Meg lehet-e javítani a szociális rendszert? Szakemberek kapták meg az ország egyik legnehezebb feladatát

A helyzet kritikus

A leendő minisztérium nem egyetlen válságterületet örököl, hanem egyszerre legalább hármat. Így aztán nemcsak a társadalmi érdeklődés, hanem a nyomás is hatalmas a szakembereken.

A fő területek, amelyeken bizonyíthatnak a(z)

• gyermekvédelem, hiszen miközben közel 21 ezer gyermek él gyermekvédelmi szakellátásban, az örökbefogadás sok esetben nehezített, ugyanakkor már nem kötött képzéshez és a nevelőszülők korfája is elöregszik. A családok szenvednek a bölcsődei és gyermekorvosi ellátás kapacitáshiányától, az integratív oktatás pedig sok helyütt továbbra is inkább csak elmélet, nem pedig valódi lehetőség. Ráadásként a pedagógiai szakszolgálatok és az iskolapszichológusok túlterheltek, így a segítség sokszor krízishelyzetben sem hozzáférhető.
• gondozási válság. Az idősellátás és a tartós fogyatékkal élők támogatása sok család számára nehezen hozzáférhető vagy megfizethetetlen, ezért a gondozási feladatok jelentős része a hozzátartozókra hárul. Ennek terhét döntő többségben a nők viselik: a tartósan beteg gyermekeket tipikusan az anyák ápolják, ahogy az idős családtagokról is jellemzően ők gondoskodnak. Mindez gyakran a karrierlehetőségek beszűkülésével, anyagi kiszolgáltatottsággal és fokozódó fizikai, illetve mentális terheléssel jár, közben a GYES összege közel két évtizede változatlan, az otthonápolási díj pedig szabad szemmel alig látható összeg. Ez alól csak a GYOD, azaz a gyermekek otthonápolási díja képez valamiféle kivételt, hiszen annak összege megegyezik a mindenkori minimálbér összegével, azaz jelenleg nettó 290 520 forint.
• esélyegyenlőség. Az Átlátszó adatai szerint a magyar nők 44 százalékát érte már fizikai vagy szexuális erőszak otthonában, a lakhatási és menstruációs szegénység egyre több embert érint, a szexuális egészségedukáció pedig továbbra is rendezetlen terület. A fogyatékkal élők, a speciális igényűek, LMBTQ+ közösség tagjai, a vallási felekezetek, a roma és más kisebbségek, és sok esetben – a társadalom nagyobbik részét adó állampolgárok, azaz a – nők, illetve gyermekek hátrányba kerülnek.

A problémák gyökere közös: az évek óta forrás- és szakemberhiánnyal küzdő kivéreztetett rendszer tünetei, hiszen az túl van terhelve. Ebbe a helyzetbe érkezik meg a Szociális és Családügyi Minisztérium új vezetése.

Le vagyunk maradva néhány lépéssel

Az ország részes fele többek között az ENSZ Nőjogi Egyezményének (CEDAW), az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének és több, az egyenlő bánásmódot szolgáló nemzetközi szerződésnek. A nemzetközi szervezetek ugyanakkor évek óta arra hívják fel a figyelmet, hogy ezeknek a vállalásoknak a gyakorlati érvényesülése több területen továbbra is hiányos.

Emellett több olyan nemzetközi dokumentum ratifikációja is elmaradt, amelyet számos európai ország már beépített saját jogrendjébe. Példának okáért Magyarország 2014-ben aláírta ugyan az Isztambuli Egyezményt, de máig nem ratifikálta azt annak ellenére, hogy a nők elleni és a kapcsolati erőszak megelőzésének, az áldozatok védelmének és a hatósági fellépésnek ad átfogó keretet.

Nem ratifikáltuk továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményének 12. kiegészítő jegyzőkönyvét sem, amely általános diszkriminációtilalmat vezetne be valamennyi állami intézkedésre, és nem csatlakoztunk az ILO 190. számú egyezményéhez sem, amely a munkahelyi erőszak és zaklatás megelőzését szabályozza. Magyarország emellett nem részese az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye harmadik fakultatív jegyzőkönyvének sem, amely lehetővé tenné, hogy a gyermekek vagy képviselőik közvetlenül az ENSZ Gyermekjogi Bizottságához fordulhassanak jogorvoslatért.

A magyar kormány az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának elutasítását korábban elsősorban azzal indokolta, hogy az egyezmény egyes rendelkezései – különösen a társadalmi nem fogalmának értelmezése és a migrációval kapcsolatos passzusok – nincsenek összhangban a magyar alkotmányos és migrációs politikával.

Civil és nemzetközi jogvédő szervezetek ezzel szemben kezdettől fogva azt hangsúlyozták, hogy az egyezmény elsődleges célja a nők elleni erőszak megelőzése és az áldozatok védelmének megerősítése, vagyis a ratifikáció elmaradása elsősorban a jogi és intézményi garanciák fejlődését hátráltatja.

Az új Szociális és Családügyi Minisztérium számára ezért nem csupán az lesz a kérdés, hogy képes-e új programokat indítani, hanem az is, hogy kezdeményez-e változásokat ezeken a jogpolitikai területeken. Az mindenképpen reményt keltő, hogy Bódis Kriszta nemzeti társadalompolitikai stratégiáért és ágazati koordinációért felelős kormánybiztos személyében van kijelölt személy arra, hogy a stratégiai tervezés, az ágazati integráció és a minisztériumok közötti egyeztetés minden esetben biztosított legyen.

Profikból álló minisztériumi csapat épül

Friss hír, hogy Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány elnöke kabinetvezetőként csatlakozik Gyurkó Szilvia gyermekvédelmi államtitkár csapatához Both Emőke és Szilas Péter mellé. Egy olyan teamhez, melynek vezetője Dr. Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter, látássérült aikido mester, egyben jogász és esélyegyenlőségi aktivista; parlamenti államtitkára Dr. Barna-Szabó Tímea háziorvos és tagja többek között Dr. Éliás Eszter korábbi bíró, szociális gondozó, aki maga is halmozottan sérült, 24 órás ellátást igénylő (felnőtt) gyermeket nevel, valamint Dr. Tóth Kinga Dóra, aki korábban a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Alkalmazott Társadalomtudományok Intézetének igazgatója volt.

Marton Kriszta

Ezzel pedig egy jól képzett, sokat tapasztalt szakértőkből álló, remélhetőleg mindenkori szakmai és etikai minőséget képviselő csapat jött létre. Ez önmagában is előremutató, hiszen a döntések nyomán nőtt a női vezetők aránya a közigazgatásban, az érintettek helyeket azonban nem kvótaszerűen, hanem valóban megérdemelt módon nyerték el.

Szuperhősök vagy szent őrültek?

Bár a névsor kétségkívül impozáns, önmagában még nem garancia arra, hogy a szociális és esélyegyenlőségi ügyek kérdései valódi válaszokat kapnak. A remény érzése azonban okkal jár át sokakat, hiszen most először olyan szakemberek kapnak helyet a döntéshozásban, akik korábban egytől egyig a gyermekvédelem, a szociális ellátás, az egészségügy, a jog vagy az esélyegyenlőség területén dolgoztak. 

Ez azonban nemcsak előnyöket rejt, hanem kihívásokat is tartogat a csapat számára, hiszen az, hogy az új vezetők jelentős része civil szervezetekből, a tudományos életből vagy a segítő szakmákból érkezik, kettős keretrendszert teremt.

Előny, hogy tudják, melyek a rendszer buktatói és hiányosságai, ahogy az is, hogy rendelkeznek élő kapcsolódásokkal és személyes tapasztalatokkal, így számukra az emberek nemcsak statisztikák. Hátrány lehet ugyanakkor, hogy az államigazgatás logikája más, mint a napi gyakorlat és a rendelkezésre álló lehetőségek között olykor nincs igazán jó döntés: költségvetési korlátok, jogszabályi kötöttségek, politikai kompromisszumok és lassan mozduló intézményrendszerek között kell eredményt elérni. Egy jó szakemberből sem lesz automatikusan jó közigazgatási vezető, ahogy a megfelelően kialakított közigazgatási rutin sem képes önmagában megteremteni a társadalmi érzékenységet.

Vizsgálni érdemes azt is, milyen hatással lesz az emblematikus vezetőjük nélkül maradt civil szervezetekre, ha elnökük a minisztériumba távozik. Vélhető, hogy a civilek és a minisztériumi dolgozók közötti közvetlen és kétirányú kapcsolat, a hosszú ideje fennálló szakmai-magánéleti kapcsolódások és az értékközösség hozzájárulnak ahhoz, hogy a döntéshozók a való életben is jól alkalmazható döntéseket hozzanak.

Kérdéses ugyanakkor, hogyan őrizhető meg a civil szféra kritikus hangja akkor, amikor meghatározó szereplői maguk is a rendszer részévé válnak és hogy a korábban éles szakmai kritikát megfogalmazó szervezetek továbbra is a szokott bátorsággal fogalmazzák-e meg fenntartásaikat, ha szükséges.

Új vezetői kultúra van kibontakozóban

A magyar politikai kultúrát hosszú ideje meghatározza, hogy a közéleti szereplők ritkán vállalnak személyes felelősséget nyilvánosan – többnyire még akkor sem, amikor azt a közvélemény elvárná tőlük. Ennek tükrében sokak számára a hitelesség érzetét erősítheti, hogy a jelenlegi kormánypárt képviselői korábban magánemberként vagy már jelenlegi pozíciójukban felelősséget vállalnak tetteikért és mutatnak egyfajta következetességet döntéseikben.

Jó jelnek bizonyulhat, hogy kollégáikkal együtt Marton Krisztina és Gyurkó Szilvia is olyan szervezeteket építettek, melyek képesek piaci körülmények között, állami támogatás nélkül is talpon maradni, ugyanakkor a távozásuk után is stabilan tudnak működni. Előrevetítheti ugyanis, hogy amit egyszer már megcsináltak „kicsiben”, azt ezután majd „nagyban” is véghez viszik.

Előremutató az is, hogy ezek a szakemberek korábban sem féltek többet mutatni magukból a tökéletesnél: Marton Kriszta a Védtelen nagykorúság című TedTalkjában aprócska betekintést engedett saját családja működésébe is – és középosztálybeli szülők ezrei éreztek együtt vele. Gyurkó Szilvia nagy nyilvánosság előtt is mesélt függőségéről és arról, hogy a munkaalkoholizmusa kiégéshez vezetett – ahogy arról is, hogyan kezelte a burn outot és mit tett azért, hogy a Hintalovon Alapítvány a távolléte alatt is zavartalanul működjön.

Ezekkel a kiállásokkal hozzájárulhatnak egy olyan közéleti kommunikációhoz, amelyben a tökéletesség hiánya is lehet erőforrás, az „elég jó” élménye is lehet érték. Ez pedig egy alapvetően újfajta megközelítés a politikai kommunikációban, amely kinyithatja a társadalmi párbeszéd eddig ismert kereteit. Kérdés persze, hogy ez a nyitottság megőrizhető-e akkor is, amikor a személyes történetek helyét már a napi politikai konfliktusok veszik át.

Mi állhat a változás útjába?

A Szociális és Családügyi Minisztérium csapatának felállítása magában hordozza ugyan a változás ígéretét, a siker azonban kétséges, hiszen számos kihívás tornyosul a szakemberek elé

Az első és talán legjelentősebb probléma a finanszírozás kérdése, hiszen a szociális ellátás, a gyermekvédelem vagy az esélyegyenlőség területén számos probléma évek óta ismert, megoldásuk azonban jelentős és hosszú távon kiszámítható forrásokat igényel. A tartós változáshoz nem négyéves, hanem annál jóval hosszabb ciklusokban, stratégiai szinten érdemes gondolkodni, a befektetések pedig elsősorban társadalmi haszonként, hosszú távon térülhetnek meg.

Ehhez társul a szociális szférában és egészségügyben jellemző munkaerőhiány, illetve a pályán maradt dolgozók általános túlterheltsége. Ezt egyik napról a másikra aligha lehet orvosolni, hiszen a szakemberképzés drága és időigényes folyamat, a jól kidolgozott stratégia pedig keveset ér, ha nincs, aki a gyakorlatba ültetve megvalósítsa azt.

Problémát jelenthet továbbá az intézményi működés tehetetlensége is, hiszen a közigazgatási rendszerben a jogszabályok módosítása gyakran egyszerűbb feladat, mint a szervezeti kultúra vagy a napi működés átalakítása. Emellett számítani lehet arra is, hogy előbb-utóbb minden kormányzati szereplőnek politikai kompromisszumokat kell kötnie, ez pedig hosszabb-rövidebb időre kedvezőtlenül is alakíthatja a szakpolitikai változások folyamatát.

Nem szabad megfeledkezni a társadalmi elvárások komplex rendszeréről sem. Mivel az új minisztérium vezetői ismert és elismert szakemberek, sokan gyors, látványos – és számos tekintetben akár irracionális – eredményeket is várhatnak tőlük. A valóságban azonban az első lépés a jelenlegi helyzet átvilágítása, a teljes kórkép felrajzolása, s csak ezután kerülhet sor a valódi lépésekre. Márpedig a gyermekvédelem, a szociális ellátás vagy az esélyegyenlőség területén a tényleges, jól mérhető eredmények gyakran csak évek múltán válnak hozzáférhetővé.

A túlzott várakozások legnagyobb veszélye, hogy könnyen csalódássá alakulhatnak, különösen akkor, ha a vezetők egyszerre próbálnak több, régóta halogatott problémát kezelni. Talán éppen ezért az új minisztérium sikerét nem kizárólag az első hónapok döntései fogják eldönteni, hanem azok a fenntartható változást garantáló stratégiai döntések, amelyek az évek óta javítatlanul hagyott strukturális nehézségek kérdéseire reflektálnak.

Az ember számít igazán

A Szociális és Családügyi Minisztérium működésének kérdéseit vizsgálva azonban nem szabad elfelejtenünk a tényt, hogy a szakpolitika célja elsősorban az, hogy kiszolgáltatott, hátrahagyott, kirekesztett és nehéz helyzetben lévő embertársaink (re)integrációját segítse elő a társadalom egésze számára fenntartható módon.

Hiszen végtére is mi az, ami fontos? Az egyszülős családok, amelyek egy válás után nemcsak érzelmi, hanem gazdasági krízisbe is kerülhetnek. Az idős emberek, akiket egyre ritkábban látogatnak a hozzátartozóik. Azok a gyermekek, akik egy bántalmazó családból ugyan kikerülnek, de nem mindig érkeznek valóban biztonságos közegbe.

Hogy mire lesz elég a mostani remény, azt majd csak az idő mutatja meg. Az azonban biztos, hogy a Szociális és Családügyi Minisztérium munkájának eredményességét végső soron azoknak az embereknek az élete méri majd, akikért létrejött. Mert stratégia, intézmény és döntés ide vagy oda, a lényeg maga az ember.

Fotó: Getty Images, Világszép Alapítvány

Olvass tovább

„Napi három pelenka jár a sérült gyereknek? Menjen napi háromszor vécére, aki ezt kitalálta”

Tízezrekbe kerülnek a pelenkák, nincsen ingyenes gyógytornász, de más láthatatlan költségek is terhelik a halmozottan sérült gyerekeket nevelő szülőket.