Egy éve már, hogy egyedül tolom a mindennapokat. Nehéz, de beállt a rendszer. Hétfőn edzés, logopédus. Kedden grafika, matek, csoportterápia. Szerdán angol, foci. Csütörtökön társasjátékklub és tánc, minden második pénteken kapcsolattartás. Amikor a volt férjem azt mondja, nekem könnyebb, hiszen neki egész hétvégén ott vannak – szigorúan csak és kizárólag minden másodikon –, nekem viszont csak el kell vinnem őket suliba, felröhögök.
Nyilván így van, gondolom magamban, hiszen a lecke magától készül, a ceruzákat a kismanók hegyezik ki, a mindenféle papírokat a cselédek iktatják, az uzsonnás doboz becsomagolja magát, az osztálypénz fán terem és magától repül be a suliba… Mondanám, de inkább csak csendben maradok és egymás után ölelem meg a kicsiket.
Amikor elmennek, forró fürdővel kényeztetem magam, aztán pizsibe bújok és kitöltök egy pohár vöröset. A kedvenc hobbimnak hódolok: Netflix és Tinder. Romantika és remény. Borzasztóan klisés, de hát kinek mi jut, ugyebár.
Amikor elmennek, forró fürdővel kényeztetem magam, aztán pizsibe bújok és kitöltök egy pohár vöröset
Így találok Danira, a háromgyerekes self made manre is. Meglepően ismerősnek tűnik a fotókon, és amikor jobbra húzom, azonnal rám ír. Megkérdezi, nézünk-e egy filmet este, én meg azt mondom, miért ne. De egészen addig nem hiszem, hogy komolyan gondolja, míg néhány órával később meg nem jelenik a küszöbömön.
A kezében chips és csokis keksz – nem tudtam, melyiket szereted –, a zsebében telefon, óvszer, pénztárca. Egyikre se lesz szükséged – mondom neki, de látom, hogy ezt meg ő nem hiszi el. Mindegy, hagyom rá magamban, és kibontom a whisky-colát, amit fogalmam sincs, honnan varázsol elő.
A konyhapultnak dőlve beszélgetünk. Megtudom, hogy öt éve vált el és hogy a gyerekek néhány országgal odébb élnek. Kiderül, hogy vannak közös ismerőseink. Aztán az is, hogy kamaszkorunkban éveken át jártunk ugyanazokra a helyekre, de olyan sokat változtunk, hogy csak kósza emlékképeink vannak egymásról. Ezen persze visítva röhögünk, és kicsinyesen poénkodunk az akkori ismerősökön. Kicsit szégyellem, hogy ilyen gyerekes vagyok – és nagyon élvezem, hogy gondolkodás helyett csak vagyok. Aztán kacéran rámosolygok, és miközben megfürdök a tekintetében, elképzelem, ahogy magához húz. Szorosan, szenvedélyesen, ellentmondást nem tűrő módon szorít a falhoz, a kezét a blúzom alá csúsztatja, én pedig hagyom, hogy rég nem hallott hangokat csaljon ki belőlem.
Csakhogy mindez nem történik meg, hiszen azt mondja, üljünk a kanapéra és nézzük meg a filmet, ha már egyszer idejött miatta. Meglepődöm és engedelmesen a kanapé szélére kucorodom, majd bekapcsolom a tévét.
Fogalmam sincs, mit nézünk, nem is érdekel. Az viszont annál inkább, hogy érthettem a helyzetet ennyire félre. Egyszerűen nem találom a jeleket, amiket észre kellett volna vennem, hiába vizsgálom meg újra meg újra az estét lépésről lépésre. Úgy éreztem, van kémia.
Lehet, hogy már azt se tudom, milyen az, ha tetszem valakinek?
Garantáltan agyamra mentek a mindennapok, veszem tudomásul csalódottan.
Aztán mire a film véget ér, beletörődök: ez most nem az. Nem egymást kerestük. Viszont jót beszélgettünk, sokat nevettünk, és rengeteg régi élményt felelevenítettünk. Ami végül is szuper, nyugtázom magamban és az ajtóhoz kísérem.
Ott aztán megkérdezi, búcsúzóul adhat-e egy puszit, vagy a régimódi kézfogásnál maradunk. Micsoda bolond! – gondolom magamban és természetesen a kézfogást választom. Ha már lúd, legyen kövér, és ez az este annyira furcsa, annyira felemás, hogy a szokatlanság szinte természetesnek hat.
Te tudod, mondja erre ő, és mélyen a szemembe néz, amíg a fülem mögé igazítja egy elszabadult göndör tincsemet. Nohát, hogy a semmi is lehet izgató, mosolyodom el és várom, hogy vége legyen ennek az egyre hosszabbnak tűnő percnek. Megérezheti a feszültségem, mert az ajtóhoz lép, kinyitja, végül visszafordul és a kezét nyújtja nekem.
Örülök, hogy megismerhettelek – mondja szinte szárazon.
Részemről a szerencse, válaszolom hasonlóan kimérten, és elgondolkodom, vajon pukedlizzek-e. A kezem lazán az övébe csúsztatom, és az érintésére szinte szikrázik a bőröm. Nohát! – lepődöm meg, és nem mozdulok.
Ő viszont egy vadász kimért pontosságával csap le rám. Magához húz – nem erőszakosan, de nagyon határozottan. A másik kezével becsapja az ajtót a hátam mögött, majd az ajkamra hajol és kínzóan lassú csókkal veszi birtokba a számat. A bal lábával előrelép, így combja az ágyékomnak feszül. Rám hajol és finoman az ajtóhoz szegez. Érzem a fém hűvösét a forró bőrömön. Az illatát az orromban. A fogait a vállamon. Az erőt, amivel szinte magába olvaszt, és csak csodálkozom. Ez meg mégis mi a csuda? Ilyen is lehet? Őrület – mondom magamnak.
Őrület! – mondom órákkal később neki, amikor az egységből újra kiválunk és egymás mellett fekszünk a sötétben.
Holnap Tenerifére utazom. Velem jössz? – kérdezi, pedig pontosan tudja, hogy nem mehetek.
35 évesen elölről sorozat korábbi részei:
- „Három gyerekünk, húszéves hitelünk és tízmilliós CSOK-unk van”
- „A szívem mélyén érzem, hogy a férjem épp most fekszik le valakivel”
- „Itt állok ebben a nyomorult Airbnb-ben és várom valaki más férjét”
- „Az ütés elmaradt. Az ököl elhúzott az arcom mellett és az ajtó rostlemezébe fúródott”
- „A lakásból dobozonként tűnik el a közös életünk nyoma”
- „Elfogadom, hogy havi hatvanezret ér a gyerekek élete”
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
