- Az Eufória harmadik évadában a tinédzserdráma helyét egy véres, western- és bűnügyi elemekkel átszőtt történet veszi át.
- Rue továbbra is a sorozat központi alakja, ám ezúttal Cassie karaktere és Sydney Sweeney alakítása lopja el a show-t.
- A látvány és az akció sokszor felülírja a karakterdrámát, de azért még mindig érvényesül az Eufória fő üzenete.
Mexikói drogbárók, kaland, erkölcs, leszámolások és persze egy végletesen magányos hős – nem ilyennek képzeltük Rue felnőttkorát. Míg végigszurkoltuk az első két évadot, hogy valahogyan szabaduljon lidércei és függőségei rabságából, egészen másban reménykedtünk. Én a magam részéről két cuki kisgyerek anyukájaként és valamilyen unalmas templomi közösség lelkes tagjaként láttam magam előtt a felnőtt Rue-t, és végül a harmadik évad mindkét elképzelésemre rezonált.
Rue az egész évadban a vallásossággal kacérkodott, és míg az első részben egy keresztény nagycsalád körében talál rá az álomszerű, pillanatnyi idill, az évad végén egy ponton megvallja Jules-nak, hogy családot szeretne alapítani.
Ekkorra azonban a sorozat már rég csak árnyéka egykori önmagának: ikonikus vizualitását ismét forradalmasítani kellett volna annak megfelelően, hogy a szereplők már felnőtté váltak, helyette a műfaji elemek sorjáznak végig az évadban, de ezeket sem építették be elég hatásosan az alkotók.
Ennek ellenére az évad második felével kapcsolatban még komoly reményeink voltak – a második szezon szintén laposan indult, aztán a felétől a képi megoldások és a történet is őrült hajrába kezdett.
Sam Levinson és tehetséges alkotótársai – köztük Rév Marcell – persze nem hisznek a tündérmesékben, és bár teljesen új fejezetet nyitottak a harmadik évaddal a főszereplők sorsában, az üzenet még keményebb és a hátradőlni vágyó közönség számára még nyugtalanítóbb lett.
Ugyanakkor egy sokkal inkább közönségbarát és kiszámítható világot tártak elénk: a rengeteg akcióval, gore, western és olykor road movie elemekkel megspékelt bűnügyi narratíva immár végleg a felnőttek mocskos kis titkairól rántja le a leplet, nem függetlenül attól, hogy ezek a sorsok mind-mind az önpusztító és önsorsrontó tinédzseréletek következményei.
Ez az évad már az akciókról, nem a karakterekről szólt
– de azért sok minden történt idő közben felnőtt hőseinkkel így is
Fezt 30 év börtönre ítélték, Rue-nak 44 millió dollárt kellene visszaadnia, a sorozatnak pedig az a fő kérdése ebben az évadban, milyen irányba kanyarodhat még a történet ezekkel az alapokkal. A választ jól eltalálja, egyik szereplő sem szabadulhat meg a bűntől és a mocskos múltjától, nincs feloldozás. Mindemellett, bár a számok azt mutatják, mindannyian felnőttek, valójában ez nem történt meg – éretlenül, gyermetegen, a felnőtt világ kihívásaira felkészületlenül néznek szembe rémisztő problémáikkal.
Kiváló ötlet, hogy ezekhez a témákhoz brutálisan véres jelenetek, félelmetes párharcok és kínzó gyötrődések társulnak. Mindezt az évad szellemesen párosítja azzal a gondolattal is, hogy romlott hősei fejben még mindig elérhetetlen, rózsaszín ideákat kergetnek.
Ez az évad már az akciókról, nem a karakterekről szólt
Így tulajdonképpen az összes szereplővel ugyanaz történik:
- a lányok szexmunkások lesznek felnőttkorukra, de azoknak a nőknek, akik nem szexből élnek, ugyanolyan megalázásban van részük, csak ők még rosszul is keresnek.
- a férfiak mind eltűntek, aki nem, annak levágták a lábujját és elvették a pénzét, vagy egy csalafinta csavarral „a puncik rabságában” vergődve zsákmányol ki nőket. Egyetlen kivétel Ali (Colman Domingo), neki csak az összes reménye válik füstté.
Továbbra is Rue a sorozat motorja?
Rue ugyanolyan zabolázatlan, vicces, ugyanakkor végtelenül szomorú, mint az első két évadban.
Egyértelmű, hogy nemcsak, hogy nem dolgozta fel apja elvesztésének traumáját, soha nem is fog tudni továbblépni, az ő élete ennek az élménynek a rabságában rekedt meg. Erre a gondolatra erősít rá a sorozat fináléja is.
Nem Rue deprimált és céltalan karaktere lesz az, akin keresztül elszabadulhat az igazi őrület
Megfontolja, hogy hívő lesz, miközben alibiből Über-sofőrként dolgozik, és kezdetben a filmtörténet legrémisztőbb dílerének, Laurie-nak (Martha Kelly) az alkalmazottja. (Az egyik legjobb húzás az alkotók részéről, hogy Laurie komolyabb szerepet kap ebben az évadban.) Később egy alvilági sztriptízbár munkatársaként folytatja szintén nem sok jóval kecsegtető karrierjét. Mindeközben még mindig a nihillel kacérkodik, de fiatal felnőttként ennek a tétje már egészen más, mint gyerekkorában volt.
A démonjaival egyszer-egyszer még most is csatába száll, de már sokkal felületesebben: csak néha nyúl rekreációs drogokhoz vagy némi alkoholhoz, ám amit tinédzserkorában elkövetett, az továbbra is kísérti. Bár megpróbálkozik egy egyszerű cigiárusi melóval, hamar kiderül, hogy ez kevés lesz, ha a tartozásait törlesztenie kell.
Zendaya nem találja a helyét a szerepben
Van azért pár ikonikus jelenet a harmadik évadban, köztük, amikor Rue golflabda méretű csomagokat nyel le, hogy drogot juttasson át a határon. Itt még lehengerlően, önismétléstől mentesen pörgött a cselekmény, tele meghökkentő ötletekkel, önreflektív pillanatokkal és verbő humorral. Mindez fokozatosan fárad ki az évad során, a műfaji megoldások az olyan jelenetekben, mint a Nate-et ért sivatagi kígyós támadás, szimplán csak kiszámíthatóak.
Az évad legjelentősebb problémája, hogy Zendaya – aki az első két évadban korszakos alakítást nyújtott – nem igazán találja meg az utat a felnőtt Rue-hoz. Ebben persze az sem segíti, hogy a karakter elveszti korábbi fontos szövetségeseit, Fezt, valamint az édesanyját, Leslie-t és a testvérét, Giát, akik az évadban már csak a háttérben vannak jelen.
A történet egy klasszikus akcióhőst kovácsolna Rue-ból, és csak a fináléban vált hangnemet, ahol azért az alkotók nagy rutinnal mutatják meg, mennyire látványos, költői és érzelmes is tud lenni az Eufória.
Sydney Sweeney élete alakítását nyújtja ebben az Eufória évadban
Cassie karakterén keresztül mégis elképesztően nagyot dobbant ez az évad. Mintha a szezon felére maguk az alkotók is észrevennék, hogy nem Rue deprimált és céltalan karaktere lesz az, akin keresztül elszabadulhat az igazi őrület.
Cassie viszont pompás alapanyag. Míg az előző évadban gyakorlatilag beleroppant a Nate iránti megszállottságba, mostanra nagy erőkkel, saját OnlyFans-karrierjét építgetve próbál közelebb kerülni saját vágyott – és persze a valóságban sohasem létező – tündérmeséjéhez.
Sydney Sweeney bomba alakítást nyújt
A sorozat két legkiválóbb momentuma szintén az ő karakteréhez, és a világ rajta keresztül tükröződő szélsőséges ambivalenciájához kapcsolódik. Cassie semmi másra nem vágyik, mint egy tökéletes életre Nate oldalán, kacsalábon forgó kis palotájukban.
Ehhez a tökéletes világhoz pedig a fejében egy mesebeli entrée jár: az álomesküvőre 50 000 dollárnyi virág a követelménye, és hogy ezt megkapja, akár pornós karrierbe is örömmel belekezd (de azért jár neki a hófehér menyasszonyi ruha).
A gigantikus esküvő fényűző és látványos jelenetében – amelyhez valóban 25 000 szál virágot használtak díszletként – a küszöb alatt bekúszó ármánykodás és a romlottság összes lehetséges kellékét felhasználták: a lagzin megjelenik a pár nemezise, Maddie, valamint egy Nate-en egymillió dollárt behajtani kívánó bűnöző. Miközben Cassie-t erőltetett mosollyal az arcán az oltárhoz kíséri az anyja, arról beszél neki, hogy a saját esküvője az utolsó nap volt, amikor még szerette a lány apját. Saját múltját önbeteljesítő jóslatként kínálja fel kétségbeesett lányának.
Sydney Sweeney nagy dobása ez a szerep, és az esküvő utáni leszámolásjelenetben megmutatja, hogyan képes a legszélsőségesebb érzelmek, teljes rémület és felharsanó röhögés között rángatni a nézőt. Mialatt Nate a földön fekve majdnem elvérzik, a menyasszonyi ruhás Cassie hisztérikusan felzokog, hogy az orra vére tönkreteszi a sminkjét.
Viszlát tündérmese
A karakter legnagyobb jelenete mégis a Godzilla-filmeket és Az 50 láb magas nő támadását idéző bombasztikus intro, ahol Cassie az internetes OnlyFans-karrierjének beindulását vizualizálja. Végigvonul a városon, hogy megkeressen egy férfit, aki az irodájában az ő videóit nézi, majd dühében és dominanciáját kifejezve betöri a felhőkarcoló ablakait.
Az Eufória pulzálását az első két évadban az erőteljes sűrítések és a harsány, áradó, klipszerű lázálomszerűség váltogatása adta. Mostanra mindez a múlté, az új főcímmel is beharangozott műfaji keretek jóval szűkösebb teret adnak, ettől függetlenül nagyon is sodró lendülete van az akcióknak és a kegyetlen fordulatoknak. A féktelen szárnyalás egy-egy epizódban még nagyon is visszatér, és bár a sorozatot nem sikerült új szintre emelni ezzel az immár hivatalosan is végső évaddal, az alkotók minden lényeges szálat elvarrtak, nem lehet több kérdésünk.
Fotók: Warner
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
