Szondy Máté: „Hiába a mesterséges intelligencia...”

A fenti bevezetőt a ChatGPT-vel írattam. 2026-ban ez még nem bevett szokás az újságírók körében, de lehet, hogy pár év múlva már teljesen abszurd lesz nem így írni egy cikk összefoglalóját. Vízválasztóhoz értünk. A digitális kort a mesterséges intelligencia korszaka váltja, mi pedig itt állunk a küszöbön, és fogalmunk sincs, mi vár ránk. Eszembe jut az egyik kedvenc könyvem, Ray Bradbury Marsbéli krónikák című novelláskötete. Az emberiség Mars-kolonizációjáról szól, a vörös bolygóra költözők magányáról, és arról a nosztalgiáról, amellyel az atomháborúban elnéptelenedett, hátrahagyott Föld felé fordulnak – egy olyan világ felé, ahol a gépek egyszerre tették kényelmesebbé az ember életét, és idegenítették el egymástól az embereket. Ahogy szóba hozom, kiderül, hogy Szondy Máté is nagyon szereti a könyvet, így ennek mentén indítjuk a beszélgetést.

Sokan aggódva figyelik a mesterséges intelligencia térnyerését az emberi kapcsolatokban. Te mit tapasztalsz?

Nagyon fontos különválasztani a rövid távú és a hosszú távú hatásokat. Ha valakinek nincs kivel megosztani az élményeit, vagy nincs kitől tanácsot kérnie, akkor rövid távon megoldás lehet az MI. Mindig az a kérdés, hogy hosszú távon mi ennek a következménye. Már most is vannak arra utaló jelek, hogy az intenzív MI-használat gyengítheti a kommunikációs és más készségeinket.

Előfordulhat, hogy verbálisan kommunikálni sem tudunk majd a jövőben?

A Z generáció már pár évvel ezelőtt is az online ismerkedést preferálta, az offline pedig szorongást keltett bennük. Egy kutatás szerint a magányosabb emberek gyakrabban használnak chatbotot (csevegőrobot – a szerk.), ez talán nem olyan meglepő. De ez a tanulmány azt is kimutatta, hogy minél többször használ valaki chatbotot, annál inkább csökken a valószínűsége, hogy emberek társaságát fogja keresni. Ugyanakkor nem szeretném démonizálni a technológiát: ha jól használjuk, segítheti a másokhoz való kapcsolódást is. Például egy szorongó tini (vagy felnőtt) az MI segítségével begyakorolhatja, hogyan hívjon el valakit randira. Persze az is fontos, hogy a gyakorlás után ténylegesen elkezdjen valódi emberekkel kommunikálni, és ne csak elméletben játsszon a lehetőséggel. Az MI-vel való kommunikáció arra is hatással lehet, hogy hogyan kapcsolódunk más emberekhez. Mi, emberek nem mindig erősítjük meg a másikat, az MI-k viszont megpróbálják maximalizálni a felhasználási időt, úgy vannak promptolva – ha nem állítjuk ezt át –, hogy egyetértsenek. Érthető tehát, hogy ha valaki ehhez szokik hozzá, akkor csodálkozva néz egy idő után az embertársaira, akik a legbutább kérdését nem dicsérik meg, vagy nem reagálnak rá pozitívan.

A Facebook használata is sokkal naivabban indult, mint amivé mára vált. Akkoriban még megosztottuk egy bögre gőzölgő kávé fotóját is a „falu népével”, ma már inkább hírmegosztásra, befolyásolásra, manipulációra használjuk és a „falu” is „univerzummá” nőtte ki magát.

Nem látok arra utaló jelet, hogy ez a trend ne így folytatódna. És az MI már most is nagyon nagy hatással van az életünkre. Vegyük például, hogy a választások során mekkora szerepe volt a deepfake képeknek és videóknak. Érdemes belegondolni, hogy a gyerekekre ez hogyan hat, miképp befolyásolja a kritikai gondolkodásukat? Lesz-e kritikai gondolkodás egyáltalán? Képesek leszünk-e elválasztani a valóságot a virtualitástól? Gazdasági, szociológiai, pszichológiai szinten is minden átalakul körülöttünk, ezért az MI-t felforgató technológiának hívjuk.

Vajon az alapvető fogalmainkhoz való viszonyunkat is át fogja alakítani? Mondjuk, a boldogság jelentését?

Az MI megjelenése remek lehetőség arra, hogy újragondoljuk, bizonyos fogalmak mit is jelentenek számunkra. Például, ha az MI is képes terápiás jellegű beszélgetést vezetni, akkor érdemes újra végiggondolnunk, hogy mit tekintünk a pszichoterápia lényeges pontjainak. Hogy elmondhatom az érzéseimet? Hogy van egy ember, aki meghallgat? Vagy nem szükséges a másik ember jelenléte? De ugyanígy végig kell gondolunk, hogy mit jelent a kapcsolódás. Sokan élnek meg érzelmi kapcsolódást MI-társakkal, ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ez patológiás vagy sem? Nagy a kísértés, hogy az ilyen kötődést problémásnak tekintsük – pedig tudjuk, hogy a kötődés nemcsak emberekkel, hanem akár a telefonunkkal vagy az otthonunkkal kapcsolatban is megjelenhet.

És hasonló kérdések merülnek fel a boldogságot illetően is. Ha virtuális élményeket élek meg, akkor az valódi élmény-e vagy sem?

Nagyon gyorsan történt intenzív változás, de ez az időszak egy evolúciós skálán nulla távolságnak számít, így az, hogy ténylegesen mi tesz minket boldoggá, nem alakul át ilyen hamar. Hiába van jelen egyre inkább a mesterséges intelligencia, az ember továbbra is társas lény, és továbbra is ugyanazok a dolgok tesznek minket boldoggá, mint a múltban: a kapcsolódás, az alkotás, az aktivitás.

De nem több-e most a kísértés a virtualitásra, a „nem valódi élet” megélésére? Ma már ki sem kell mozdulnunk ahhoz, hogy élelmiszert szerezzünk, ruhát vagy egyéb dolgokat vásároljunk, hogy szórakozzunk vagy ismerkedjünk. Még a testmozgás is végezhető appokkal. Talán soha nem volt még ilyen kényelmes életünk.

A japánoknál van egy jelenség is erre, a hikikomori. A szó körülbelül annyit jelent, hogy elzárva lenni – több mint hat hónapig. A hikkyk akár évekre is elbújnak a világ elől, alig mozdulnak ki a lakásukból. Otthonról végezhető munkát vállalnak és szociális juttatásokból élnek. Többnyire tévéznek, neteznek, rajzolnak, esznek, alszanak… A legtöbb esetben olyan személyek élik ezt az életet, akikben erős a szociális szorongás, és a biztonságot keresik. Ha otthon élnek, nem utasítják vissza őket, nem üti el őket az autó, nincsenek kitéve veszélynek.

Legújabb könyved, az Ember, lélek, algoritmus – A mesterséges intelligencia pszichológiai hatása és alkalmazása júniusban jelenik meg, témájában kapcsolódik a beszélgetésünkhöz.

Ez egy tudományos kötet, amelyben közérthetően és kutatásokra alapozva gondolkodunk a jövőről – és a jelenről. A könyvnek szerkesztője és az egyik szerzője is voltam. Engem mindig is érdekelt a lélektan és a jövőkutatás kapcsolata – ebbe a metszetbe illeszkedik a MI is.

A humán pszichológia mennyiben maradhat releváns a jövőben?

Jó esetben a pszichológiai ellátás több szinten történik. Vannak ún. alacsony küszöbű és alacsony intenzitású (egyszerű) beavatkozások, ezeket az MI viszonylag jól kezeli. Világszerte létezik egy hatalmas kezelési szakadék, ami azt jelenti, hogy sok olyan ember, akinek szüksége lenne pszichológusi vagy pszichiáteri ellátásra, egyszerűen nem jut ehhez hozzá (például a szakemberhiány miatt). Az ideális az lenne, ha az MI csökkentené ezt a kezelési szakadékot azzal, hogy egyszerű beavatkozásokat biztosít azoknak, akiknek ez elegendő. A cél nem az, hogy „lecserélje” az ember pszichológusokat, hanem az, hogy a tudásával kiegészítse a humán szakemberek tudását és empátiáját. Segíthet a diagnózisban, vagy akár a terápiában – mondjuk, felhívja az orvos figyelmét visszatérő viselkedési sémákra vagy segít neki jegyzetelni. Ezt a félig humán, félig MI-együttműködést „kentaur-működésnek” hívjuk, ami szélesítheti az ellátást horizontálisan és mélységében is. Persze ez csak megfelelő MI-műveltséggel érhető el: meg kell ismernünk a mesterséges intelligencia működését, előnyeit, veszélyeit. Ezt hangsúlyozom már évek óta az egyetemi hallgatóimnak is, hiszen a kliensek már napi szinten használják az MI-t, elemeztetik az álmaikat, a döntéseiket, a szakításaikat, az egészségügyi állapotukat vagy az emberi kapcsolataikat.