A japán társadalomban nagyon lassan lehet változásokat bevezetni. A külföldieket nehezen fogadják be, de egyre inkább kénytelenek nyitni, mert rendkívül kevés gyerek születik az országban és az elmagányosodás is jelentős probléma. Az idősek gondozása pedig egy egyre növekvő társadalmi teher. Erre megoldás lehet a bevándorlás, mind az egyszerűbb munkák elvégzésére, mind a professzionális területeken.
Ha jól tudom, idegenvezetést is vállalsz. Melyek a kedvenc, akár a turisták által kevésbé felfedezett helyek, látványosságok, amiket a csoportjaid is kedvelnek általában?
Igen, kisebb csoportokat viszek, jellemzően két-három családot vagy kisebb társaságokat. Van, aki kíváncsiságból jön, van, aki valódi elköteleződéssel, illetve már rendelkezik japán nyelvtudással, kulturális ismeretekkel. A klasszikus látnivalók mellett általában különleges helyekre is megyünk: például Shibamatába, ahol egy gyönyörűen faragott templomot csodálunk meg, vagy Kawagoéba, ami egy autentikus, régi városka apró boltokkal, yakimo árusokkal, Edo-kori épületekkel. Kamakurát is nagyon szeretem, ami egy part menti város és igazán egyedi hangulata van.
Végezetül, egy ekkora városban élve te hogyan tudsz kikapcsolódni?
Leginkább a városi kertekben. Tokióban szinte mindenhol van egy nyugodt, békés kert, ahová elvonulhatok. Leülök, iszom egy csésze matchát, gyönyörködöm a természetben és közben töltődöm. Szuperek a múzeumok is, megfizethetők, érdekesek és jól ki tudnak szakítani a mindennapi zsongásból. Ha társaságra vágyom, akkor elmegyek barátokkal valahová, például egy autentikus izakayába. Az is jó Tokióban, hogy biztonságos és sokszínű, így szinte mindenre ad lehetőséget – akár pihenésre, akár szórakozásra vágysz. És persze a természet szeretete, a vallási ünnepek és az egyéb sajátosságok mind-mind részei a japán életmódnak, amit ha megértesz és elsajátítasz, nagyon meg tudsz szeretni.
Szerző: Zahorján Ivett Fotó: interjúalany sajátja
