Amália egy volt a nagyon kevés egyedülálló hajléktalan nő közül, aki megfordult a budapesti hajléktalanszállókon. Persze azt, hogy egyedülálló, valójában csak ő tudta: amióta utcára került, tisztában volt vele, hogy a legjobban akkor jár, ha mindenkinek azt hazudja, van párja. A biztonság kedvéért azért a fiai is meglátogatták, hogy a többiek lássák, van segítsége, ha esetleg védelemre szorulna. Ez részben azért is volt fontos, mert Amáliának szembesülnie kellett vele, a hajléktalanszállókon – legalábbis abban a két intézményben, ahol ő megfordult – többnyire nincsenek szeparált terek vagy dedikált foglalkozások a nők számára. Az idő nagy részét a férfiakkal együtt kellett töltenie, akik Amália elmondása szerint néha még úgy is feszélyező társaságot jelentettek, hogy egyébként nem viselkedtek erőszakosan. „Gyakran láttam, hogy sok nő csak kényszerből alakít ki kapcsolatot férfiakkal, hogy nagyobb biztonságban érezhessék magukat. Pedig a nők egy része épp egy rossz kapcsolat miatt került az utcára…” – meséli Amália.
Gegő Virág, a lakhatási programokat működtető Utcáról Lakásba! Egyesület szociális munkásként dolgozó munkatársa szintén megerősíti, hogy szinte soha nem dolgoznak egyedülálló nőkkel, hiszen a nők egyedül borzasztóan kiszolgáltatottak az utcán, és fokozottan ki vannak téve az erőszaknak. „A szingli nő státusz a középosztálybeli nők kiváltsága, az utcán ez általában nem valódi opció a nőknek. Gyakran látjuk, hogy a nők párjukkal együtt kerülnek az utcára, de az is nagyon sokszor előfordul, hogy valaki az utcán keres magának társat, miután ilyen élethelyzetbe került. Olyat is gyakran látunk, hogy valaki állami gondoskodásból kikerülve talál egy partnert, akivel azonban nem tudnak stabil életet kialakítani, így végül mindketten hajléktalanságba kerülnek.”
Az Utcáról Lakásba! Egyesület Női klubja, 2024
Az, hogy végül miért is kényszerül egy nő az utcára, első ránézésre több egyéni tényező következménye, valójában azonban rengeteg rendszerszintű probléma húzódik mögötte. Az egyik, hogy a nők gyakran kiesnek a munkaerőpiacról – például azért, mert a párkapcsolati dinamikájukban a háztartás vezetése és a gyermekek gondozásra lesz a feladatuk –, de az is gyakori, hogy egy nő feketén dolgozik: például takarít vagy egy konyhán mosogat, ahol nincsen bejelentve, így később, idős korára nyugdíj nélkül marad. Ugyanígy számos nő válik családon belüli erőszak áldozatává vagy szenved el olyan traumákat, amelyek kisiklatják az életüket.
A még mindig konzervatív értékrendek által meghatározott magyar társadalomban rengeteg nő éli le az életét gazdasági kiszolgáltatottságban, ami bizonytalanná teszi és gyakran egy férfihoz köti egzisztenciájukat. Ráadásul ha gyerekek is vannak a képben, akkor sokszor csak még nehezebbé válik egy nő élethelyzete.
Csak az az anya nem kap segítséget, akinek a legjobban kellene
„A hajléktalanságban élő nők közel 80 százalékának van gyermeke” – állapítja meg Hajdu Csilla, az Utcáról Lakásba! „Női fókusz” koordinátora. Előfordul, hogy egyes nők számára épp a gyerek születése az az életesemény, ami miatt utcára kerülnek, ahogyan az is, hogy valaki már hajléktalanságban él, amikor terhes lesz. Bár gyerekeket Magyarországon elméletileg csupán szegénységre hivatkozva nem lehet kiemelni a családból, a realitás az, hogy az ilyen gyerekek állami gondoskodásban nőnek fel, és az édesanya nem kap szinte semmilyen állami segítséget.
Középen Jónás Amália sorstárs mentor, 2025
„A családtámogatási ellátások erőteljesen osztályalapúak, hiszen tb-jogviszonyhoz kötik az ellátást. És míg a CSED vagy a GYED valódi segítséget tud jelenteni egy édesanyának, az alanyi jogon járó családi pótlék – melynek összege egy gyermek után 2008 óta változatlanul 12 200 forint – vagy a GYES (ami gyermekenként körülbelül 25.000 forint) nem elég ahhoz, hogy támogassa a nehezebb élethelyzetű családokat” – teszi hozzá a szakember.
Magyarországon az is bevett gyakorlat, hogy családon belüli erőszak esetén nem a bántalmazót távolítják el a családból, hanem az anyának és a gyerekeknek kell elhagyniuk az otthonukat – ez szintén rengeteg nőt sodor egzisztenciális bizonytalanságba. Ezek az érzékeny élethelyzetek ráadásul nem csupán anyagi, de lelki, pszichés támogatást is igényelnének az ellátórendszer részéről – és bár ez utóbbi elvileg nem kerül semmibe, a traumatudatos szemléletmód mégis hiányzik a hazai rendszerből.
Traumatudatos ellátás helyett újabb traumák
Már három éve, hogy a a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Dózsa György úti épületében megnyílt a kifejezetten hajléktalanságban vagy lakhatási szegénységben élő nőket váró traumatudatos nőgyógyászati rendelő. A projektet az az igény hívta életre, hogy legyen egy olyan rendelő, ahol (jól) ellátják a nehéz élethelyzetű nőket: akkor a rendelő kapcsán rengeteg érintett számolt be róla, hogy gyakran egyenesen megtagadják tőlük az ellátást, vagy úgy végzik el a vizsgálatokat, hogy közben becsmérlő, durva megjegyzéseket szórnak rájuk az orvosok. Azokra a nőkre, akik nem ritkán nemi erőszak, nem kívánt terhesség vagy traumatikus szülés után érkeznek a rendelőbe.
A traumatudatos szemlélettel működő nőgyógyászati rendelőben tulajdonképpen nem történik semmi különös, mégis ég és föld a különbség a megszokott állami ellátás és aközött, amit ott nyújtanak. Időt szánnak a betegekre – akár fél órát is, ami még egy drága magánrendelőben is kuriózumnak számít – amely teret ad rá, hogy átbeszéljék a félelmeket és esetleges traumákat is. Mivel rengeteg hajléktalanságban élő nő élt át bántalmazást vagy szexuális erőszakot, kulcsfontosságú, hogy a kellő érzékenységgel és figyelemmel forduljanak feléjük.
És bár látványos példa, ennek nyilvánvalóan nemcsak a nőgyógyászatban kellene így lennie. „Nagyon fontos lenne, hogy az intézményekben dolgozó szociális munkásoknak, és más hajléktalanságban élő személyekkel – nőkkel és férfiakkal egyaránt – dolgozó szakembereknek legyen ilyen irányú képzettségük, hogy traumainformált szemlélettel végezhessék a munkájukat” – magyarázza Csilla. „Emellett fontos lenne, hogy tisztában legyen mindenki a nemi alapú erőszak problémájával is.”
Az ULE sorstárs mentor segítő csoportja
Ugyanezek miatt lenne nagy szükség arra is, hogy létrejöhessenek exkluzív, nőknek dedikált terek és foglalkozások, ahol a lakhatási szegénységben vagy hajléktalanságban élő nők biztonságos, támogató közegre találhatnak. Csilla úgy látja, egyelőre pontszerű kezdeményezésekről lehet csak tudni: általában akkor alakulnak női csoportok egy hajléktalanszállón, ha az adott intézményben dolgozó adott szociális munkás belső motivációjából és saját érdeklődéséből fakadóan létrehoz ilyet. Ugyanakkor nincsen olyan átfogó ernyőszervezet, amely kifejezetten a hajléktalanságban élő nők pszichológiai támogatásával foglalkozna.
„Milyen nő az ilyen?”
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a nőknek sok szempontból súlyosabb stigmákkal kell szembenézniük, ha utcára kerülnek. Amália – aki mostanra már sorstárs mentorként segíti az Utcáról Lakásba! Egyesület munkáját – például egyértelműen azt érezte, hogy keményebben megítélik őt nőként: „Nekem fiaim vannak, és senki nem szól rájuk, ha piszkos munkaruhában mennek mondjuk bevásárolni. Nőktől sokkal jobban elvárják, hogy tiszták, ápoltak, rendezettek legyenek – ezért is figyeltem különösen a higiéniámra, mindig megtaláltam a módját, hogy rendszeresen tisztálkodjak, hogy meg tudjak jelenni bárhol.“
Virág szerint a stigma kapcsán leginkább az édesanyák vannak célkeresztben, ugyanis az anyáktól fokozottan elvárja a társadalom a tisztaságot, erkölcsösséget, azt, hogy „jól” éljenek és „megfelelően” neveljék a gyerekeiket. Ezek az elvárások és a belőlük következő stigma aztán csak nehezíti az édesanyák számára a segítségkérést, ha nehéz élethelyzetbe kerülnek: a szenvedélybetegségekkel és szerhasználattal kapcsolatos kutatásokból is látszik, hogy a nőkre (és különösen az édesanyákra) „rejtőzködő“ minták jellemzőek, melyek lehetővé teszik számukra, hogy rejtve maradjanak a külvilág szeme előtt. A zugivás és a szemlélők számára kevésbé „látványos“ gyógyszerhasználat – elsősorban nyugtatók, szorongásoldók fogyasztása – lehetővé teszi a nőknek, hogy titkolják problémáikat, ugyanakkor gátolja őket abban, hogy megoldást találjanak rájuk. De ugyanúgy szégyenérzettel jár az áldozatok számára a bántalmazás is, melynek kapcsán még mindig csak nagyon ritkán kérnek segítséget a nők.
Az más kérdés, hogy nincsenek is feltétlenül olyan jól működő állami rendszerek, amelyek segítséget nyújtanának nekik. Ahogy Csilla hangsúlyozza, kulcsfontosságú lenne a női hajléktalanság megelőzésében egy nemi alapú támogatási rendszer, amely figyelembe venné az olyan specifikusan nőket érintő problémákat, mint például a családon belüli erőszak. Ha lenne ezen a téren valódi állami jelenlét és hatékonyan működő segítő rendszerek, akkor sok nő utcára kerülése megelőzhető volna. Amália pedig azt is hozzáteszi, ha már megtörtént a baj, és egy nő lakhatási válságba került, nagyon kevés esélye marad rá, hogy újraépítse a helyzetét – hiszen itt megint cserben hagyja az állam a leginkább segítségre szorulókat. Rendszerszintű, hatékony segítség nélkül pedig ugyanis szinte lehetetlen újraépíteni egy életet.
A cikk a Gyökerek és Szárnyak Alapítvánnyal együttműködésben készült.
Fotó: Hecker Sára, Neményi Márton
