A kezdeti nehézségek ellenére Siargaon is megtaláltam a boldogságom. Egy kedves kis szállodában tanítottam jógát adomány alapon, amiből volt annyi pénzem, hogy szerényen, de eléldegéljek. Még jobban értékeltem minden apróságot és egészen átértékeltem, hogy mi is az, amire igazán szüksége van az embernek. Ráéreztem Siargao ízére. Boldog voltam, hogy van hol tanítanom. Mellette egy helyi szervezetnek segítettem önkéntesként, és ahányszor csak tudtam, körbejártam a szigetet, mert ilyen csodás, végeláthatatlan pálmaerdőt és érintetlen partszakaszokat talán még nem is láttam. Életemben először szörföltem, és most már értem, mitől ennyire addiktív. Meglovagolni a hullámot olyan érzés, hogy soha többé abba se akarod hagyni.
„Mindig az éppen aktuális szigetbe szeretek bele. Annyira más mind.”
Ámulattal vizslattam a pálmákat, a hullámokat és az óceánt… Tudtam, hogy hamarosan búcsút kell mondanunk egymásnak, új kalandok várnak. Ezért is tartom fontosnak a változást. Megtanítja az embert arra, hogy értékelje azokat a dolgokat, amiket természetesnek vesz. Új ingerekkel, új kalandokkal leszünk gazdagabbak. Ezek azok az élmények, amelyek nem pénzben mérhetők. És ezt saját tapasztalatból mondom. Az utam hátralevő két hetére nemhogy kicentizve volt a pénzem, de kimilliméterezve. Nem hagyhattam el a Fülöp-szigeteket anélkül, hogy ne lássam a szigetvilág északi térségét: a hegyeket, a rizsföldeket.
Annyi pénzem volt, hogy az utazás és a (legolcsóbb) szállás költségeit fedezze. Olyan ablaktalan kis lyukakban aludtam, amikbe egy egyszemélyes ágynak is éppen csak volt helye. Hátizsákkal a hátamon nem fértem be meg az ajtón sem. A hátizsákkal kiskifliben aludtam édesen. Hosszú volt az út. Egyik busz után a másikra szálltam. Felváltva aludtunk egymás vállán a mellettem ülő utassal. Reggel hatra értem Banaue-ba, ahonnan egy helyi járattal, az úgynevezett jeepny-vel a híres rizsteraszok felé vettem az irányt.
A jeepny egy ezeréves színesre festett járgány megszámlálhatatlan mennyiségű emberrel megtömve. De találkozni itt csirkével és kisebb méretű malaccal is a csomagok és rakomány között. Régi álmom vált valóra: a jeepny tetején utazhattam a többi, 15 helyivel együtt. A busz tetejéről még ámulatba ejtőbbek voltak az óriási, zöld földrészek, a folyók, a rizsteraszok látványa. Hiányoztak a hegyek. Egy-egy éles kanyarban szinte borzongató volt az alattam lévő mélység látványa. Életem egyik legjobb „borzongása” volt.
A jeepny csak egy darabig vitt minket, gyalog kellett tovább mennünk. A hegyen keresztül, keskeny, meredek, sziklás ösvényeken át jutottunk el Bontoc falucskába. A hosszas felfele gyaloglás után egyszer csak elém tárult a méltán híres rizsteraszok látványa az óriás hegyek ölelésében.
Az itt elő emberek egy igen zárt közösség tagjai, nagyjából 900-an vannak. Kicsik és nagyok közösen minden szükséges ellátást, élelmiszert, ivóvizet, de még az építkezéshez a téglát is a hátukon hordanak be a faluba ugyanazon a hosszú és meredek útvonalon, amin mi is érkeztünk.
Csönd és nyugalom van itt. A domboldalba épített egyszerű kis viskókból teljes panoráma nyílik a rizsteraszokra. Két éjszakát töltöttem itt, naplemente után már ágyban voltam, és a napfelkeltét a teraszról csodáltam.
Palawanon megismerkedtem egy lánnyal, aki a térségből való. Megadta a szülei nevét és mondta, hogy náluk bármikor otthon érezhetem magam. Kiderült, hogy Buscalanból származik, szerettem volna ellátogatni ide is. Itt él Whang-Od az egyetlen, jelenleg is élő, mambabatok törzséből származó tetováló-művész, aki 101 éves. Szenet és vizet használ és ezt ütögeti be a bőrbe egy tüske segítségével.
Annyi pénzem maradt, hogy odáig eljussak és vissza Manilába elérni a gépem, ami hazavisz.
Nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy ide is csak jeepny-vel lehet eljutni, izgatottan ültem fel a tetejére, hogy onnan csodálhassam a monumentális hegyeket. De, egyszer csak szemerkélni kezdett, majd esni, majd zuhogni, szakadni az eső. A jegyeket kezelő tizenéves kisfiú kimászott a (szerpentinen) mozgó jármű anyós üléséről a tetőre, és valahonnan előhúzott egy ponyvát, amit magunkra terítettünk. Egy idő után annyira szakadt, hogy a sofőr félrehúzódott. Mi a busz tetején ragadva ültünk a lyukas ponyva alatt. Nemhogy nem maradt alább az eső, de a zivatart erős szélvihar is kísérte. Kapaszkodtunk a ponyvába. Csak röhögni tudtam magunkon.
Egy bő óra után elmúlni látszott a vihar, bátortalanul bujtunk elő a „menedék” alól. Mint valami giccses filmben egy óriási szivárvány köszöntött minket. Minden még vibrálóbb színben úszott, a vihar után rikító színű és friss illatú minden. Boldogabb voltam, mint valaha.
A múltkorihoz hasonlóan egy darabig vitt csupán minket a jeepny. Ezúttal még hosszabb gyaloglás következett. Idegen nem léphet be a faluba helyi kísérő nélkül. A faluból belátni az egész völgyet, és a helyiek egyből látják, ha idegen közeledik. Az egész sztori és a falucska is olyan, mint ha visszacsöppennénk a középkorba. Csúszós, meredek lépcsőn másztunk fel a domb tetején lévő Busculanba, aminek nagyjából 500 lakosa van. Nincs sok ház, egy-egy otthonban akár tíz ember is él. Ide is mindent a hátukon szállítanak a helyiek. A házak egymás tetején-hátán, nincsenek utcák, csak szűk saras „útszakaszok.” Ahol úgy éldegélnek a disznók, mint a kutyák máshol.
A kísérőm elvezetett az ismerős lány szüleinek házához. A lehető legegyszerűbb körülmények között is az otthon érzése fogadott. És a szülők, akik egy szót sem beszélnek angolul. Jól artikulálva próbáltam elmutogatni, hogy ki vagyok. Mint kiderült a lánynak hat testvére van, akik szerencsére megértettek, amit mondok. Nem kérdeztek semmit. Egyből étellel kínáltak és megágyaztak nekem. Családtag voltam. A legkisebb testvérek, akik nagyjából egy évesek lehettek, az ölembe másztak és egy tálból ettük a rizst. Itt jóformán csak az kerül az asztalra.
Úgy éreztem, mintha elnyertem volna a méltó jutalmam a megpróbáltatások után. Minden értelmet nyert. Egy misztikus, hegyi faluban, egy ismeretlen család házában átjárt az otthon érzése.
A komfortzónámról jó pár hónapja már azt sem tudom micsoda. Pont ezért tudtam értékelni annyira mindent, ami itt körülvett.
Az utam utolsó öt napját itt töltöttem köztük. Se térerő, se internet. És egyáltalán nem is hiányzott. Jó érzés volt itt megpihenni, és emésztgetni az elmúlt öt hónapot.
Jövő héten ilyenkor már otthon leszek. Most már legbelül is úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy hazamenjek. A teljesség érzése járja át a szívem.
Pataky Ági Insta-oldalát ITT találjátok!
