Az ötszáztizenhetedik éjszakát töltöttem a kanapén, amikor rájöttem, hogy nem vagyok képes tovább csinálni ezt. Egyszerűen nem megy. Nem érdekel a szép család, a tökéletes Insta-fotó és már nem érdekel a CSOK, az anyagi bizonytalanság vagy az egyedülálló anyasággal kapcsolatos összes félelmem sem. „Megfulladok!” – kiabáltam belül, és felkeltem, hogy elkészítsem a reggelit. Pont úgy, ahogy az összes többi napon.
Pedig olyan szépen éltek!
Amikor délután megláttam a Szentesi-kötet címét a könyvtárban, felröhögtem. A könyvtáros rosszallóan nézett, de nem tudtam eldönteni, hogy a megvetés a nevetésemnek vagy a szaranyaságomnak szól-e. Méhem három kibírhatatlanul hangos gyümölcse ugyanis éppen a játszósarokba vetette magát, miközben összevesztek az utolsó átkozott Anna-Peti-Gergő köteten. (Amiről csak az bír eszembe jutni, hogy na, az idilli család – a Bartost is hogy beperelték a saját gyerekei…!)
Kezdek olyan lenni, mint az anyám. Nem is, inkább mint a nagyanyám. Ő se mosolygott már vagy ‘93 óta. Én is így érzem magam. Lelkemre fagyott a csend, és egy ideje már nem látom a színeket. Cserébe mindennap végiggondolom, hogy fog kinézni az életem, ha maradok.
Soha többé nem érzem majd magam megbecsülve például. A következő három évben sem szexelek. Nem mondja majd senki, hogy szeretlek, és nem lesz se romantika, se hajcihő, se virág.
Lehet, hogy tulajdonképpen már nem is létezem, csak képzelem, hogy vagyok?
Azt hiszem, kezdek begolyózni. Már sírni se tudok. Muszáj megmondanom neki, hogy a házasságuknak vége.
Karácsonyra kaptam egy üveg ketchupot
A férjem karácsonyra vett nekem egy Ferrari tesztvezetést. A dolog szépséghibája, hogy az én bankkártyámmal fizetett. Már nem érint meg. Csak elkönyvelem, hogy hiába a lefoglalt időpont és a csinos boríték, nem fogok elmenni. Így nem.
A füstös-gombás ízvilágú gourmet ketchupon viszont őszintén meglepődök. Ismer engem ez az ember egyáltalán?! Költői kérdés volt, a választ úgyis tudom.
Amikor elmondtam a férjemnek, hogy elhagyom, nem hitte el
Eldöntöttem: vége
Amikor elmondtam a férjemnek, hogy elhagyom, nem hitte el. Azt mondta, mindenem megvan, amire csak vágyhatok. Elmagyarázta, hogy három gyerekünk, húszéves hitelünk és tízmilliós CSOK-unk van. (Nem mintha nem tudnám. Mindegyiket én intéztem egyedül.)
Részletesen levezette nekem, hogy gyöngyéletem van, hiszen sose vert meg (akkor még). Hazaadja a fizetését (ami sokkal kevesebb, mint az enyém, és ezt ő baromi rosszul viseli). Oda megyek, ahova akarok (feltéve, hogy előre egyeztetek vele, előtte megfőzöm a vacsorát, szerzek bébiszittert és persze ki is fizetem).
És amúgy is, mit fog szólni a falu?
Őszintén szólva, leszarom, gondoltam magamban, de mondani nem mertem. Helyette a padló rései közé szorult reményt bámultam és emlékeztettem magam, hogy lélegeznem kell. Nagy levegő. Kifúj, beszív, kifúj. Aztán belekezdtem, és ömlött belőlem a szó.
Elmondtam, hogy nem vagyok boldog. Hogy idejét sem tudom, mikor voltam utoljára az. Hogy már nem tudok enni, aludni, nevetni és arra sem emlékszem, ki vagyok én. Próbáltam megértetni vele, hogy nem akarok tovább egyedülálló szülő lenni úgy, hogy közben házas vagyok.
Azt reméltem, meghallja, amikor elmagyarázom, hogy a csenddel verés, a gázlángozás, a szeretetmegvonás és az, ahogy elvárja, hogy fő keresőként is a cselédje legyek, nem normális. Abban bíztam, hogy tesz, mond, hazudik valamit, ami számít.
De csak annyit mondott, hogy ilyet úgyse találok még egyet, mint ő. Remélem is, válaszoltam, és magamra zártam a fürdőszoba ajtaját.
A tények
Harmincnégy és háromnegyed éves vagyok – épp egy évvel idősebb, mint Adrian Mole az utolsó naplókban – és azt mondtam a férjemnek, hogy ha a következő negyedévben nem lesz változás az életünkben, elhagyom. Tudom, hogy nem vett komolyan. Sose teszi.
Meg is értem. Végül is a szüleim sosem állnának mellém. A barátaim nem értenék, miért válok el valakitől, aki pont ugyanolyan jó – vagy rossz –, mint bárki más. Egyedül nem tudom fenntartani a háztartást. Amúgy is életképtelen vagyok. Mégis kinek kellenék? Ráadásul a statisztikai adatok alapján három éven belül a gyerekekkel együtt mélyszegénységbe kerülök, és csak magamra vethetek majd. Kell ez nekem? Nem kell.
Csakhogy nincs választásom. Gyűlölöm az életemet és gyűlölöm benne saját magam. Utálom, hogy a gyerekeimnek fogalma sincs arról, hogyan működnek az egészséges kapcsolatok. Megrémít, hogy tulajdonképpen nekem sincsen. Mégsem akarom, hogy a húsz év múlva a lányom álljon majd egy ugyanilyen tökéletesen csillogóra suvickolt mosogató mellett és azt gondolja, hogy kéne egy exit plan.
Harmincnégy és háromnegyed éves vagyok és még nem tudom, hogy fél év múlva a férjem ökle két centivel az arcom mellett zúg majd el, én pedig felpakolom a gyerekeket és többé nem állíthat meg senki. Kata vagyok, és ez az én történetem.
Fotó: Getty Images
