Tökéletesen szőrtelen vagyok. Frissen testápolóztam. Négyszer öltöztem át. A fülem mögött Chanel. A csuklómon is. A bugyim új, csipke. A hajam fürtökben omlik a vállamra. A lakásban félhomály. Mégis mi a csudát keresek itt? – kérdezem magamtól és arra gondolok, hogy Krisztián bármelyik percben megérkezhet.
Nem vagyok képes rá! – mantrázom magamban és újra meg újra próbálom felidézni az utolsó alkalmat, amikor valaki úgy ért hozzám. Legalább tíz hónapja volt. És sokkal előbb vége lett, mint hogy élvezni kezdtem volna.
Amúgy is ez volt a rutinunk. Ha nem tetszett, amit tettem vagy mondtam, a férjem csenddel büntetett. Levegőnek nézett, nem ölelt meg, nem ért hozzám. És én szenvedtem. Szűköltem, mint egy bezárt állat. Mindenáron meg akartam beszélni. Megfőztem a kedvenc kajáját, vacsorázni vittem az anyját, sütit csomagoltam a munkahelyére. Aztán veszekedtem. Toporzékoltam. Bocsánatot kértem, mert létezem. Majd magamba roskadtam és elölről kezdtem.
Aztán néha, amikor úgy gondolta, már eleget vezekeltem, újra felemelt magához. És én minden egyes istenverte alkalommal elhittem, hogy ezúttal minden más lesz. Fun fact: nem lett. Néhány nap után eldobott újra és minden ment tovább.
Én meg évekig észre se vettem, hogy ugyanazt az utat járjuk be újra, meg újra, meg újra.
Mindenesetre a legutóbbi szimultán(?) cölibátus alatt apránként gyűjtöttem össze a bátorságom, hogy legközelebb – ha lesz legközelebb – el merjem mondani, mire vágyom. Aztán amikor végre adódott rá alkalom és magyarázni kezdtem, mi esne jól, a férjem felfortyant. Azt mondta, elege van abból, hogy mindent irányítani akarok és legalább néha letehetném a kontrollmániámat. Olyan volt, mint egy jól irányzott balegyenes. De nem tudtam, hogy a szavak fájnak, vagy az, hogy csak engem zavar, hogy évek óta nincs orgazmusom.
Amikor végzett, sírni akartam, de nem jöttek a könnyek. A torkom, a szám kiszáradt… mint a vaginám. Most meg itt állok ebben a nyomorult Airbnb-ben reggel fél nyolckor és várom valaki más férjét, hogy kiderüljön, képes vagyok-e még… Hogy képes vagyok-e egyáltalán.
Végül iszom egy felest – reggeli helyett –, és igazán romlottnak érzem magam. Aztán újra meg újra végigveszem magamban a tényeket. Krisztián nős, de nyitott kapcsolatban él. A felesége tudja, mi történik és neki oké. Férjnél vagyok, de a kapcsolatunknak új, részletes szabályzata van. A férjemnek meg barátnője. Tehát ez nem megcsalás. Ez konszenzuális szex.
Meddig vagyok felelős a más házasságáért?
Mire a gondolat végére érek, csengetnek – és amint meglátom Krisztiánt, tudom, hogy hazudott. Ahogy zavartan körbenéz, mielőtt köszön. Ahogy a válla fölött kipillant az útra, hogy lássa, nincs ott senki. A szemében vágy, a lépéseiben bizonytalanság, amikor belép az ajtón.
Egyértelmű, hogy nős. Ahogy az is, hogy a feleségének fogalma sincs arról, hogy itt van.
A fejemben egymás után pörögnek a gondolatok. Meddig vagyok felelős a más házasságáért? Mi a dolgom egy ilyen helyzetben? Kinek tartozom elszámolással?
Végül döntök. Órákon át készültem, hetekig dumáltunk, hogy most itt legyünk, és végre túl akarok lenni rajta… Szóval ennek most kell megtörténnie.
A lakásba érve Krisztián kiválasztja a kanapé legkényelmesebb pontját. Elhelyezkedik, majd kávét és vizet kér. Úgy csinál, mintha tartoznék neki, pedig most látom először. Aztán szidni kezdi a feleségét. Elmeséli, hogy mióta megszülettek a gyerekek, nincs elég szex, nincs elég beszélgetés, és valahogy már semmi sem a régi. Micsoda közhely! – mondom magamban. Közben bögrébe töltöm a kávét és észrevétlenül megigazítom a melleimet.
Remeg a kezem és pontosan tudom, hogy ostobaságot csinálok. Mégis mellé ülök a kanapéra és hallgatom a sületlenségeit arról, hogy a gyerekek átvették az irányítást az életük felett, hogy a felesége folyton elalszik a kiságyban az esti meseolvasás alatt, hogy neki egy olyan ízig-vérig nő kell, mint én vagyok. Ezen a ponton persze tényleg felröhögök, hiszen biztos vagyok abban, hogy a férjem valami ehhez nagyon hasonlót mondott a macájának. Aztán rájövök, hogy itt és most én vagyok a maca. Szóval nincs különbség, hiába is akarom jobbnak érezni magam.
Ebben a pillanatban Krisztián közelebb hajol, én pedig ösztönösen megnedvesítem az ajkaimat. A szemembe néz, majd a dekoltázsomba csókol. Apró harapásokkal veszi birtokba, ami szerinte az övé. Egy pillanatra megfagy az idő és tudatosítom magamban, hogy ha most nem mondok nemet, már nincs visszaút. Végül szándékosan kizárom a lelkiismeretem hangjait.
A csókja önző. Az érintése sietős. A teste csupasz. Láthatóan végtelenül büszke a méreteire, és úgy odáig van a melleimtől, mint egy óvodás a cukorkaboltban, amikor a nagypapa megengedi neki, hogy egyedül válasszon édességet. Ezt persze mégse mondhatom neki… Így aztán hagyom, hadd vigyen az ár.
Szinte előjáték nélkül hatol belém, aztán ritmustalanul, saját magát bíztatva lüktet bennem.
Én meg rájövök, hogy ezt bizony elbasztam.
Nem voltam kész rá. Nem ennek, nem így kellett volna történnie.
Aztán észreveszem, hogy a szoba sarkából a csillár felé elindult egy méretes repedés. Vizsgálni kezdem a réseket, elemzem a színt. Pantone 454, jut eszembe. Ilyenre festettük a gyerekszobát. Mire a gondolat végére érek, ő is végez. Magára húzza a farmert. Félregombolja az inget. Süketel valamit arról, hogy még edzenie kell. Nekem meg eszembe se jut megsértődni, annyira kényelmetlennek érzem az egész helyzetet. Így aztán nem is fáj, hogy udvariasságból sem próbálja eljátszani, hogy ez egy cseppnyivel is több annál, mint ami.
Nem ennek, nem így kellett volna történnie
Istenem, de hülye vagyok! – mondom magamnak később, amikor az ágyban egyedül fekve nézem tovább a repedést. Végül emlékeztetem magam, hogy az első sose tökéletes. Aztán egy közös ismerősünktől megtudom, hogy Krisztián felesége gyerekestül elköltözött. Meg azt is, hogy nem én voltam az első. Csak az utolsó.
Néhány héttel később ugyanaz a lakás, de másik férfi. Szenvedélyesen tol a falhoz és már az előszobában egyetlen mozdulattal tépi le rólam a ruhát. (Azt hittem, ilyen csak a filmekben van.) Szemérmetlen kíváncsisággal vizsgálja a testem, én pedig azon kapom magam, hogy életemben először nem szégyellem a ráncokat, a hurkákat, a narancsbőrt. Rácsodálkozom, mert látom a tekintetében, hogy szexinek talál. Érzem a bőrömön, hogy darabokra tép és újra összerak majd.
Miközben vizsgálgat – furcsa, de nem tudok jobb szót arra, ahogy négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre szkenneli a testem minden pórusát, miközben egyre mélyebbre szívja a levegőt –, elvesztem minden maradék szorongásomat. Egyszerűen érzem, hogy eget rengető, a világomat alapjaiban újrarendező, bődületes kefélésben lesz részem… és amikor kiderül, hogy nem tévedek, a boldogságtól kicsordul a könnyem. Szóval mégsem a testem romlott el és valahol mélyen belül még ott vagyok.
35 évesen elölről sorozat korábbi részei:
- „Három gyerekünk, húszéves hitelünk és tízmilliós CSOK-unk van”
- „A szívem mélyén érzem, hogy a férjem épp most fekszik le valakivel”
Fotó: Getty Images
