Miért jött létre az Ezt senki nem mondta! Bookazine, kiknek szól? Honnan jött maga az ötlet, hogy bookazine formájában jelenjenek meg az „Ezt senki nem mondta!” történetek?
Az Ezt senki nem mondta! harmadik évadának záró epizódja épp most jelent meg, a rapper Gegével beszélgettem az apaság és alkotás kérdéseiről. Sűrű időszak volt a podcast történetében, ami alatt nagyon sok, tényleg sok e-mailt, kommentet és reakciót kaptam, amelyek újabb és újabb nézőpontokat nyitottak meg. Elkezdtünk beszélni a Könyves Magazin szerkesztőségében arról, hogyan tudnánk továbbgondolni a témát, és ahhoz nyúltunk, amit a legjobban szeretünk: a szöveghez.
A 150 oldalas bookazine minden cikke a szülővé válásról foglalkozik, engedi a továbbgondolást és az új nézőpontokat és inspirációkat is. A bookazine-hoz megkerestem Tompa Andreát, Borda Rékát, Tapasztó Orsit, Epres Pannit, Pál Marcit, Wertán Sárát, valamint Simon Marcit és Tóth Réka Ágnest, hogy mondják el a saját Ezt senki nem mondta! történetüket, illetve egy mélyremenős interjút készítettem Orvos-Tóth Noémival. A kiadványban sokféle könyvet ajánlunk a szülővé válásról, illetve a szülőséget érintő kérdésekről, Réz Anna megírta, milyen nehéz kütyük közt élni, Vass Dorottea arról írt, miért fontos, hogy a gyerek olvasson. De még Szél Dáviddal is beszélgettünk az apaság láthatatlanságáról.
Hogyan nézett ki az alkotói folyamat, volt bármilyen elképzelés (brief), hogy miképp írják meg a benne szereplők a saját történeteiket?
Az első lépés a bookazine esetében is az volt, mint ami a podcastsorozatot is megelőzte, hogy nagyon sokat beszélgettünk Valuska Lacival az ötleteinkről, az érzéseinkről, a kérdéseinkről és a célokról, amiket ezzel a kiadvánnyal el szeretnénk érni. Utána elkezdtünk a tartalommal foglalkozni, összeszedtük, hogy szerintünk ki és milyen témában tud megszólalni úgy, hogy az a legtöbbeket érintse és érdekelje. Ezután pedig elkezdődött a felkérés folyamata, amiben hatalmas élmény volt, hogy mindenki örömmel és lelkesen vágta rá az igent. Ebből is azt érzem, hogy mindenkinek megvan a története a maga szülőségéről, amit nagyon szívesen mesél el másoknak is.
Hogyan választottad ki a szereplőket, akik mesélnek a bookazine-ban?
Ahogy a bookazine bevezetőjében is írtam, ez a kötet olyan számomra, mintha szóra bírtam volna a saját falumat. Azt szokták mondani, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falura van szükség, én pedig azt tapasztalom, amit Orvos-Tóth Noémi is mondott a vele készült interjúban, hogy ma az a falu van, amit mi teremtünk meg magunk köré. Olyan embereket kértem meg, hogy írjanak, akik számomra ebben az életszakaszban a legfontosabbak voltak.
Van köztük író, pszichológus, filozófus, akiknek a tudása, írásai, a beszélgetéseink sokat adtak az elmúlt években. De megkértem a barátaimat is, hogy bár sokat beszélgettünk erről az elmúlt években, írják meg, hogy nekik mi az, amit nem mondott korábban senki a szülővé válásról. De a biztonságérzetemet, az információkat, a támogatást, amit a falu adhat, sokszor az irodalomból kaptam meg, így sok-sok könyvajánló szerepel a bookazine-ban.
Ha egy meghatározó gondolatot ki kellene emelni, amely megváltoztatta / megkönnyítette az anyasághoz való viszonyod, akkor az melyik lenne es kitől származott?
Nem tudok egyetlen gondolatot kiragadni. Az elmúlt három évem legfontosabb beszélgetései ezek a podcast adások és a bookazine, amik az anyává válásom korai szakaszát nagyon erősen meghatározták. Ebben a végtelenül szélsőséges, mélységekkel és magaságokkal teli, nagyon érzékeny időszakban tényleg hatalmas ajándék volt az, hogy különböző emberekkel beszélgethettem azokról a kérdésekről, amik a leginkább foglalkoztattak és hétről hétre megerősítést kaptam, hogy nem csak én vagyok ebben a helyzetben, bármennyire magányosnak is érzem magam, a világon mindenki, aki szülővé válik ezen megy keresztül, mégis minden történetre rácsodálkoztam, mert nincs két azonos, de talán még hasonló út sem. Ez a felismerés pedig nagy szabadság érzéssel töltött el.
Ezt senki ne mondta
Olvass bele Ott Anna: Ezt senki nem mondta! című bookazine-jába!
„A fiam kedvenc ételei a rántott hús, a palacsinta és a bundás kenyér. Palacsintát hetente legalább kétszer sütünk, valójában elkészíteni – kimérni és összekeverni az összetevőket, olajozni a serpenyőt, feldobni a tésztát – sokkal jobban szeretjük, mint megenni a palacsintát. A palacsintasütés fontos szimbólum az életemben, mintha azt erősítené bennem, hogy dönthetek máshogy és megadhatom a fiamnak, amire vágyik. Sokkal büszkébb vagyok magamra amiatt, hogy palacsintát sütök, mint a palacsintáimra. Mert volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy nem is a fiamnak sütöm ezeket a palacsintákat, hanem magamnak, a kis Annának. Émelyítő szabadságérzés volt! Bármikor süthetek palacsintát! És én az az anya vagyok, akitől ha a gyereke palacsintát kér, akkor ő palacsintát fog neki sütni!”
…
„Nagyon örültem és hálás voltam, amikor a fiam két és fél éves kora környékétől elkezdte nagyon tisztán kifejezni, hogy mit szeretne: elmondta, hogyan érzi magát, sőt, kéréseket is megfogalmazott felém.
Szóval mégsem arról van szó, hogy erre a képességre csak felnőttként teszünk szert? Ezek szerint a sajátunk egészen kicsi korunk óta, de csak olyan közegben tud fejlődni, artikulálódni, amely képes rá reagálni. Amikor a fiam kifejezi az akaratát, néha a bosszúság ellenére is öröm van bennem: örülök annak, hogy ő ezt megteheti, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megtanítsam neki, ez nemcsak a felnőttek privilégiuma, hanem a gyerekek joga is. Az önismereti úton a tagadáson, a dühön, a felmentésen, a hálán, a megértésen át minden érzelmet megéltem a szüleim felé.”
