Négy éve volt, a család nálunk gyűlt össze karácsonykor. Ott voltunk mi, a férjemmel és a gyerekekkel, az anyám, az öcsém, a nagymamám és az apám, aki akkor már évtizedek óta külön bolygón létezett. Tizenéves koromban váltak el a szüleim. Az apámmal egy darabig még tartottam a kapcsolatot, de nagyon nehéz volt vele. Ha szüksége volt valamire, elvette, ha én szorultam segítségre, csak kinevetett.
Állítólag szeretett minket, de mi, a családja, ebből nem éreztünk semmit, és végül sikerült elmarnia maga mellől mindazokat, akik őt valaha szerették.
Teltek az évek, és az élete egyre jobban beszűkült, néhány rajongó nő és egy-két barát maradt neki, és a vád, hogy a magányáról mi tehetünk, ő nem felelős semmiért.
Aztán jött a karácsony, ez a négy évvel ezelőtti. Meghívtuk őt is minden évben, hogy legalább ilyenkor legyen együtt a valaha volt család, ami már sosem volt olyan, mint régen, amikor még kisgyerekként el sem tudtam az életet e nélkül képzelni.
Beözönlöttek a vendégek a házunkba, mindenki ledobta a cipőt, kabátot, sürgött-forgott, csomagokat pakolt a fa alá, segített teríteni, közben a gyerekek izgatottan szaladgáltak, én pedig az utolsó simításokat végeztem a konyhában az ünnepi ételeken. Óriási volt a hangzavar, apám pedig próbálta ebben a kavalkádban a helyét megtalálni. Sosem szerette az ünnepeket, sosem tudott a sok hangos emberrel mit kezdeni, de ahogy egyre magányosabb lett, igyekezett a maga suta módján az unokákhoz és a többiekhez kapcsolódni.
De ezen a négy évvel ezelőtti karácsonyon a szokásosnál is csendesebb volt, és leginkább a kanapé egyik sarkában ücsörögve figyelte a körülötte nyüzsgő családot.
„Valami gond van?”, kérdeztem tőle némi távolságtartással, mert mindig ott bujkált bennem a neheztelés a múlt miatt, és minden vele kapcsolatos dolgot csípőből elutasítottam.
„Nem vagyok túl jól. Hetek óta felmegy a lázam, gyenge vagyok”, válaszolta halkan.
„Sajnálom”, mondtam, de ennél többre nem futotta, meg kellett nézni a húst a sütőben, megkeverni a krumplipürét, fel kellett vágni a bejglit. Egyébként is azt gondoltam, biztos, csak egy kis influenza, majd meggyógyul, sosem volt beteges alkat, még kórházban sem járt szinte soha.
Nemsokára ajándékoztunk, aztán mindenki az asztalhoz ült, ő is nagy nehezen odatelepedett. Mindig lehetett számítani az étvágyára, de ezúttal alig evett. Amikor kimentem a konyhába a következő fogásért, elkapott az öcsém. „Figyelj, nem tudom, mi lehet apuval”, mondta nekem aggódva. „Biztos, jobban lesz hamarosan”, legyintettem, és már vittem is az ételt a vendégeknek.
Az asztalnál beszélgetni kezdtünk. A rokonság dicsérte a főztömet, aztán jelentéktelen témákról esett szó, majd egyszer csak rákanyarodtunk egy fájó családi konfliktusra, ami többünkben sebeket tépett fel. Egy pillanat alatt alakult ki a vita anyám és köztem. Először halkan kezdtük, aztán egyre hevesebben támadtunk egymásnak. Végül teljesen elszabadultak az indulatok, és magunkból kikelve üvöltöztünk az ünnepi asztal felett. A többiek dermedten hallgattak, az apám némán ült a sarokban, ahhoz is gyenge volt, hogy véleményt tudjon alkotni, egyszerűen csak ki akart maradni a perpatvarból. Az öcsém próbált minket csitítani, de nem lehetett. Felizzott a gyűlölet, a sok elfojtott fájdalom, sérelem, ami valójában nem is a köztünk feszült, csak nem bírtuk ki, nem bírtam ki, hogy ne vitázzak, és ne mondjak vehemens véleményt egy lényegtelen dologról.
Amikor végre elhallgattunk, fagyos csend ült az egész vendégseregen. Mindenki gyorsan megette az ünnepi ételeket, udvarias, semmitmondó mondatok következtek. Az este hamar véget ért, odavolt a karácsony. Vacsora után mindenki hazafelé igyekezett. Az apám remegő kézzel felvette a kabátját, aztán imbolyogva ácsorgott az előszobában. Várta, hogy valaki hazafuvarozza, mert nem volt olyan állapotban, hogy a volán mögé üljön.
Még egyszer egymásnak feszültünk az anyámmal a bejáratnál, acsarkodtunk, mint két veszett kutya. De közben fél szemmel láttam apám bágyadt, elveszett arckifejezését. Örökre belém égett az a csalódott tekintet, amely azt üzente, hiába vett magán erőt, hiába tette meg hozzánk ezt a nagy utat azért, hogy egy kicsit jól érezzük együtt magunkat.
Anyámmal pár nap múlva kibékültünk, kölcsönösen biztosítottuk egymást a szeretetünkről.
Apámat akkor láttam utoljára úgy, hogy még nem tudtam, halálos beteg. Fél éve volt hátra. Ez volt az utolsó közös családi ünnepünk.
